Hányszor hallottuk már a természetfeletti jelenségekkel kapcsolatban: „A hívek nem kötelesek hitbeli egyetértést adni ezekhez”, vagy egy magánkinyilatkoztatással kapcsolatban: „Használata nem kötelező”?

Az ilyen megfogalmazások, amelyek a Hittani Dikasztérium által nemrégiben kiadott, 2024. május 17-én megjelent „Az Isten hívő népében munkálkodó Lélek meghallgatása” című dokumentumból származnak, kétségtelenül ismerősek.

Bár nem térek el az egyház hiteles tanításától és elfogadom a DDF dokumentumát mint tanítóhivatali dokumentumot, mégis aggódom amiatt, hogy katolikus hagyományunk egy fontos aspektusát károsan figyelmen kívül hagyják benne.

Igaz-e, hogy minden magánkinyilatkoztatás és prófécia mindig csak opcionális? Egy magánkinyilatkoztatás róhat-e valaha is erkölcsi kötelezettséget egy vagy több katolikusra?

Ahogy a DDF dokumentum helyesen rámutat, „Urunk Jézus Krisztus dicsőséges megjelenése előtt nem várható új nyilvános kinyilatkoztatás.” Bizonyára hallottuk már ezt korábban is – a hit letéteménye az utolsó apostol halálával lezárult. De vajon ez azt jelenti, hogy soha nem kötelező a magánkinyilatkoztatás?

Guadalupe püspökének nem volt-e valamilyen erkölcsi kötelessége, amikor a Szűzanya Szent Juan Diego útján arra utasította, hogy templomot építsen?

Franciaország királyának nem volt-e valamilyen erkölcsi kötelessége, amikor a mi Urunk Szent Margit Mária útján arra utasította, hogy felajánlja országát a Szent Szívnek?

Nekünk, híveknek, nem kötelességünk-e erkölcsileg teljesíteni a Fatimai Szűzanya kéréseit, miután a három pásztorgyermek utasított minket?

Ahogy ezen gondolkodtam, úgy tűnt, hogy alapvető katolikus érzékenységemet sérti az a gondolat, hogy egy embernek szabad figyelmen kívül hagyni egy mennyei kérést, különösen akkor, amikor ezt a kérést csodák igazolták és az Egyház hivatalosan jóváhagyta (gyakran többször is). Az új DDF dokumentum természetesen nem mondja azt, hogy meg kellene tagadnunk Istent vagy az Ő kéréseit. Éppen ellenkezőleg, a dokumentum azt mondja:

Isten jelen van és tevékenykedik történelmünkben… [az új normák] nem arra irányulnak, hogy a Lelket ellenőrizzék vagy (még kevésbé) elnyomják… az egyházmegyés püspököt arra ösztönzik, hogy értékelje a lelki javaslat pasztorális értékét, sőt, hogy elősegítse annak terjedését…

E fontos pontok ellenére mégis hiányzik valami. Hogyan válaszoljunk, amikor az ég hiteles kérést intéz hozzánk?

Vajon ez csupán emberi hit és óvatosság kérdése, vagy lehet, hogy erkölcsi kötelességről van szó? Megértem, hogy az új dokumentumnak nem célja, hogy kimerítő katekézis legyen minden misztikus jelenségről. De úgy tűnik, hogy ez oly gyakran előfordul, amikor magánkinyilatkoztatásról beszélnek – ami ezeknek a ritka, de valós eseteknek a figyelmen kívül hagyását jelenti, melyeket az Egyház történelme során végig láttunk.

A DDF említi Ratzinger bíborost a 2000-es CDF dokumentumban a „fatimai üzenetről”, és én ugyanezt a feltűnő hiányt látom ebben a dokumentumban. Úgy tűnik, hogy ott is úgy mutatják be a magánkinyilatkoztatást, mint ami nem képes kötelezni a híveket. Ratzinger bíboros írta:

Prospero Lambertini bíboros, a későbbi XIV. Benedek pápa mondja klasszikus értekezésében, amely később a boldoggá avatások és szentté avatások normatívájává vált: „A katolikus hithez való hozzájárulás nem az így jóváhagyott kinyilatkoztatásoknak köszönhető; ez nem is lehetséges. Ezek a kinyilatkoztatások inkább az emberi hitnek a megfontoltság követelményeinek megfelelő hozzájárulását keresik, amely valószínűnek és a jámborság számára hitelesnek állítja őket elénk.”

Ratzinger bíboros idézte Lambertini bíboros 3. kötete XIV. fejezete 14. pontjának második bekezdését. A bíboros mégsem vette fel a CDF dokumentumába a #14 első bekezdését, ami aggodalmam lényegét jelenti. Az első bekezdésben Lambertini bíboros azt írta:

de Lugo bíboros azt tanítja, hogy akinek azt a magánkinyilatkoztatást javasolják és hirdetik, annak hinnie és engedelmeskednie kell Isten parancsának vagy üzenetének, ha azt kellő bizonyítékok alapján javasolják neki; mert Isten szól hozzá, legalábbis más által, és ezért megköveteli tőle, hogy higgyen; ebből következik, hogy köteles hinni Istennek, aki ezt megköveteli tőle. Arauxo egyetért vele, feltéve, hogy csak azokat az érveket tekintjük elégségesnek, amelyekről fentebb beszéltünk.

