„Kinek az ékesszólás áradata elég ahhoz, hogy elbeszélje ennek az életnek a nyomorúságait?” Amikor Ágoston ezeket a szavakat írta Az Isten városában, akkor ezt azért tette, hogy katolikus választ adjon azoknak a kortársaknak – keresztényeknek és pogányoknak egyaránt -, akiket Róma kifosztása megrendített, akik úgy érezték, hogy egy nagy társadalmi gonoszság fenyegeti a világról alkotott képüket. Kérdése azonban ugyanilyen találóan válaszolhatna az igazságtalanságok és társadalmi bajok katalógusára, melyet a sokszínűség, egyenlőség és befogadás (angol rövidítése: DEI [1]) szószólói hoztak a nagyobb nyilvánosság elé. Társadalmi világunk nem remeg meg, mint Ágostoné Róma kifosztásakor; de ma is vannak pillanatok, amikor a benne lévő törések ugyanolyan mélynek tűnnek.

Amikor ezekkel a társadalmi sebekkel szembesülünk, ez segíthet elgondolkodni azon, hogy Ágoston kérdése több mint retorikai kérdés. Van valami jó abban, ha hangot adunk közös nyomorúságainknak: a lamentálás jótéteménye. A következőkben azt szeretném megvizsgálni, hogy a katolikus hagyomány gyakorlata és a lamentálás megértése milyen módon segíthet konstruktív választ adni közös nyomorúságainkra.

Mi a lamentálás?

A lamentálás olyasmi, amit mi emberek egyénileg és közösen teszünk, a vallási és kulturális különbségek határain túl. Kifejezi azt, amit Paul J. Griffiths teológus nyomán másképp viselkedésnek nevezhetnénk. Azaz, amikor lamentálunk, egy olyan hozzáállást fejezünk ki, amelyben azt kívánjuk, bárcsak a dolgok ne így lennének. A lamentálás nem az egyetlen másképp attitűd: létezik például sajnálat, megbánás, gyász vagy bűnbánat. Mindezeknek az attitűdöknek közös jellemzőjük van: általuk tekintjük a dolgok egy bizonyos állapotát – valamit, amit te vagy én, vagy mások, vagy a természet tett most vagy nemrégiben, vagy a távoli múltban -, és azt kívánjuk, bárcsak másképp lenne. Ily módon a másképpen attitűdöket az jellemzi, amit a katolikus gondolkodás hagyományosan a bánat kínjának nevez, egy jelenbéli rossz felismerésének. Látjuk, hogy valaminek nem kellene rosszként jelen lennie – méghozzá elevenen, ha a rossz valami hozzánk közel álló dolgot érint -, és ez a megérzett felismerés arra késztet bennünket, hogy kifejezzük.

De mitől lesz a bánat kifejezése lamentálás, szemben a sajnálkozás vagy a bűnbánat kifejezésével? Úgy tűnik, két dolog különbözteti meg a lamentálást a többi hasonló magatartástól: először is, a lamentálásban nincs szükségszerű kapcsolat senki rossz cselekedetével vagy szándékos hibájával. A lamentálás hallgat arról, hogy a rossz oka valaki más hibája, az én hibám, puszta szerencsétlenség vagy valami egészen más. A lamentálást kiváltó helyzet orvoslásért kiált, de nem feltétlenül bűnbánatért és megbocsátásért, bár az orvoslás, a bűnbánat és a megbocsátás szükségessége összefonódhat.

Másodszor, a lamentálás a veszteség gonoszságára válaszol, különösen a számunkra legkedvesebb javak elvesztése esetén, azoknál, melyek közel állnak az emberi jóhoz. Gondoljunk az árván maradt gyermekre, aki azt kívánja, bárcsak még mindig vele lennének a szülei, az árvíz, földrengés vagy hódítás túlélőire, akik azt kívánják, bárcsak még mindig ép lenne a városuk, vagy az ígéretes sportolóra, aki azt kívánja, bárcsak ne vágta volna váratlanul rövidre a betegség a karrierjét. Amikor lamentálunk, az a közös bennünk ezekkel a személyekkel, hogy azt kívánjuk, bárcsak valahogy másképp lennének a dolgok. A lamentálást az különbözteti meg más magatartásformáktól, például a sajnálkozástól vagy a bűnbánattól, hogy tárgyának nem kell olyasminek lennie, amit mi magunk tettünk, vagy amit más emberi lény tett.

