Transzneműség: egy patogén mém

Transzneműség: egy patogén mém

Az a gondolat, hogy a biológiai nem egy érzés, nem pedig tény, áthatotta kultúránkat, és áldozatokat hagy maga után. A gender diszfóriát pszichoterápiával kellene kezelni, nem pedig műtéttel.

Negyven éven át a Johns Hopkins Orvosi Iskola elismert pszichiátria egyetemi professzoraként – ebből huszonhat évet a Johns Hopkins Kórház pszichiáter főorvosaként – tanulmányoztam azokat az embereket, akik transzneműnek vallják magukat. Ez idő alatt rendkívüli volt látni, ahogy a jelenség változik és bővül.

Néhány férfi – homoszexuális és heteroszexuális férfiak, köztük olyanok is, akik azért folyamodtak nemváltoztató műtéthez, mert erotikusan izgatta őket a gondolat vagy a kép, hogy nőként látják magukat – ritka problémája ma már a férfiak mellett a nőkre is kiterjedt. Még a fiatal fiúk és lányok is kezdték magukat ellenkező neműnek beállítani. Az elmúlt tíz-tizenöt évben ez a jelenség exponenciálisan növekedett. Ma már szinte mindenki hallott erről vagy találkozott ilyen személlyel.

A nyilvánosság, különösen az olyan korai példák, mint „Christine” Jorgenson, „Jan” Morris és „Renee” Richards, népszerűsíti azt az elképzelést, hogy az egyén biológiai neme egy választás, ami az elképzelés széles körű kulturális elfogadásához vezetett. Ez az elképzelés, amely az 1980-as években gyorsan elfogadottá vált, azóta kinyilatkoztatásként vagy „mémként” járja át az amerikai közvéleményt, és a szexről való gondolkodásunk nagy részét befolyásolja.

E mém bajnokai, akiket a szélesebb körű LMBT-mozgalommal való szövetségük bátorít, azt állítják, hogy az, hogy valaki férfi vagy nő, fiú vagy lány, inkább egy hajlam vagy érzés önmagunkkal kapcsolatban, mint természeti adottság. Mint minden más érzés, ez is bármikor és sokféle okból megváltozhat. Ezért senki sem tudta megjósolni, hogy ki fogja kicserélni ezt a tényt az alkatukról, és nem is lehetett jogosan kritizálni egy ilyen döntést.

A Johns Hopkins Kórházban a nemváltoztató műtétek úttörő bevezetése után bebizonyítottuk, hogy a gyakorlat nem hozott jelentős előnyöket. Ennek eredményeképpen az 1970-es években felhagytunk a kezelés ezen formájának kínálásával. Erőfeszítéseink azonban kevésbé befolyásolták a biológiai nemről alkotott új elképzelés kialakulását, illetve a „transzneműek” számának növekedését fiatalok és idősek körében.

Olimpiai sportolóból „celeb” lány lett

Ez a történet talán tisztázza a legutóbbi nagy feltűnést keltő transznemű kérelmező néhány aspektusát. Bruce Jenner, az 1976-os tízpróbázó olimpiai bajnok elfordul a neki címzett identitástól, mint a „világ egyik legnagyobb férfi sportolója”. Jenner a közelmúltban jelentette be, hogy „nőként azonosítja magát”, orvosi és sebészeti segítséggel testalkatának átalakításán fáradozik.

Jennerrel nem találkoztam, és nem is vizsgáltam meg, de viselkedése hasonlít néhány olyan transznemű férfiéra, akiket az évek során tanulmányoztunk. Ezek a férfiak szexi módon akarták magukat megmutatni, provokatív női ruhákat viselve. Leggyakrabban, miközben azt állították, hogy nőnek vallották magukat egy férfi testében, „leszbikusnak” (más nőkhöz vonzódónak) nyilvánították magukat. A pózoló, fűzős, melldús Bruce Jenner (egy hatvanas évei közepén járó férfi, de úgy mutogatja magát, mintha egy húszas-harmincas „celeb” lány lenne) fotója a Vanity Fair címlapján azt sugallja, hogy talán beleillik abba a viselkedési formába,amelyet Ray Blanchard az “autogünefilia” – a günefíliából (nőkhöz vonzódó) és az auto (saját maga formájában) – kifejezéssel nevezett el.