Ratzinger bíboros hibát követett el a CDF dokumentumában? Nemmel válaszolnék, de magyarázata végzetesen hiányos – ahogy az új DDF-dokumentumé is. A teológusok azt tanítják, hogy a fent említett ritka esetekben az isteni hit (amely különbözik a katolikus hittől vagy az isteni-katolikus hittől) beleegyezése szükséges, valamint a cselekvés erkölcsi kötelessége. Ez nem jelenti azt, hogy a magánkinyilatkoztatás valahogyan a hit letéteményének részévé emelkedik. Nem jelenti azt sem, hogy valaki elveszíti katolikusságát, ha nem hisz és nem válaszol. De egy katolikus sem hagyhatja egyszerűen figyelmen kívül – még kevésbé tagadhatja vagy kigúnyolhatja – a mennyből érkező hiteles üzenetet, amely neki szól. Ha ezt tenné, az valójában bűn lenne.

Az alábbiakban olyan idézeteket sorolunk fel, melyek a szentek, teológusok és manualisták következetességét illusztrálják ebben a témában az évek során, tökéletes összhangban Lambertini bíboros klasszikus értekezésével. Megjegyezzük, hogy ezek az idézetek nem mondanak ellent az új DDF-nek vagy a 2000-es CDF-nek, hanem inkább kiegészítik e dokumentumok magyarázatát a magánkinyilatkoztatásról azzal, hogy hangsúlyozzák a személynek vagy személyeknek szóló hiteles kinyilatkoztatásra való válaszadás fontosságát, sőt sürgősségét.

Az első megkülönböztetést a hiteles és nem hiteles magánkinyilatkoztatás közötti zavar elkerülése érdekében az V. Lateráni Zsinat (1516) 11a. ülésszakában tették:

Ha az Úr egyeseknek közülük valamilyen sugallat által kinyilatkoztat bizonyos jövőbeli eseményeket Isten egyházában, amint azt Ámosz próféta által ígéri, és amint azt Pál apostol, a prédikátorok vezetője mondja: Ne oltsátok ki a Lelket, ne vessétek meg a prófétálást, nem kívánjuk, hogy a történetmondók és hazugok másik csoportjához számítsák őket, vagy más módon akadályozzák őket. Hiszen Ambrus tanúsága szerint magának a Léleknek a kegyelme is kialszik, ha a beszédet kezdőkben a buzgóságot ellentmondással csitítják. Ebben az esetben bizonyosan rosszat tesznek a Szentléleknek.

A Summa Theologiae-ban Szent Tamás emlékeztet bennünket arra, hogy a prófécia egész célja „az emberi cselekedetek irányítása.” Ha a menny közbeavatkozik, hogy cselekedeteinket irányítsa, akkor ezek az irányítások lehetnek-e csupán fakultatívak?

Szent Alfonz a Tizenkét lépés a szentséghez című könyvében azt írja:

Ha a mi Urunk személyesen jönne el hozzád, és megbízna téged valamilyen tisztséggel vagy egy bizonyos munkával, haboznál-e egy pillanatig is, hogy engedelmeskedj? Elkezdenél-e mentegetőzni és akadályokat gördítenél az Ő parancsának teljesítése elé? De – mondja Szent Bernát – akár maga Isten adja a parancsot, akár valaki, aki az Ő helyére lép, ugyanolyan gyors és vidám engedelmességet kell tanúsítanod.

Fr. Marin A keresztény tökéletesség teológiájában (1954) és Fr. Auman a Lelki teológiában (1980) egyaránt ezt írja:

Ha körültekintő megítélés után megállapítást nyer, hogy egy adott kinyilatkoztatás hiteles, annak, aki a kinyilatkoztatást kapta, a hit szellemében kell elfogadnia azt. A teológusok között vitatott, hogy ez a hitaktus isteni hitaktus-e; nekünk úgy tűnik, hogy igen. Sőt, ha egy magánkinyilatkoztatás másoknak szóló üzenetet tartalmaz, és azt hiteles kinyilatkoztatásként fogadták el, akkor ezeknek a személyeknek is kötelességük elfogadni a kinyilatkoztatás igazságát, és cselekedniük kell a kinyilatkoztatás alapján.

Ezeket a teológiai pontokat a manualisták megismétlik.

Hunter 1895-ben az Outlines of Dogmatic Theology [A dogmatikai teológia vázlatai] 1. kötetében ezt írja:

Az isteni hit Isten magánkinyilatkoztatásának köszönhető, ha egy ilyen kinyilatkoztatás bármely személy által bizonyossággal megismerhetővé válik, ami talán lehetséges, de nagyon ritkán történik meg, ha egyáltalán megtörténik. Ugyanakkor meggondolatlanság és elbizakodottság lenne bárki részéről, ha megvetően beszélne vagy gondolkodna minden ilyen Kinyilatkoztatásról, különösen azokról, amelyeket a hívek széles körben elfogadnak és az egyház kifejezett vagy hallgatólagos jóváhagyásával terjesztik.