Magától értetődőnek tartom, hogy a lamentálásra néha szükség van; néhány dolog valóban elsiratható, ahogyan néhány dolog valóban szerethető vagy félelmetes. Az erényes embereket az jellemzi, hogy – ha minden más dolog egyenlő – készek felismerni ezeket a dolgokat annak, amik, és ennek megfelelően reagálni. Ez azt jelenti, hogy amikor az emberek jól lamentálnak, akkor siránkozásukban valami igazat adnak a világnak: azt kívánják, bárcsak másképp lennének a dolgok, mert felismerik a valódi rossz jelenlétét, valamit, aminek nem kellene lennie, valamit, amit Isten megenged, amit Isten türelemmel elvisel, de amit nem pozitívan akar.

A hívők számára tanulságos Ádám bűnbeesésének példája, amelyet az 1Mózes 3. könyvében olvashatunk. Ádám hitetlen engedetlensége Ádám cselekedete, nem Péteré, nem az enyém. Az olyan fogalmak, mint az eredendő bűn és a szentek közössége rámutathatnak arra, hogy minden emberi akarat egyfajta metafizikai szolidaritásban kapcsolódik egymáshoz, jóban-rosszban. De ez nem veszi el azt az egyedi kapcsolatot köztem és saját szándékos hibáim között, amely őket, és csakis őket, saját bűnbánatom megfelelő tárgyává teszi. Siránkozhatok egy barátom vagy szerettem rossz döntései miatt, de a szoros értelemben vett bűnbánatot nem érezhetek irántuk.

Amikor siránkozunk a siralmason, akkor jól tesszük. Szembe nézünk a valósággal, és elismerjük azt olyannak, amilyen. Amikor ezt nem tesszük meg, amikor megpróbáljuk a siralmasat például csak látszólagos rosszként magyarázni; vagy amikor a bánat élményét haraggal próbáljuk elfojtani, sietve ujjal mutogatunk a problémánk kész forrására, a bűnbakra; vagy amikor összekeverjük a siránkozást és a bűnbánatot, akkor hozzájárulunk a siralmas valósághoz azzal, hogy nem vagyunk hajlandók a dolgokat olyannak látni, amilyenek.

A siránkozás, mint az imádság egyik formája

Van még más is. A vallásos hívők számára általában, és különösen a katolikusok számára a siránkozás több lesz, mint a bánat vagy a veszteség kifejezése. A siránkozás, mint az Istennel és nem csak embertársainkkal közölt kifejezésforma, az ima formáját ölti.

Az olyan emberek számára, akiket arra neveltek, hogy felismerjék a világban a jó és a rossz keveredését, mint Isten dicsőségének a bűn sebei által átszakított megnyilvánulását, a lamentálás az imádság egyik fő formája lesz. Nem ez lesz az első vagy az utolsó forma, amelyet az imádság felvesz; az alapvetés vagy a véglegesség szempontjából a lamentálás olyan imaformák mögé fog kerülni, mint az imádás, a dicsőítés, a hálaadás vagy a könyörgés. Mindazonáltal, amíg mi itt lent, a könnyek völgyében élünk, a siralomnak ezek mellett is meglesz a helye. Nem szabad összetévesztenünk a lamentálást egyfajta kéréssel: amikor imádságban lamentálunk, még nem kérjük egy rossz eltávolítását vagy orvoslását. Kérés helyett a lamentálás mindenekelőtt felismeri és elismeri Isten előtt a jelenben észlelt rossz valóságát. Ezáltal a lamentálás az imádás vagy a dicséret negatív kettőse, amely hasonlóképpen elismeri az Úr jóságát és műveit.

