A protestáns reformáció (1. rész)

A protestáns reformáció (1. rész)

A hitnek és az értelemnek az összekapcsolása, ennek a két szárnynak, „melyekkel az emberi szellem felemelkedik az igazság szemlélésére” (II. János Pál: Fides et ratio), Luther Márton számára érthetetlen és elfogadhatatlan volt. Nem volt képes elfogadni Arisztotelész örökségét a katolikus teológiában.

Fogalmak és jelenségek téves összekapcsolása

A tankönyvek az újkor kezdetét általában az alábbi fogalmakkal kapcsolják össze: a könyvnyomtatás feltalálása, a nagy földrajzi felfedezések időszaka, a reneszánsz humanizmus és a reformáció. Mindezeket a jelenségeket leegyszerűsítve úgy mutatják be, mintha egyetlen, összefüggő egységet alkotnának.

De emlékezzünk arra, hogy a nagy földrajzi felfedezések (Kolumbusz felfedezte Amerikát, Vasco da Gama tengeri utat talált Indiába) még a reformáció kezdete előtt történtek, s hogy Johannes Gutenberg már a 15. század közepén feltalálta a könyvnyomtatást.

Ami pedig a reneszánsz humanizmust illeti, ne feledkezzünk meg arról, hogy Luthert semmi sem győzte meg annyira a pápai Róma hanyatlásáról, mint az 1503-as látogatása az Örök Városba. A német szerzetest nemcsak a pápai udvarban tapasztalt erkölcsi hanyatlás háborította fel, hanem az is, hogy a korabeli, pápai támogatást élvező művészek mintaként antik műalkotásokat használtak, melyek az emberi testet mezítelenül ábrázolták.

Ha tehát a reneszánsz alatt az antik kultúrából való merítést értjük (többek közt a képzőművészet terén), akkor a reformáció kiötlője ezt a jelenséget egyértelműen ellenezte.

Végső soron a reformációt mindenütt kísérő vandalizmushullám, melynek Észak-Németországban, Angliában, Skandináviában és Franciaországban a szakrális művészet számos alkotása esett áldozatául, bizonyítja, hogy ez esetben nem csupán a német reformátor egyéni hozzáállásáról volt szó.

Hogy is nézett ki a dolog? Az egyik szerző így írja le a protestáns tömeg által megtámadott antwerpeni katolikus székesegyház sorsát: „Magasan a főoltár felett volt az Üdvözítő fából faragott képmása a két lator alakja közt, akiket vele együtt feszítettek keresztre. Motlochnak sikerült kötelet dobnia Krisztus nyaka köré és lerántani őt. Ezután a nép fejszékkel és kalapácsokkal rontott rá, és ezer apró darabra törte. A két latort azonban meghagyták, mintegy a lábaik alatt lejátszódó erőszak tanúiként” (A. Wheatcroft: Habsburgowie, Krakkó, 2000., 114. o.).

Mire nekünk az értelem?

Idézzük fel, hogy az antik kultúra kincseinek újrafelfedezése Európában nem az újkor eljövetelével kezdődött. Már a középkornak is, amit máig tévesen a sötétség és az elmaradottság korának tartunk (miközben ez az egyetemek kora volt!), megvolt a maga reneszánsza. A 12. és 13. század reneszánszának legjelentősebb gyümölcse Arisztotelész filozófiájának újrafelfedezése volt, melyet Aquinói Szent Tamás újraértelmezett az evangélium fényében, s ezzel lefektette a katolikus (skolasztikus) teológia nagy fejlődésének alapjait.

Ahogy azt XVI. Benedek pápa mondta (vö. előadás Regensburgban 2006 szeptemberében), a keresztény (katolikus) teológiát a túlélésben pont a hellenizáció, vagyis a klasszikus görög filozófia öröksége felé való megnyílás segítette.

XVI. Benedek tanítása szerint innen ered az a keresztény felfogás, hogy Isten irgalmas Atya és egyúttal a Logosz. A kereszténységben tehát nincs helye a voluntarista istenképnek, mely szerint Isten legfontosabb tulajdonsága az akarat (ahogy ez az iszlámban van). Ezért ahogy XVI. Benedek is gyakran hangsúlyozta az Egyház hagyományos tanítását ismételve, az értelemnek szüksége van a hit megtisztító erejére, ugyanúgy, ahogy a hitnek is szüksége van az értelem megtisztító erejére.

A hitnek és az értelemnek az összekapcsolása, ennek a két szárnynak, „melyekkel az emberi szellem felemelkedik az igazság szemlélésére” (II. János Pál: Fides et ratio), Luther Márton számára érthetetlen és elfogadhatatlan volt. Nem volt képes elfogadni Arisztotelész örökségét a katolikus teológiában. Egyet nem értését a rá jellemző módon fejezte ki, amikor követőinek ezt írta a Metafizika szerzőjéről: „Mérhetetlenül fáj, hogy ez az átkozott, arrogáns, pogány semmirekellő az írásaival olyan sok nagyon jó keresztényt csábított és kábított el.” Majd hozzátette: „Óhatatlanul az jut eszembe, hogy maga a sátán hozta be az Egyházba Arisztotelész tanulmányozását.”