A császár új ruhái

De a mém – miszerint a nemed egy érzés, nem pedig biológiai tény, és bármikor megváltozhat – végigvonul társadalmunkban. Bizonyos értelemben ez Hans Christian Andersen A császár új ruhája című meséjére emlékeztet. Ebben a mesében a császár, abban a hitben, hogy különleges szépségű ruhát visel, amelyet a durva vagy kulturálatlan emberek nem vehetnek észre, meztelenül vonult végig városán az udvaroncok és a jó hírnevükért aggódó polgárok éljenzései közepette. A korabeli transzneműek felvonulásának sok a szemlélője, tudván, hogy a rosszalló vélemény ma rosszabb, mint a rossz ízlés, hasonlóan fél azonosítani a tévhitet.

Mindig igyekszem a bámészkodók között az a kisfiú lenni, aki rámutat arra, mi a valóság. Nemcsak azért teszem ezt, mert az igazság számít, hanem azért is, mert a Bruce Jenner híressége és Annie Leibovitz fényképészete által most felerősített felhajtás közepette sok áldozatot figyelmen kívül hagytak.

Gondoljunk például azokra a szülőkre, akiknek senki – sem az orvosok, sem az iskolák, de még az egyházak sem – nem segít megmenteni gyermekeiket a nemváltoztatás eme furcsa elképzeléseitől és az így előidézett problémás élettől. Ezek a fiatalok ma már jóval többen vannak, mint a Bruce Jenner-féle transzneműek. Bár az ő nyilvános fogadtatása bátoríthatja őket, ezek a gyerekek általában nem az erotikus érdeklődés, hanem különféle ifjúkori pszichoszociális konfliktusok és aggodalmak által jutnak el a saját biológiai nemükkel kapcsolatos ideákhoz.

Először azonban foglalkozzunk a kortárs felvonulás egyik alapfeltevésével: azzal az elképzeléssel, hogy a biológiai nemünk cseréje lehetséges. Ez, akárcsak a mesebeli császár, merőben hamis. A transznemű férfiak nem válnak nővé, és a transznemű nők sem válnak férfivá. Mindannyian (Bruce Jennert is beleértve) feminizált férfivá vagy maszkulinizált nővé válnak, annak a biológiai nemnek a hamisítványai vagy megszemélyesítői, amellyel „azonosulnak”. Ebben rejlik problémás jövőjük.

Amikor “a tumultus és a kiabálás elhal”, nem bizonyul sem könnyűnek, sem bölcsnek egy hamisított szexuális öltözékben élni. A nemi identitásukat megváltoztatott emberek legátfogóbb, harminc éven át tartó, Svédországban végzett nyomon követése – ahol a kultúra erősen támogatja a transzneműeket – dokumentálja az egész életen át tartó mentális problémákat.

Tíz-tizenöt évvel a műtéti nemváltás után az ilyen műtéten átesettek öngyilkossági aránya hússzorosára emelkedett a hasonló korú saját társaikhoz képest.

Hogyan kezeljük a gender diszfóriát

Hogyan kell ma értelmezni ezt a kérdést? Mint minden mentális jelenség esetében, itt is az a döntő, hogy megállapítsuk az alapvető jellemzőt, majd azonosítsuk azt a sokféle módot, ahogyan ez a jellemző megnyilvánulhat.

A központi kérdés minden transznemű alany esetében a feltételezés – az a feltételezés, hogy az egyén szexuális természete nincs összhangban a biológiai nemével. Ez a problematikus feltételezés többféle módon jön létre, és ezek a keletkezési különbségek meghatározzák, hogyan kezeljük.

A fényképes bizonyítékok alapján sejthető, hogy Bruce Jenner azon férfiak csoportjába tartozik, akik úgy jutottak rendellenes feltételezésükhöz, hogy szexuálisan felizgatta őket a saját magukról nőként alkotott kép. Ezt a rendellenes izgalmat pszichoterápiával és gyógyszeres kezeléssel lehetett volna kezelni. Ehelyett sebészekhez került, akik úgy dolgoztak rajta, ahogy ő akarta. Mások már kommentálták a nőkről mint dekoratív „babákról” alkotott sztereotipikus karikatúráját (“Alig várom, hogy végre körömlakkot viseljek addig, amíg le nem törik” – mondta Diane Sawyernek) – ez a nézete érthető módon feldühíti a feministákat -, valamint azt a furcsa érzését, hogy itt csak az érzések számítanak, nem pedig a tények.