A bibliai feljegyzések és a hagyományos katolikus gyakorlat áttekintése azt mutatja, hogy a katolikus hagyomány mélyen tiszteli a lamentálásra való képességünket, és mélyen érdekelt abban, hogy azt konstruktívan alakítsuk. Az isteni kegyelem itt is, mint mindig, feltételezi az emberi természetet megelőző munkáját, és meggyógyítja, tökéletesíti és felemeli azt. Néhány példa: ott vannak a prófétai könyvek Izraelért írt siratókönyvei, a Zsoltárok könyvében található siratóénekek (egyesek szerint a zsoltárok több mint egyharmada); ott vannak Jeremiás próféta siralmai, ahogyan azokat a Tanakh feljegyezte, és ahogyan azokat a katolikusok hagyományosan a nagyhét folyamán a Tenebrae misén éneklik. Ott vannak a rózsafüzér fájdalmas titkai, melyek Krisztus szenvedését és halálát mutatják be elmélkedésünk számára, valamint a keresztút stációi, Krisztus sebeihez való ragaszkodás és Szűz Mária, mint a Fájdalmas Szűzanya és a hozzá kapcsolódó hagyományos himnusz, a Stabat Mater. Aztán ott van Krisztus siralma, amikor a Szent Város látóterébe kerül: „Hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat … de nem akartátok.” (Mt 23,37).

Szaporíthatnánk ezeket a példákat. Amit azonban hangsúlyozni kell, az, hogy a lamentálásnak eme gyakorlatai hogyan alakítanak ki erényes szokást a szomorúsággal kapcsolatban azáltal, hogy a lamentálást egy teljesebb kontextusban gyökereztetik. Vegyük például a rózsafüzér fájdalmas misztériumait: ezek egy részét képezik a Krisztus életéről szóló elmélkedések ciklusának, egy olyan ciklusnak, amely nem a siralomra, hanem az örömre való okkal kezdődik Krisztus megtestesülésének (Emmanuel, velünk az Isten) örömhírnökével, és a reményteljes vágyakozásra való okkal végződik Szűz Mária mennyek királynőjévé koronázásával, a felülmúlhatatlanul boldog vég előképével, amelyre a katolikus tanítás szerint mindannyiunknak hivatása van. A bánatnak és a siralomnak – tanít bennünket ez a minta – megvan a maga jogos helye, egy olyan hely, amelyet nem szabad racionalizálni vagy elsietni. De a lamentálás jogos helye, akárcsak a rossz és a bűn helye a teremtett rendben, nem alapvető és nem is végső.

Ez az a pont, ahol az emberi szenvedélyek filozófiai leírása, valamint a Szentírás és a katolikus gyakorlat logikája találkozik. Ha van okunk arra, hogy siránkozzunk bánatunk okai miatt, az azért van, mert először is okunk van arra, hogy szeressük azokat a jó dolgokat, amelyek meghiúsulásuk vagy fenyegetettségük esetén siránkozásra késztetnek bennünket. Akkor lamentálunk jól, ha ezt úgy tesszük, hogy a jó iránti szeretet elsődlegességét nem homályosítja el a bánat vagy a gyász kifejezése. És ha a lamentálás szentírási, liturgikus és áhítati gyakorlata arra hív minket, hogy felismerjük, hogy ebben az életben sok minden van, ami siralmas, ezek a források arra is sürgetnek bennünket, hogy nem lamentálhatunk jól anélkül, hogy bíznánk abban, hogy az Úr füle nyitott a siralom hangjára, vagy abban a reményben, hogy az Úr igazat ad azoknak, akik orvoslásért vagy jogorvoslatért kiáltanak.

A siránkozás javai és kockázatai

A siralom katolikus gyakorlatáról és értelmezéséről szóló beszámoló néhány választ javasol az igazságtalanságról és a társadalmi sebekről szóló beszélgetésre, amelyet a DEI szószólói hoztak a nyilvánosság elé.

Az első és legalapvetőbb: néhány dolog valóban siralmas, és az emberi erény jele, hogy ennek megfelelően reagálunk. Itt két gyakori kísértés van, a siralmas dolgokkal való szembenézés elutasításának két módja, amelyeket el kell kerülni: vagy elmagyarázni azt, ami siralomra hív, vagy elhamarkodott haraggal reagálni. Mindkét kísértés különösen éles lehet a társadalmi megosztottság idején, vagy olyan időkben, amikor a közös erkölcsi szókincs és képzelet annyira elvékonyodott, hogy az olyan fogalmaknak, mint az igazságosság, a sivárság és a vádaskodás, több munkát kellene elvégezniük, mint amire hivatottak.