Ha valakinek még kételyei maradtak volna Luther nézeteivel kapcsolatban, a német reformátor megerősítette: „Nagyobb megértéssel olvastam el Arisztotelészt, mint Aquinói Tamás vagy Duns Scotust.”

1546-ban Wittenbergben az egyik utolsó tanításában pedig Luther Márton az értelmet ártalmas, ördögi szajhának nevezi, melyet „fölfalt a rüh és a lepra, lábbal kell agyontaposni, és meg kell semmisíteni őt és okoskodását. Mocskold be az arcát — folytatta —, hogy elcsúfítsd. Az értelmet el kell fojtani, bele kell fojtani a keresztségbe… Rászolgál az utálatos, hogy a legmocskosabb sarokba taszítsák, a pöcegödörbe.”

Kálvin, Kopernikusz és az eleve elrendelés

A protestáns reformáció kiötlőit tehát nem sorolhatjuk a görög—római ókor kulturális örökségéhez nyúló reneszánsz humanisták közé, akiknek gyakran pápák és magas rangú egyházi méltóságok voltak a mecénásaik. Itt említsük még meg, hogy a reformátorok ellenségesen álltak hozzá a csillagászati felfedezésekhez, bár a katolikusellenes propaganda már évszázadok óta azt állítja, hogy a Katolikus Egyház gátolta a haladást ezen a téren.

Valójában azonban Nikolausz Kopernikusz, a fromborki káptalan kanonokának tudományos szempontból áttörő, Az égi pályák körforgásairól című műve kivívta a reformáció második legfontosabb alakjának, Kálvin Jánosnak a rosszallását. Ez a francia reformátor egy külön írást írt, Figyelmeztetések az asztrológia állításai kapcsán címmel, melyben kritizálta a lengyel (katolikus) tudós téziseit.

Az asztronómiát, mellyel Kopernikusz foglalkozott, Kálvin „asztrológiának” nevezte, és az alábbiakat írta a csillagászatban és a világegyetem felfogásában történt kopernikuszi áttörésről: „Nincs még egy hasonló bolond vagy monstrum, és nem csak a vallás kérdéseiben, azok között, akik azt állítják, hogy a Nap nem mozog, hanem a Föld mozog és forog. Ha ilyen elméket látunk, helyesen állítjuk, hogy az ördög kerítette hatalmába őket, Isten pedig tükörként állítja őket szemünk elé, hogy az istenfélelemben megmaradjunk. Ez vonatkozik mindazokra, akik színtiszta elvetemültségből ilyen meséket mesélnek, és akik vakmerőségét semmi sem állítja meg.”

Kálvinnal kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy a keresztény istenkép, melyet XVI. Benedek kihangsúlyoz, s mely összekapcsolja az irgalmas Atya és az Isten-Logosz fogalmát, nemcsak az iszlám voluntarista felfogásával összeegyeztethetetlen, hanem az eleve elrendelés kálvini elméletével is.

Ez az elmélet azt állítja, hogy Isten akaratának titokzatos és önkényes döntése alapján egyes emberek már az életük kezdetétől üdvösségre rendeltettek, míg mások kárhozatra, tekintet nélkül arra, hogy milyen életet éltek, milyen tetteket hajtottak végre, és milyen halált haltak. Kálvin

A keresztény vallás rendszere című művében a rá jellemző rendszerességgel hangsúlyozza „Isten akaratát”, és ezt írja: „Mivel nem minden embernek hirdetik egyenlően az Élet Testamentumát, sőt akiknek hirdetik is, azt különbözőképp fogadják, épp ebben a különbözőségben nyilvánul meg az isteni ítélet csodálatra méltó mélysége. Kétség nem fér ugyanis ahhoz, hogy ez a különbözőség is alá van rendelve Isten akaratának.” Majd kulcsfontosságú szavak következnek: „A hívők üdvösségének alapja Isten döntésének akarata, és […] ezt a kegyelmet nem lehet jó cselekedetek által elnyerni, hanem Isten önzetlen szeretetéből fakad.”

Ebből a szemszögből nézve teljesen elsikkad az isteni kegyelemmel való együttműködés szükségessége az ember részéről a jó cselekedetek révén, melyeket — az Egyház tanítása szerint — Isten kegyelme nélkül nem lehetséges végrehajtani. A bűnbánó lator a kereszten Krisztus kegyelmének köszönhetően üdvözült, de sohasem hallhatta volna az Üdvözítő szavait, ha előtte nem hajtott volna végre egy jótettet a bűneit nem bánó lator figyelmeztetésével, ha nem tekintett volna az életére az igazságban, és ha nem hajtotta volna végre a legfontosabb jótettet, hogy Krisztust Megváltójának vallotta.

Nem véletlen, hogy a fent említett regensburgi beszédében XVI. Benedek pápa a 16. századi protestáns reformációt tartotta a kereszténység dehellenizációja első hullámának, mely során az Istent irgalmas Atyaként és ugyanakkor nem önkényesen cselekvő Isten-Logoszként ábrázoló istenképet elhagyták.

(folyt.)

A teljes cikk elolvasható itt.

A második rész elolvasható itt

Létrehozva 2024. május 6.