Miután a Fiducia supplicans széleskörű negatív visszhangot váltott ki, egész püspöki karok megtagadták a „homoszexuális párok” és a „szabálytalan párok”[1] megáldását, a Hittani Dikasztérium egy új dokumentumot tett közzé, szintén a pápa jóváhagyásával: „Dignitas Infinita”, Nyilatkozat az emberi méltóságról (amelyre a továbbiakban DI-ként fogunk hivatkozni).[2]

Egy tradicionális dokumentum?

A Fiducia supplicans-szal ellentétben a DI-t bizonyos mértékig még egyes konzervatív és tradicionalista katolikusok is üdvözölték, mert kritikát fogalmazott meg az abortusz, a transzneműség és az eutanázia ellen. Számos kommentátor azonban rámutatott a dokumentumban található kétértelmű, vagy a katolikus tanítással egyértelműen ellentétes pontokra.

A DI ugyanis az abortuszt, a transzneműséget és az eutanáziát az emberi méltósággal való szembenállás miatt bírálja, de ugyanerre az emberi méltóságra hivatkozik a halálbüntetés (34. sz.) és az igazságos háború fogalmának (különösen vallási okokból) elítélésére (39. sz.). Hasonlóképpen ellenzi a szabad piacgazdaságot, arra utalva, hogy az szegénységet és igazságtalanságot okoz (31. sz.). Mégsem bírálja a szocializmust, amely nyomorba taszította az egykor virágzó országok, például Kuba és Venezuela népét.

A Szentírás azonban megerősíti mind a halálbüntetés, mind az igazságos háború legitimitását, amit mind az Egyházi Tanítóhivatal, mind a katolikus erkölcsfilozófiai értekezések tanítanak. Ezért azt állítani, hogy a halálbüntetés ellentétes az emberi méltósággal, azt jelenti, hogy megtagadjuk azt, amit az Egyház mindig is helyesnek és legitimnek tanított.[3]

Ontológiai méltóság

A DI mindenekelőtt az „ontológiai méltósággal” foglalkozik, amely az ember racionális és szabad természetéből ered. Megerősíti, hogy az ontológiai méltóság magasabb rendű, mint az „erkölcsi méltóság”, amely tudatos cselekedeteinknek a természetünk racionalitásával való összhangjából fakad (2. és 7. sz.).

A tekintély a kinyilatkoztatásból vagy az ENSZ-ből származik?

Az ember „ontológiai méltóságának megerősítése érdekében a DI „a Kinyilatkoztatás világosságára” (1. sz.) és az ENSZ „tekintélyére” hivatkozik: „Ezt az ontológiai méltóságot és a világon minden férfi és nő egyedülálló és kiemelkedő értékét az ENSZ Közgyűlése által 1948. december 10-én kiadott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában irányadóan megerősítették” (2. sz. saját kiemelés).

Nincs párhuzam az isteni kinyilatkoztatás és az ENSZ tekintélye között. Ráadásul e nemzetközi testület Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát több kritika is érte kétértelműsége miatt. Gilles Lebreton, a franciaországi Le Havre-i Egyetem közjogi professzora például rámutat: „1948-ban az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának megfogalmazói számára kitűzött cél az emberi jogok nyugati és marxista felfogásának összeegyeztetése volt. Természetesen ez lehetetlen küldetés volt, mivel ezek a felfogások ellentétben állnak egymással.”[4]

Van az embernek „végtelen méltósága”?

A DI megismétli, amit a címben is megerősít: az embernek „végtelen méltósága” van. Ez sokak szemöldökét felhúzta, különösen, mivel „ontológiai méltóságról” beszél, ami azt jelenti, hogy az az ember természetéből fakad. A DI szerint „az emberi személynek végtelen méltósága van, amely elidegeníthetetlenül a lényében van megalapozva, és amely érvényesül minden körülményben, állapotban vagy helyzetben, amellyel a személy valaha is találkozhat, és túlmutat azokon”. Ez „az Isten képére és hasonlatosságára teremtett és Jézus Krisztusban megváltott emberi személy ontológiai méltósága” (1. sz. saját kiemelés).

Az ember Istenhez való hasonlatosságára való utalás ellenére a DI nem a természetünkhöz a kegyelem által hozzáadott természetfeletti méltóságra utal, hanem a „saját lényében megalapozott” méltóságra, azaz természetünknek mint olyannak a méltóságára. Ezért a DI ezt „ontológiai méltóságnak” nevezi.