A sajnálatos gonoszságok láttán elfordíthatjuk a fejünket – vagy azért, mert azokkal az emberekkel történt, és ők nem számítanak, vagy mert ők okozták maguknak és megkapják, ami jár nekik -, vagy pedig témát váltunk, és rámutatunk valami más, nagyobb tragédiára, amely szerintünk jobban megérdemli a figyelmünket. Vagy azonnal kirohanhatunk felháborodásunkban, hogy a világ nem felel meg erkölcsi elvárásainknak. „Hogy történhetett meg ez velem? Vele? Hogy történhetnek ilyen bűntettek vagy tragédiák még ma is? Miért nem vetettünk – miért nem vetett valaki más – véget az ilyesminek?” Akár magyarázkodással, témaváltással vagy felháborodott türelmetlenséggel reagálunk, nem vagyunk hajlandóak szembenézni a valósággal, nem vagyunk hajlandóak elismerni a gonoszság, a szenvedés és a veszteség lamentálásra hívó formáit – beleértve a saját korlátjainkat is ezekkel szemben -, vagy azért, mert inkább nem akarjuk látni, hogy a dolgok valójában milyen rosszra fordulhatnak, vagy azért, mert inkább azt hisszük, hogy több hatalmunk van az élet törékeny javai felett, mint amennyi valójában van.

A lamentálásról szóló katolikus leírás egy másik utat javasol. Gondoljunk a kereszténység és az ókori sztoicizmus találkozására. A hagyományos sztoikusok számára a lamentálás gyakorlata, mint a szomorúság kifejezése, két okból is kizárt: először is, az emberi jó teljes mértékben az erényben áll; másodszor, az isteni gondviselés mindenre kiterjed a világegyetem egészének javára nézve. Ezek az állítások együttesen arra vezették az ókori sztoikusokat, hogy minden látszólagos szerencsétlenséget, ami ér bennünket – az egészség, a karrier, a barátok, a család, az otthon elvesztését – bánat nélkül kell elfogadnunk. A veszteségre adott jó sztoikus válasz úgy nézne ki, mint a Szókratész előtti Anaxagorasz reakciója, melyről Plutarkhosz és Cicero számol be, amikor megtudta fia halálát: „Tudatában voltam annak, hogy halandót nemzettem.”

Ezzel szemben áll például Krisztus könnyezése Lázár sírjánál, melyről János evangéliumának tizenegyedik fejezete számol be. Ha komolyan vesszük Krisztus teljes emberségét, akkor ezt nem pusztán a szemléltetés kedvéért adott előadásnak kell tekintenünk, hanem a gyász valódi kifejezésének. „Nézzétek, mennyire szerette!” – jegyzik meg a körülállók (Jn 11,36). Krisztus megengedi magának, hogy Lázár sírjánál sírjon, még akkor is, amikor tudja, hogy barátját újra életre fogja kelteni, és Krisztus sírása a szenvedéshez és a halálhoz való isteni hozzáállást a barát halálára és a családja gyászára adott teljesen emberi válaszon keresztül tárja fel. A bibliai remény az, hogy a végén minden könnycseppet letörölnek – nem pedig az, hogy nincs miért sírni.

A bibliai remény az, hogy a végén minden könnycseppet letörölnek – nem pedig az, hogy nincs miért sírni.

A kétségbeesés veszélye és a remény szükségessége

A jó lamentálás megköveteli a remény gyakorlását. Itt is, mint korábban, egy kísértés áll előttünk: a siratott veszteségre vagy annak okaira összpontosítani oly módon, hogy minden előre vezető út eltűnik a szemünk elől, és szélsőséges esetben elképzelhetetlenné válik. A kétségbeesés és a neheztelés gyökeret ereszt és megbénít. Ahelyett, hogy ez az igazság elismerésének és a jövőbeli gyógyulás vagy megbékélés talaja megtisztításának módja lenne, az, aki kétségbeesetten siránkozik, egy olyan körforgásba zárja magát, ahol az egyetlen látszólagos megkönnyebbülés a bánat újraélése vagy a vádaskodás megújítása azzal szemben, aki valóban hibás. A bánathoz és a veszteséghez való diszfunkcionális viszony azzá válik, amit Gerard Manley Hopkins „tetem-kényelemnek” nevezett, hamis gyógymóddá, amely akárcsak a keselyűk által felfalt tetem, nem nyújt számunkra táplálékot.

