Függelék. A házas tisztaság

A tisztaság szent törvényének a házasélet küszöbén sem szabad megtörnie. Az elv: „kívánságod alattad leszen és te uralkodjál rajta” (Ter 4,7), épp úgy kötelező a házasokra, mint a nem házasokra, csupán érvényesülése módosul a cél s állapot szerint.

Azért is, úgy véljük, nem teljesítenők kitűzött feladatunkat, ha hallgatnánk a házas tisztaságról; annál is inkább, minthogy a tapasztalás szerint, igen nagy azok száma, kik házasságra lépnek s abban élnek, anélkül, hogy állapotbeli kötelességeik eme fontos kitevőjéről tájékozva volnának.

Könnyen érthető okokból csak a leglényegesebbekre szorítkozunk. Bővebb felvilágosítást – ha az szükségesnek mutatkoznék – legalkalmasabban a gyóntatószékben kereshetünk.

A házas viszony megengedettsége

Hogy a házasélet Isten szent szándékai szerint van s így megengedett, hitünk tévmentes igazságai közé tartozik. Az ellenkező tant Egyházunk mint eretnekséget bélyegezte meg mindenha.

Isten ugyanis maga teremti a kétféle nemet s áldását adja szent viszonyuk termékenységére: „Növekedjetek – úgymond – és sokasodjatok s töltsétek be a földet”. (Ter 2,8)

Jézus Krisztus a házas viszonyt szentségi méltóságra emeli s világosan a nemi életre célozva mondja: „ketten egy testté lesznek”.

Szent Pál ki is hirdeti a természetjogi s egyben szentségi szerződésből eredő (súlyos bűn alatt kötelező) kölcsönös kötelezettséget: „A férfi, amivel feleségének tartozik, adja meg, hasonlóképpen az asszony is férjének”. (1Kor 7,3)

A kölcsönös jog elismerése a házasság lényegéhez tartozik, de nem a gyakorlása is. Maga Szent Pál ajánlja, hogy a házasok olykor „egyenlő akaratból ideiglen tartózkodjanak, hogy imádságban foglalkozzanak”. (1Kor 7,5)

És jóllehet, az apostol a hosszabb megtartóztatást a vele járó erkölcsi veszélyek miatt a házasok átlagának nem is javallja, de ezzel éppenséggel nem helyteleníti azok eljárását, akik az erény s tökéletesség érdekében, hogy Istennek annál osztatlanabbul szolgáljanak, joguk gyakorlatáról lemondanak, testvérként élnek, s házasságukban az Istenanyának vagy Szent Józsefnek szűzies viszonyát utánozzák. Ezt tették többek közt Szent Imre hercegünk, Szent Eduárd s Szent Henrik királyok stb.

A házas viszony célja

Első s legfőbb célja a házasságnak a gyermek. Bár a gyermek a legnagyobb istenáldás, de a hitvesek nem kötelesek gyermeket óhajtani. Azonban, ha szent jogukkal élnek, a gyermeket semmi módon sem szabad kizárniok s kötelesek azt Istentől elfogadni. Második célja a házasságnak a nemi élet szabályozása, az erkölcsös élet megkönnyítése, a szeretet s szent barátság ápolása.

Minthogy tehát a házasságnak másodcélja is van, azért nem tilos a házasságjog gyakorlata azon esetben sem, ha csakis a második cél érvényesülhet (pl. magtalanság esetén, áldott állapotban, sőt akkor sem, ha az anya élő gyermeket alig tud a világra hozni).

A házasjog gyakorlata módjának s körülményeinek e kettős cél szerint kell igazodniuk.

Általában szabad a házasoknak az, ami a kettős célra alkalmas, azt előmozdítja.

Tilos s pedig súlyos bűn terhe alatt az, ami az első célt kikerüli, meghiúsítja (feltéve, hogy maguknak szántszándékkal teljes kielégülést engednek meg).