Lehet-e az embernek, egy teremtett és véges lénynek „végtelen méltósága”? Ez a tulajdonság nem kizárólag a végtelen lényt, azaz Istent illeti meg?

Szent Tamás különbséget tesz a teremtmények számára lehetséges „relatív végtelen méltóság” és a csak Isten számára lehetséges „abszolút végtelen méltóság” között:

„Az Istentől eltérő dolgok lehetnek viszonylag végtelenek, de nem lehetnek abszolút végtelenek… Például a fa a saját formája szerint véges, de mégis viszonylag végtelen, amennyiben a végtelen számú formának a lehetőségei szerint végtelen számú… Mivel azonban az így létező teremtett forma létezik, de mégsem a saját lénye, ebből következik, hogy a létét megkapja és egy meghatározott természetűvé zsugorodik. Ennélfogva nem lehet abszolút végtelen.”[5]

Az angyali doktor hozzáteszi: „Isten … nem tehet semmit abszolút végtelenné.”[6]

De Rationibus Fidei című könyvecskéjében, amelyben megcáfolja az iszlám tanítást, ugyanez a Szent Doktor kifejti, hogy szükség volt valakire, akinek végtelen méltósága van, hogy az eredendő bűn által megsértett Isten végtelen fenségét kielégítse. Ezt mondja:

“De egyetlen egyszerű ember sem rendelkezik azzal a végtelen méltósággal, amely ahhoz szükséges, hogy igazságosan elégítse ki az Isten elleni sérelmet. Ezért kellett lennie egy végtelen méltóságú embernek, aki mindenkiért elszenvedi a büntetést, hogy az egész világ bűneiért teljes mértékben elégtételt vegyen. Ezért Isten egyszülött Igéje, az igaz Isten és Isten Fia emberi természetet vett fel, és abban akarta elszenvedni a halált, hogy megtisztítsa a bűn által eladósodott egész emberi nemet.”[7]

Ezért a DI kétértelmű, amikor az emberi természet „végtelen méltóságáról” beszél anélkül, hogy tisztázná, hogy ez egy „relatív végtelenség”, és nem az egyedül Isten „abszolút végtelensége”.

Az isteni Ige egyesült minden emberrel?

A kétértelműség annál nagyobb, mivel a DI azt mondja, hogy a megtestesüléssel Isten Fia egyesítette magát minden emberrel:

„’A megtestesülés misztériumában Isten Fia megerősítette az emberi lényt alkotó test és lélek méltóságát.’[8] Azzal, hogy megtestesülése által egyesítette magát minden emberrel, Jézus Krisztus megerősítette, hogy minden egyes ember mérhetetlen méltósággal rendelkezik pusztán azáltal, hogy az emberi közösséghez tartozik” (19. sz. kiemelés hozzáadva)[9]

Isten Igéje tehát „minden emberi lényben” testet öltött volna, nemcsak abban az emberben, aki Szűz Mária legtisztább méhében fogant a Szentlélek ereje által. Más szóval magában az emberiségben! Ezért állítólag minden ember egyesül a megtestesült Igével, Jézus Krisztussal, függetlenül attól, hogy milyen a hite, a parancsolatok gyakorlása, vagy akár bálványimádás. Elég, ha „az emberi közösséghez” tartozik.

Számít-e az erkölcsi méltóság?

A DI elismeri, hogy az embernek van „erkölcsi méltósága” is, de ez kevésbé lenne fontos, mint az „ontológiai méltóság.” Így a 7. bekezdés szerint:

„Ez arra késztet bennünket, hogy felismerjük a méltóság fogalma négyféle megkülönböztetésének lehetőségét: ontológiai méltóság, erkölcsi méltóság, társadalmi méltóság és egzisztenciális méltóság. Ezek közül a legfontosabb az ontológiai méltóság, amely a személyt, mint olyat illeti meg, egyszerűen azért, mert létezik, és Isten akarata, teremtése és szeretete szerint” (Kiemelés hozzáadva).

Természetesen meg lehet különböztetni az ontológiai és az erkölcsi méltóságot, de ezeket nem lehet szétválasztani, különben függetlenek lesznek egymástól. Az emberi cselekedetek erkölcsi méltósága ugyanis abból fakad, hogy tökéletesen megfelelnek az ész diktátumának, amely megmondja, mi a helyes és mi a helytelen.