1925-ben Fr. Slater A Manual of Moral Theology (Az erkölcsteológia kézikönyve) című művében: „Nem eretnekség, bár bűnös, ha elutasítjuk azt, amiről tudjuk, hogy Isten által kinyilatkoztatott egy magánkinyilatkoztatásban.”

1929-ben McHugh és Callan atyák az Erkölcsteológia 1. kötetében:

A tévedés, amely ellentétben áll azzal, amit valaki valódi magánkinyilatkoztatásnak tartott, vagy a nyilvános kinyilatkoztatással, különösen, ha azt az egyház dogmatikusan meghatározza, eretnek… Azok a szentek, akik különleges magánkinyilatkoztatásokat kaptak Krisztustól, azok valódiságának bizonyítékaival, eretnekséget követtek volna el, ha megtagadták volna a hitet.

1930-ban P. Tanquerey A lelki életben:

Sok teológus azon a véleményen van, hogy maguk a személyek, akiknek ilyen kinyilatkoztatásokat adtak, és azok, akiknek szánták őket, valódi hittel hihetnek ezekben, feltéve, hogy egyértelmű bizonyítékot kaptak azok hitelességéről.

1952-ben P. Connell az Outlines of Moral Theology című könyvében:

A magánkinyilatkoztatást azoknak a személyeknek kell elhinniük, akiknek szánták. Senki sem köteles azonban elhinni egy másik személynek azt a kijelentését, hogy egy magánkinyilatkoztatás neki szól, hacsak nem kap jó bizonyítást arra, hogy az valóban Istentől származik. Általában ilyen bizonyítást nyilvánvaló csodák adnak. Azok a személyek, akiknek a kinyilatkoztatást nem szánták, nem kötelesek azt isteni üzenetként elfogadni, bár rosszul tennék, ha határozottan tagadnák vagy kigúnyolnák azt, amikor jó bizonyíték van arra, hogy az Istentől származik.

1959-ben P. Tanquerey A dogmatikai teológia kézikönyvében:

A magánkinyilatkoztatás magánszemélyeknek szól, az ő javukra vagy mások javára; lehet, hogy az egész egyház javára.

(A) A magánkinyilatkoztatás lehetnek az isteni hit tárgya. Ezt általában a szalmanticensek [spanyol filozófiai iskola] véleményével szemben tanítják. Ugyanis ezek a kinyilatkoztatások a kinyilatkoztató Isten tekintélye miatt hihetők; ha [Ő] egy emberhez beszél, ugyanolyan mindentudó és igaz, mint amikor [Ő] mindenkinek kinyilatkoztat.

(B) A magánkinyilatkoztatásokat azoknak kell elhinniük, akiknek szólnak, vagy akik számára történnek, feltéve, hogy biztosan megalapozottak; azok tudják elhinni, akiknek szólnak, feltéve, hogy kielégítő érvekkel vannak alátámasztva.

1961-ben Msgr. Van Noort a Dogmatikai teológia III. kötetében:

Vitathatatlannak tűnik, hogy még egy magánkinyilatkoztatás is – legalábbis ha olyan dolgokról van szó, amelyek valamilyen kapcsolatban állnak Istennel mint a célunkkal – a hit ugyanazon erénye alapján hihető, amellyel egy nyilvánosan kinyilatkoztatott igazságot hiszünk… Ha elfogadjuk, hogy a kinyilatkoztatás isteni eredete bizonyosan megállapítható, felmerül a kérdés, hogy az ilyen kinyilatkoztatásokat nemcsak hogy lehet-e hinni, hanem kell-e hinni. Röviden úgy gondoljuk, hogy a válasz a következő: az ilyen kinyilatkoztatást annak is hinnie kell, aki kapja, és azoknak is, akiknek szánták: a hívek többi része egyenesen nem tagadhatja meg, anélkül, hogy valamiféle bűnbe esne.

Mindezek a tanúságtételek együttesen rávilágítanak arra a feltűnő hiányra, amely nemcsak a legutóbbi tanítóhivatali dokumentumban, hanem gyakorlatilag minden, a hiteles magánkinyilatkoztatásról szóló vitában is jelen van.

Nyilvánvaló, hogy nem minden magánkinyilatkoztatás pusztán opcionális. Nyilvánvaló, hogy a magánkinyilatkoztatások potenciálisan erkölcsi kötelezettséget róhatnak egy vagy több személyre. Ismétlem, itt nem az a célom, hogy ellenezzem az új DDF-dokumentumot, hanem inkább egy feltűnő hiányt szeretnék hangsúlyozni a magánkinyilatkoztatásról szóló teológiai vitákban – egy hiányt, amely sajnos ebben a dokumentumban is megtalálható.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2024. június 5.