A nemzetgyilkos bűn

És itt arról a bűnről, mely nemzetünket végromlással fenyegeti, részletesebben kell szólnunk. Eszünkbe jut az elsőszülöttek pusztulása Egyiptomban. Az öldöklő angyal nyomában „nagy kiáltás támada Egyiptomban, mert egy ház sem vala, melyben halott nem feküdt volna”.

Ma a gyilkos fekete angyal, a bűn, sokkal borzalmasabbat művel. Legfeljebb csak az elsőszülötteknek kegyelmez, a többit mind irgalmatlanul megfojtja már csírájában, avagy a lét küszöbére se engedi őket – pedig joguk volna arra lépni.

És íme, jóllehet egyes vidékeken majdnem minden házra nehezedik ez a gyilkos átok, mégsincs jaj kiáltás sehol. Itt-ott egyik missziós beszéd meri azt szóvá tenni, avagy némely szociológus ír róla cikket, anélkül, hogy a tömegek tudomást vennének róla.

E bűn, mely egyben a házas tisztasággal is szoros kapcsolatban van, mert a nemi ösztönt természetellenesen elégíti ki, főleg Franciaországban talált termékeny talajra.

A háború előtt átlag százezerrel több halt meg, mint amennyi született a franciák földén. Maga az erkölcstelen Zola is felkiált: „Csendes háború pusztít közöttünk, annál rettentőbb, mert saját gyermekeink ellen vívjuk azt”. És egy francia szenátor azt állítja, hogy hazája ennek köszönheti, hogy másodrendű országgá lett.

Sajnos, e nemzetgyilkos bűn nem maradt Franciaország szomorú kiváltsága, átlépte annak határait, hozzánk is átszármazott s mint szörnyű tűzvész pusztítja legdrágább értékeinket. Egyedül a katolikus Egyház – ott, ahol az életet is átjárja –, tud neki gátat emelni; a belső erőt nélkülöző felekezetek vészkiáltásait csak megmosolyogja, így pl. Dunántúl míg a katolikusok szaporulata 7,24%, ezzel szemben a protestánsoké 0,004%, tehát 1810-szeresen kevesebb, mint a katolikusoké.

Valóban, a protestantizmus már ezáltal elvesztette volna jogcímét, hogy magát „magyar vallásnak” nevezze, ha ugyan azt valaha is méltán megszerezte volna.

A szóban forgó nemzetgyilkos bűn tehát

a) Tönkreteszi hazánkat

Az utolsó évtized a világ térképén iszonyú eltolódásokat tüntet fel, melyek édes hazánkat majd csaknem teljesen eltüntették a föld színéről. Nem utolsó szerepet játssza ebben az egyes népfajok termékenysége. Az a nemzet igazolja legvilágosabban jogát hazájára, mely azt be is tudja tölteni. Ha tehát a nemzetgyilkos bűn tovább pusztít, szétfoszlik minden reményünk hazánk feltámadására.

b) Sírásója a családi boldogságnak

A nemzetgyilkos bűn sírásója a családi boldogságnak is. Isten akaratával való dacolás s a Gondviseléssel szemben tanúsított bizalmatlanság megfoszt az égi áldástól, a lelkiismeret derűjétől, a békétől, melyet a világ nem adhat. És hozzá egyetlen, rendesen elkényeztetett gyermek több bajt, gondot, keservet szokott okozni, mint másutt tíz.

Isten méltó büntetésképpen nem ritkán nagy korában veszi el azt az egy-két gyermeket. És akkor a szülők úgy állnak ott, mint a fa, melynek nincs lombja, gyümölcse. Nem lesz, aki őket aggkorukban ápolja, szemüket lezárja, értük holtuk után imádkozzék. Továbbá a gyermekiszony és a kishitűség, mely azt többnyire előidézi, nem ritkán megfoszthatja a családot legnagyobb javától, páratlan dicsőségétől, hogy az emberiségnek kiváló jótevőket, szenteket adjon.