Másrészt nem kelthetjük azt a benyomást, hogy az ember méltósága a természetének méltóságára redukálódik. Az ember nem csupán a természete, mintha egy megtestesült szellem lenne. Élő lény, aki intelligenciával és szabad akarattal rendelkezik, hogy irányítsa cselekedeteit és irányítsa saját életét. Az eredendő bűn miatt, amely a rosszra hajlamosító meggondolatlanságot okozta, a természetével, valamint a közeli és végső céljával ellentétesen tud cselekedni, amikor vétkezik.

Ezért az ember méltósága magában foglalja az értelmes és szabad természetét. Az értelem diktátumához való hűség megmutatja neki, hogy „a jót kell tenni és követni, a rosszat pedig kerülni kell.”[10] Más szóval, engedelmeskednie kell a természeti törvénynek, amelyet Isten helyezett az emberi természetbe (vö. Róm 2,14-15).

Amikor az ember a bűn által racionális természete ellen cselekszik, akkor elesik méltóságától, ahogy Szent Tamás tanítja:

„Az emberi cselekedetekben pedig a jó és a rossz az értelemre való hivatkozással van megjósolva; mert amint Dionüsziosz mondja (Div. Nom. iv.), „az emberi jónak az értelemmel összhangban kell lennie”, a rossznak pedig „az értelem ellen kell lennie.”[11]

„A bűn által az ember eltávolodik az értelem rendjétől, és következésképpen elesik emberi méltóságától, amennyiben természeténél fogva szabad, és önmagáért létezik, és az állatok rabszolga állapotába kerül, azáltal, hogy aszerint rendelkeznek vele, hogy mások számára hasznos-e.”[12]

Mivel tehát Isten az embert racionális és szabad természettel ruházta fel (ontológiai méltóság), az embernek az értelem diktálta módon kell cselekednie, amely a természeti törvény előírásait (erkölcsi méltóság) megérzi.

Nem lehet az emberi természettel foglalkozni anélkül, hogy ne utalnánk az ember cselekedeteire, mert, ahogy Szent Tamás mondja, a természet kifejezés, amelyet itt egy dolog lényegeként értelmezünk, „a lényeget jelenti, amint az a hozzá tartozó művelethez rendelt, éspedig azért, mert semmit sem lehet megfosztani a hozzá tartozó művelettől.”[13]

Mivel „agere sequitur esse” (a cselekvés a létet követi)[14], minden ember cselekedetének azt kell követnie, amit racionális természete jelez.

Másfelől senkit sem ontológiai méltósága, hanem cselekedetei és viselkedése alapján ítélnek meg erkölcsileg vagy jogilag.

Ezért az a leegyszerűsített állítás, hogy az ontológiai méltóság fontosabb, mint az erkölcsi méltóság, azt sugallja, hogy a bűn jelentéktelen. Az ember még a bűn állapotában is megőrzi természetes méltóságát. Ha ez így lenne, akkor az erkölcs és a parancsolatokhoz való hűség elveszítené értelmét, és az emberek élhetnének bűnben, miközben megőrzik méltóságukat.

A DI elismeri az erkölcsi méltóság elvesztését, de nem ismeri el annak következményeit

A DI elismeri, hogy az ember elveszítheti erkölcsi méltóságát az értelemmel ellentétes cselekedetek révén. Azt azonban nem mondja ki, hogy ennek az elvesztésnek milyen következményei vannak ebben az életben és az örökkévalóságban.

„Amikor erkölcsi méltóságról beszélünk, arra utalunk, hogy az emberek hogyan gyakorolják szabadságukat. Bár az emberek fel vannak ruházva lelkiismerettel, mindig cselekedhetnek ellene. Ha azonban ezt tennék, akkor olyan módon viselkednének, amely „nem méltó” az Isten által szeretett és mások szeretetére hivatott teremtményi természetükhöz képest. Ez a lehetőség azonban mindig fennáll az emberi szabadság számára, és a történelem jól példázza, hogy az egyének – amikor szabadságukat az Evangélium által kinyilatkoztatott szeretet törvénye ellenében gyakorolják – hogyan követhetnek el felbecsülhetetlenül mély gonosz cselekedeteket mások ellen. Azok, akik így cselekszenek, úgy tűnik, elvesztették az emberség és a méltóság minden nyomát. Ez az a pont, ahol a jelen megkülönböztetés segíthet megkülönböztetni az erkölcsi méltóságot, amely de facto „elveszíthető”, és az ontológiai méltóságot, amely soha nem semmisíthető meg. És éppen ez utóbbi miatt kell minden erőnkkel azon munkálkodnunk, hogy mindazok, akik rosszat tettek, megbánják és megtérjenek” (7. sz. kiemelés hozzáfűzve).