Az ő érdekében azonban remélem, hogy rendszeres, figyelmes utógondozásban részesül, mert kétséges a jövőbeni lelki nyugalma. A hasonló érzésekkel és szándékokkal rendelkező jövőbeni férfiakat inkább ezek miatt az érzések miatt kellene kezelni, mintsem arra bátorítani, hogy testi változásokon essenek át. A csoportos terápiák már elérhetőek számukra.

A legtöbb fiatal fiú és lány, aki nemváltoztatás miatt jön, teljesen más, mint Jenner. Nem erotikus érdekek vezérlik őket. Inkább pszichoszociális problémákkal érkeznek – konfliktusokkal a kilátásokkal, elvárásokkal és szerepekkel kapcsolatban, amelyeket az adott nemükhöz kötnek -, és azt feltételezik, hogy a nemváltoztatás enyhíteni vagy megoldani fogja ezeket.

A zord tény viszont az, hogy e fiatalok többsége nem talál olyan terapeutát, aki hajlandó lenne felmérni és irányítani őket oly módon, hogy lehetővé tegye számukra konfliktusaik feldolgozását és feltevéseik korrigálását. Ők és családjuk inkább csak „gender tanácsadókat” találnak, akik bátorítják őket szexuális tévhiteikben.

A gender diszfóriában szenvedőknek bizonyítékokon alapuló ellátásra van szükségük

A mentális egészségügyi rendszerünkben tapasztalható koherencia hiányának több oka is van. Ezek között fontos az a tény, hogy mind az állami, mind a szövetségi kormányzat aktívan igyekszik megakadályozni minden olyan kezelést, amely megkérdőjelezheti a transznemű fiatalok feltételezéseit és választásait. „Az amerikai fiatalok védelme iránti elkötelezettségünk részeként ez a kormányzat támogatja azokat az erőfeszítéseket, amelyek célja a kiskorúaknál alkalmazott konverziós terápia betiltása” – mondta Valerie Jarrett, Obama elnök egyik főtanácsadója.

Két államban az orvos, aki egy transznemű fiú vagy lány pszichológiai előéletét vizsgálná a megoldható konfliktus után kutatva, elveszítheti az orvosi engedélyét. Ezzel szemben az ilyen orvos nem kapna büntetést, ha egy ilyen pácienst olyan hormonokkal kezdene kezelni, amelyek blokkolják a pubertást, és gátolhatják a növekedést.

Most arra van szükség, hogy a közvélemény a transzneműség „támogatására” irányuló erőfeszítések valódi hatásait vizsgáló koherens tudományos – biológiai és terápiás – eredményekért kiáltson. Bár sokat emlegetnek egy ritka “interszexuális” egyént, semmilyen bizonyíték nem támasztja alá azt az állítást, hogy az olyan emberek, mint Bruce Jenner, biológiai forrással rendelkeznek transzneműségük feltételezéséhez. Rengeteg bizonyíték bizonyítja, hogy nála és a legtöbb más embernél a transzneműség inkább pszichológiai, mint biológiai kérdés.

Valójában a gender diszfória – ez a hivatalos pszichiátriai kifejezés arra, hogy valaki ellenkező neműnek érzi magát – a testtel kapcsolatos, hasonlóan rendellenes feltevések családjába tartozik, mint például az anorexia nervosa és a testdiszmorfia. Kezelése nem irányulhat a testre, mint ahogyan az elhízástól félő anorexiás betegeket sem kezeljük zsírleszívással. A kezelésnek arra kell törekednie, hogy a feltevés hamis, a problémás jelleget korrigálja, és az azt kiváltó pszichoszociális konfliktusokat oldja. Fiatalok esetében ez legjobban a családterápia keretében történik.

A nagyobb probléma maga a mém. Az az elképzelés, hogy az egyén biológiai neme képlékeny és szabadon választható, megkérdőjelezhetetlenül végigvonul kultúránkban, és mindenütt megjelenik a médiában, a színházban, az osztályteremben és számos orvosi klinikán. A mém kultikus vonásokat öltött: sajátos nyelvezetet, internetes chatszobákat, amelyek dörzsölt válaszokat adnak az újonnan toborzottaknak, és klubokat, amelyekben könnyen hozzáférhetők a nemváltoztatást támogató ruhák és stílusok. Sok kárt okoz a családoknak, a serdülőknek és a gyerekeknek. Biológiai alapot nélkülöző véleményként kell fellépni vele szemben, bárhol is jelenik meg.

De övezzétek fel az ágyékotokat, ha szembeszállnátok ezzel a kérdéssel. A pokolban nincs olyan düh, mint az erkölcsi elvnek álcázott érdek.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2024. június 17.