Sok jeles ember, számos szent, nem volt az első gyermek. Pl. Szent Bernát hét gyermek közül a harmadik volt, Aquinói Szent Tamás a hatodik s utolsó, Loyola Szent Ignác a tizenharmadik s utolsó, Szent Teréz a második házasság harmadik gyermeke. B. Barat Zsófia a harmadik szülött. A fájdalmas Szűzről nevezett Gábor, kit csak nem régiben avatott Egyházunk szentjei közé, tizenhárom testvére között a tizenegyedik. A XVII., XVIII. és XIX. században 101 oly család adott szentet az emberiségnek, melyekben az átlagos gyermekszám 7–8–9.

c) Megsemmisíti az egyéni boldogságot

Ami a természet törvénye ellen van, előbb vagy utóbb, de biztosan megbosszulja magát. Igen sok ideges, sápadt, hisztérikus asszony e bűn nyomorultja, áldozata. Egyéb, természetes okokon kívül nem kis mérvben előidézi ezt a folyton nyugtalan, zaklatott lelkiismeret, mely nem talál, mert nem is találhat békét Istennel.

Isten törvényszéke előtt

Vannak súlyos bűnök, melyek az emberi igazságszolgáltatás kezét kikerülik, de nem azt a rettenetes isteni törvényszéket, mely előtt halálunk óráján kell megjelennünk. Itt az isteni Házigazda bizonnyal számon kéri szolgáitól a reájuk bízott vetőmagot, melynek elvetésére vele szerződtek – vajon a termőföldbe került‑e az.

Van azonban Istennek még egy másik törvényszéke is, melyet már ezen a világon felállított, s amely jog szerint szintoly általános s kikerülhetetlen, mint az a túlvilági. „Amit feloldoztok, fel van oldozva, amit megtartotok, meg van tartva.”

Ennél a törvényszéknél hozzánk hasonló, tehát az emberi szív törékenységét, nyomorát jól ismerő ember ítélkezik felettünk, de Isten megbízásából, isteni hatalommal, mely a világbíró Krisztustól származik le reá a papszentelés szentsége által.

Ámde ennek a földi bírónak, aki csak Urát helyettesíti, isteni törvények kötik meg kezét. Nem oldhat-köthet tehát önkényesen, hacsak jómagát a bűnössel együtt romlásba dönteni nem akarja. A római Szentszék is már gyakran világos s határozott utasításokat adott, miként kell a lelkiatyának e kérdés kezelésében eljárnia, ha kötelességének s magasztos tisztének híven meg akar felelni.[1] Szolgáljon e néhány megjegyzés a nem ritkán méltatlanul megvádolt lelkiismeretes gyóntatok igazolására.

a) A szóban forgó házassági visszaélés a természet lényeges törvényébe ütközik s így nincs a földön hatalom, amely azt megengedhetné, nincs körülmény, ha még oly súlyos is, mely azt igazolhatná. A házasfeleknek vagy meg kell magukat tartóztatniuk, vagy a természet rendjét be kell tartaniok.

b) A gyóntatóatya vétene kötelessége ellen, ha – bár szerényen s illedelmesen – e pontban kérdést nem tenne, valahányszor alapos a gyanúja, hogy a gyónót ez a bűn is terhelheti.

c) E vétket is, mint minden egyéb bűnt, csak azoknak bocsáthatja meg, kik azt megbánják s komolyan megígérik, hogy azzal szakítanak.

d) Ha az egyik fél a visszaélést csupán kénytelenségből s fontos okból tűri, közre nem működik (s eszközök igénybe nem vétetnek), továbbá a maga részéről kész mindent megtenni, hogy e visszás állapot megszűnjék, akkor bűnről nem vádolható s a szentségekhez akadálytalanul járulhat.

M. I. N. D.

Létrehozva 2015. február 18.