A DI ragaszkodik ahhoz, hogy különbséget tegyünk „az erkölcsi méltóság, amely de facto ’elveszíthető’, és az ontológiai méltóság között, amely soha nem semmisíthető meg” (7. sz., kiemelés hozzáfűzve).

Ha a „végtelen” méltóság nem veszik el, lehet-e üres a pokol?

A DI abszolutizálja az ontológiai méltóságot az erkölcsi méltósághoz képest. Nem említi Isten törvényének parancsolatait, a természeti törvényt vagy a bűnt, csak egyszer, futólag.[15] Nem mondja ki, hogy a bűn sérti a Teremtőt, és hogy a pokol a büntetés azok számára, akik a lázadásnak ebben az állapotában halnak meg.

Ha azonban az ontológiai méltóság számít – és azt soha senki nem veszíti el -, hogyan magyarázzuk meg a poklot? Ezt a kérdést tette fel Diana Montagna amerikai újságírónő Fernandez bíborosnak a DI bemutatása során. A bíboros zavart válasza azzal zárult, hogy „A pokol nem üres? Ezt a kérdést Ferenc pápa is felteszi magának.”[16]

Valóban, ha a természetes (ontológiai) méltóság többet számít, mint az ember sorsát meghatározó tudatos és szabad emberi cselekedetek, akkor a bűn nem létezik, sőt nem is számít. Ezért a meg nem tért bűnösök nem szenvedik el a pokol büntetését. Ezért van áldás a „meleg párok” és a „szabálytalan párok” számára.

Naturalizmus és teológiai optimizmus

A DI egy naturalista dokumentum, amely az isteni kegyelmet csak futólag említi egyszer, anélkül, hogy bemutatná annak legfontosabb szerepét üdvösségünkben:

„Még amikor Isten kegyelmével magához vonz minket, akkor is úgy teszi ezt, hogy soha nem sérti szabadságunkat”. (30. sz.). Szent Ágoston azonban kijelenti: „Senki sem élhet szent életet Isten kegyelme nélkül.”[17] Szent Tamás hozzáteszi, hogy az ember „nem maradhat hosszú ideig halálos bűn nélkül” a kegyelem segítsége nélkül.[18]

A dokumentum nem említi az ima és az aszkézis szükségességét a kegyelem elnyeréséhez és a hűség megőrzéséhez. Úgy tűnik tehát, hogy az Isten által teremtett és Krisztus által helyreállított ember saját természeténél fogva képes a kegyelem segítsége nélkül is jót cselekedni és a rosszat elkerülni. Ez a pelagiánus és félpelagiánus eretnekségekre emlékeztet.[19]

A pelagiánusokat cáfolva Szent Ágoston elmagyarázza, mi a kegyelem, és hogyan lehet elérni:

„Hogy elérjük ezt a kegyelmet, kérjük Istent, hogy ne engedjen minket kísértésbe esni. Ez a kegyelem nem a természet, hanem a törékeny és elvetemült természet segítsége.”[20]

A Fiducia Supplicans teológiai alapja

A DI zavaros magyarázata az ember végtelen méltóságáról a Fiducia Supplicans filozófiai és teológiai „indoklásaként” szolgál. Ha az ontológiai méltóság soha nem vész el, még a bűnnel sem (amikor az erkölcsi méltóság elveszik), akkor a bűnös kapcsolatban élőknek joguk van arra, hogy kapcsolatukat éppúgy megáldják, mint a törvényes és szent házasságban élőknek. Hasonlóképpen, a megtestesülés új felfogásával bűnösök és hívők, keresztények és ateisták egyesülnek Urunkkal, mivel ehhez az egyesüléshez nem kell elfogadniuk istenségét. Elég, ha természetüknél fogva emberek. Ez megmagyarázná Ferenc Abu Dabiban tett kijelentését, miszerint Isten minden vallást akar.[21]

Az igazi emberi méltóság

Az emberi természetnek megvan a maga méltósága, mert az állatokkal ellentétben racionális és szabad, így lehetővé teszi az ember számára, hogy megértse és eldöntse, mit tegyen önmaga jobbítása érdekében.

Egy magasabb méltóság azonban a kegyelemből származik – Isten gyermekeinek méltósága. Szent János evangéliumában azt mondja, hogy az Ige testté lett és közöttünk lakott, de nem mindenki fogadta el Őt, mivel elvakították őket a világi örömök. „Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek.” (Jn 1,12). A patmoszi látnok első levelében hajthatatlan: „Aki nem az igazságosságot teszi, az nem Istentől való. Ugyanígy az sem, aki nem szereti testvérét.” (1Jn 3,10).