A lamentálást tehát a reménynek kell megerősítenie, ha megfelelően akarjuk alakítani. Ágoston Vallomások című művében van erre egy szemléletes illusztráció: Ágoston kétszer is beszámol a veszteség és a gyász jeleneteiről életében. Először, jóval megtérése előtt, egy barátja elvesztése miatt Ágoston a bánatba merül, egészen odáig, hogy elhagyja szülővárosát, mert barátja emlékei elviselhetetlenné teszik számára a helyet. Szeretetét túlságosan is a szerzés, a mértéktelen önszeretet kondicionálta, és hiányzik belőle a remény minden formája, amely lehetővé tenné számára, hogy a veszteség ellenére tovább tudjon élni. Sokkal később, megtérése és édesanyja, Mónika halála után Ágoston először kísértésbe esik, hogy visszatartsa bánatát, hogy úgy tartsa, hogy édesanyja távolléte tőle nem jelent semmit, ami miatt siránkoznia kellene. Ám idővel Ágoston elhatározza, hogy kifejezi bánatát, és elsiratja Mónikát. Teszi ezt úgy, hogy nem befelé fordul, nem önmagába és önszeretetébe, hanem kifelé, Istenhez intézett bizalommal teli vallomás formájában.

Mindannyiunk számára van ok a reményre, akár hívők vagyunk, akár nem, de a lamentálás, mint imaforma lehetősége különösen hatékony módja annak, hogy a siralmat a remény éltesse, és ne a kétségbeesés tegye betegessé.

A siralom és a társadalmi sebek gyógyítása

A siralom katolikus értelmezése a társadalmi sebeinkre való konstruktív válaszadás módját sugallja számunkra. A keresztény hit egy olyan Istent ajánl, aki az emberi sebekre úgy válaszol, hogy saját, szabadon vállalt emberségében viseli ezeket a sebeket. Ezek a sebek – Krisztus sebei – maguk is okot adnak a siralomra, amit a fentebb tárgyalt áhítatok és imák némelyike szemléltet. Azonban még a feltámadásban sem törlődnek vagy szűnnek meg Krisztus sebei, amint azt a kommentátorok hosszasan mérlegelték. János evangéliuma szerint az élő Krisztus felismerése ezeken a sebeken keresztül válik az apostolok vele való megbékélésévé, valamint – vitathatatlanul – az evangéliumokban található legnagyobb hitvallássá (János 20,24-28).

Az ebből levonható krisztológiai és eszkatológiai tanulságok mellett ezt a képet példának veszem arra, hogy a katolikus siralomértelmezés mit tanít nekünk a siralomban való reménykedésre. Igen, a siralom felismeri azokat a dolgokat, amelyeknek másképp kellene lenniük – az Isten teremtésében keletkezett károkat. De az Úr válasza azokra a dolgokra, amelyeknek nem kellene lenniük, nem egyszerűen az, hogy visszacsinálja ezeket. Isten világot teremt, nem pedig bábjátékot. Amikor a dolgok rosszul mennek, felvállalja, amit teremtményei tesznek a teremtésével, sebekkel és mindennel, és beleszövi ezeket a folyamatos munkájába. Amit másképp szeretnénk, aminek nem kellene lennie – Isten bölcs és szerető teremtő szándékának látszólagos, átmeneti meghiúsulása -, az nem puszta veszteséggé válik, hanem az isteni szeretet lelepleződésévé, amely áldozatot hoz és újra feltámad. Ez az a fajta ígéret, amelyet a katolikus hagyomány a lamentálóknak tartogat: nem azt, hogy erőfeszítéseinkkel egyszerűen el tudjuk majd távolítani vagy visszacsinálni társadalmi sebeinket, hanem azt, hogy a lamentálás segíti, hogy meggyógyuljanak, és olyan módon, ahogyan nem is tudjuk előre látni, a gyógyulás és a kegyelem csatornáivá válnak.

Ez az esszé a DEI és a vallási perspektívákról szóló, 2023. október 14-én tartott műhelybeszélgetésen elhangzott előadásból készült.

Forrás angol nyelven

[1] angol rövidítés: Diversity, Equality and Inclusion (Sokszínűség, egyenlőség és befogadás). A DEI értékrend, melyet számos szervezet igyekszik megtestesíteni, hogy megfeleljen az élet minden területén élő emberek igényeinek. A szerk.

Létrehozva 2024. március 26.