Szent. Tamás megjegyzi:

Így mondja [Szent János], hogy hatalmat adott nekik, hogy Isten fiaivá váljanak. Ennek megértéséhez meg kell jegyeznünk, hogy az emberek azáltal válnak Isten fiaivá, hogy Istenhez hasonlóvá válnak. Ezért az emberek Isten fiai az Istenhez való hármas hasonlatosság szerint. Először is, a kegyelem beáradása által, aki rendelkezik a megszentelő kegyelemmel, az Isten fiává válik. „Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság Lelkét nyertétek el”, ahogyan a Római levélben (8:15) olvashatjuk. „Mivel az Isten fiai vagytok, a Fia Lelkét árasztotta szívünkbe az Isten” (Gal 4,6).

Másodszor, cselekedeteink tökéletessége által hasonlítunk Istenhez, mert aki igazságosan cselekszik, az fiú: „imádkozzatok üldözőitekért! Így lesztek fiai mennyei Atyátoknak” (Mt 5,44).

Harmadszor, a dicsőség elérése által válunk Istenhez hasonlóvá. A lélek dicsőségét a dicsőség fénye által: „Azt tudjuk, hogy ha megjelenik, hozzá leszünk hasonlók” (1Jn 3,2); és a test dicsőségét: „átalakítja gyarló testünket” (Fil 3,21). Erről a kettőről a Rómaiakhoz írt levélben (8,23) ez áll: „várjuk a fogadott fiúságot, testünk megváltását.”[22]

Szent Pál írja a galatáknak: „Hiszen az Isten fiai vagytok a Jézus Krisztusba vetett hitben. Mert mindannyian, akik megkeresztelkedtetek Krisztusban, Krisztust öltöttétek magatokra.” (Gal 3,27).

Tehát Isten gyermekeivé válunk és maradunk kegyelemből azáltal, hogy a mi Urunkat, Jézus Krisztust a cselekedetekkel megelevenített hittel elfogadjuk.

Az igazi keresztény méltóság csak akkor jön létre, ha Isten gyermekévé válunk az isteni kegyelem által.

Forrás angol nyelven

[1] Fiducia Supplicans nyilatkozat az áldások lelkipásztori jelentéséről, 2023. december 18., https://press.vatican.va/content/salastampa/it/bollettino/pubblico/2023/12/18/0901/01963.html#en; lásd Luiz Sérgio Solimeo, “Pope Francis Authorizes Blessing Homosexual Couples and Adulterers with a Declaration and a ‘Clarification’ that Favoring Sin”, https://www.tfp.org/pope-francis-authorizes-blessing-homosexual-couples-and-adulterers-with-a-declaration-and-a-clarification-that-favor-sin/ 4/17-24.

[2] Dátum: 2024. április 2. https://www.vatican.va/roman_curia/congregations/cfaith/documents/rc_ddf_doc_20240402_dignitas-infinita_en.html 4/17/24.

[3] Vö. Charles Journet, The Church of the Word Incarnate (London-New York: Sheed and Ward, 1955), 281-3; E. Thamiry, s.v. “Mort (Peine de)”, Dictionnaire de Théologie Catholique (Paris: Letouzey et Ané, 1929), 10. kötet, második rész, cols. 2500-8; Avery Dulles bíboros, “Catholicism & Capital Punishment”, First Things, 112, 2001. ápr. 112:30-35, http://www.firstthings.com/article/2001/04/catholicism-amp-capital-punishment; Edward Feser és Joseph M. Bessette, By Man Shall His Blood be Shed (San Francisco: Ignatius Press, 2017); Luiz Sérgio Solimeo, Pope Francis’s Teaching on the Death Penalty: Szakítás az isteni kinyilatkoztatással és az egyház állandó tanításával, https://www.tfp.org/pope-franciss-teaching-on-the-death-penalty-a-rupture-with-divine-revelation-and-the-churchs-constant-teaching/ 4/17/24.

[4] Gilles Lebreton, “Critique de la Déclaration universelle des Droits de l’homme”, Cahiers de la recherche sur les droits fondamentaux [Online], 7 | 2009, Online 2020. december 15. óta, csatlakozás 2024. május 14-én. URL: http://journals.openedition.org/crdf/6652 ; DOI: Critique de la Déclaration universelle des Droits de l’homme.

[5] Summa Theologica, I, q.7. a. 2 c.

[6] Id. Ibid. ad 1

[7] Aquinói Tamás, De Rationibus Fidei A hit okai a muszlimok ellenvetései (és a görögök és örmények egy ellenvetése) ellen az antiókhiai kántornak, fordította Joseph Kenny, O.P., cap. 7, https://isidore.co/aquinas/english/Rationes.htm#7 4/23/24 (Kiemelés hozzáadva.)

[8] A DI lábjegyzete: “Vö. a Hittani Kongregáció, Instrukció Dignitas Personae (2008. szeptember 8.), 7. sz. 7: AAS 100 (2008), 863. Vö. még: Iréneusz Lyon-i Iréneusz, Adv. Haer. V, 16, 2: PG 7, 1167-1168”.

[9] DI egy lábjegyzetben utal a sz. Gaudium et spes 22. fejezetére, amely kimondja: “Megtestesülése által Isten Fia valamilyen módon egyesítette magát minden emberrel”. (Kiemelés hozzáadva). A megszorító záradék, “valamilyen módon”, nem oszlatja el a zavart, mert nem magyarázza meg, hogy hiposztatikusan egyesítette-e magát minden emberrel, ahogyan az a megtestesülésben történt, vagy ez valamilyen más típusú egyesülés volt. Ezt egy ilyen rendkívül fontos kérdésben meg kellett magyarázni. Hiányzik belőle az a pontosság és világosság, amellyel a teológiai fogalmaknak rendelkezniük kell. Azzal, hogy a konciliáris szöveget a “valamilyen módon” megszorító záradék nélkül értelmezte, és ezt a Gaudium et spes értelmeként mutatta be, a DI egy veszélyesen kétértelmű kijelentést nyilvánvaló tévedéssé változtatott.

[10] Summa Theologica, I-II, 94.2. c.

[11] Id. I-II q.18, a.5 corpus.

[12] Summa Theologica, II-II, q. 64 a. 2, ad 3.

[13] Aquinói Szent Tamás, De ente et essentia, cap. 1.

[14] Id. Kommentár a mondásokhoz, lib. 3 d. 3 q. 2 a. 1 c

[15] Kivéve mellékesen a 22. számban az emberi méltóság hangsúlyozására: “Ennek fényében megérthetjük, hogy a bűn hogyan sebezheti meg és homályosíthatja el az emberi méltóságot, mivel e méltósággal ellentétes cselekedet; a bűn azonban sohasem törölheti el azt a tényt, hogy az ember Isten képére és hasonlatosságára teremtetett.” A bűntudat azonban soha semmisíti meg azt a tényt, hogy az ember Isten képére és hasonlatosságára teremtetett.

[16] Conferenza Stampa di presentazione della “Dichiarazione Dignitas infinita, circa la dignità umana”, https://www.youtube.com/watch?v=rJOlHolIRTo&t=3256s, 54,36m. 4/18/24

[17] Santo Agostino, Obras completas – versión Española, ACTAS DEL PROCESO A PELAGIO, https://www.augustinus.it/spagnolo/atti_pelagio/index2.htm 4/30/24.

[18] Vö. Suma Theologica, I-II, q. 109 a. 8. c.

[19] Lásd Dr. Ludwig Ott, Fundamentals of Catholic Dogma, angol fordítás: James Canon Dastible, D.D., Tan, Rockford, Illinois, 1974, 222-223. o.

[20] Santo Agostino, Obras completas – versión Española, ACTAS DEL PROCESO A PELAGIO, https://www.augustinus.it/spagnolo/atti_pelagio/index2.htm 4/30/24.

[21] . “A vallások pluralizmusa és sokfélesége … Isten akarata” Az emberi testvériségről szóló dokumentum, amelyet Ferenc pápa az Egyesült Arab Emírségekbe tett apostoli útja során (2019. február 3-5.) írt alá, A Ferenc pápa által Abu Dhabiban aláírt nyilatkozat teológiai és egyházi vonatkozásai, Luiz Sérgio Solimeo 2019. február 27., https://www.tfp.org/theological-and-canonical-implications-of-the-declaration-signed-by-pope-francis-in-abu-dhabi/.

[22] Aquinói Szent Tamás, KOMMENTÁR SZENT JÁNOS EVANGÉLIUMÁHOZ, kápt. 1, no. 150, https://isidore.co/aquinas/John1.htm visszakeresve 24.5.13-án.

Létrehozva 2024. június 1.