Szerző: Roberto de Mattei | 2023. augusztus 2.

A francia forradalom óta a történelmi emlékezet megsemmisítése a keresztény civilizáció ellen indított háború része. Elég csak a templomok és műemlékek feldúlására gondolni, amelyre 1789 és 1795 között került sor, a Saint-Denis bazilika meggyalázásával együtt, amikor a francia uralkodók sírjait felnyitották, földi maradványaikat exhumálták és szétszórták, nyilvánvaló szimbolikus jelentéssel: a múlt minden nyomát fizikailag el kellett törölni, a Konvent 1793. augusztus 1-jei rendeletének megfelelően. A damnatio memoriae azóta is jellemzi az európai baloldal történetét – egészen napjaink „cancel culture” [az eltörlés kultúrája] és „woke” [szellemi öntudatra ébredés] ideológiájáig.

A „cancel culture” az emlékezet eltörlésének kultúrája: egy olyan ideológiai vízió, amely szerint a Nyugatnak nincsenek egyetemes értékei, melyeket a világnak felajánlhatna, hanem csak múltbéli bűnök, amelyeket le kell vezekelnie. A „woke” azt jelenti, hogy a társadalmat meg kell tisztítani minden, a múltból örökölt faji vagy társadalmi igazságtalanságtól.

Az „új ember” utópiája valójában azt feltételezi, hogy a múltat tabula rasa kell tenni: az emberi fajnak alaktalan „nyersanyaggá” kell válnia, hogy újraformázható, újraönthető legyen, mint a lágy viasz. A következő lépés a „transzhumanizmus”, az emberiség megújítása a tudomány és a technológia eszközeivel.

De ez a pusztító folyamat a maga ellenőrizhetetlen dinamizmusában azzal fenyeget, hogy magát a politikai baloldalt is megdönti. Conchita De Gregorio, egy olasz újságíró, aki ehhez a világhoz tartozik, a La Stampa július 7-i számában megjelent cikkében három jelentős epizódot mesél el, melyek Franciaországban megtörténtek, és amelyek éberségre késztették.

Az első epizód a következő: „A családok által nagyon keresett Marais negyed egyik híres tánciskolájában, a progresszív párizsi elit fellegvárában a kis táncosok szülei azt kérték az iskola igazgatójától, hogy a tanárok ne kézzel, hanem bottal érintve oktassák a gyerekeket és a kamaszokat a helyes mozdulatokra.” Ennek oka, hogy a testek közötti bármilyen érintkezés, beleértve a törzset irányító vagy az első alkalommal kipróbált lépést kísérő kéz érintése is potenciálisan szexuális visszaélésnek minősül.

A második epizód egy párizsi felsőfokú képzőművészeti intézet színházi osztályára vonatkozik. Egy csoportképhez a tanárnő megkért egy fiatal nőt, hogy kösse lófarokba a haját, „mivel csodálatos, dús afrofrizurája annyira kilógott oldalra, hogy teljesen eltakarta a tőle jobbra és balra lévő osztálytársak arcát.” Az egész osztály tiltakozott, elítélve a rasszizmus megnyilvánulását. Az igazgató lemondólevelet íratott a tanárnővel.

A harmadik epizód egy híres feministáról szól, aki „támogatja az iszlám nők szabadságát, hogy ne viseljenek fátylat. Vegyék tudomásul: nem kell. Tökéletes szabadságban viselhetik, vagy ugyanolyan szabadon nem viselhetik.” A baloldal iszlamofóbiával, jobboldalisággal, kiárusítással vádolta, és az ezt követő viszályban a feministát biztonsági kísérettel kellett ellátni. A feminizmus és az iszlamizmus között a baloldal az utóbbit részesíti előnyben, mert azt a Nyugat iránti nagyobb gyűlölet jellemzi.

A Franciaországban történtekről szélesebb és alaposabb képet nyújt az Atilio Faoro által vezetett Avenir de la Culture kiadó most megjelentetett könyve.[1] A szerzők kifejtik, hogy a wokeizmus, ami a szovjet terror és a nagy tisztogatás örököse, egy globális ideológia, amely a társadalmat egy hatalmas átnevelő táborrá akarja változtatni. Ennek az ideológiának a fanatikusai számára „a francia gasztronómia rasszista”, „a klasszikus irodalom szexista”, „egy férfi lehet terhes”, azt a 4600 települést, amely egy szent nevét viseli, „át kell keresztelni”, a Notre-Dame bazilika az elnyomás szimbóluma, és át kell nevezni „a pedofilbűnözés túlélőinek Notre-Dame-jára”. Magát a francia nyelvet is újraértelmezni kellene, például a feudális nyelvezethez visszanyúló „hommage” kifejezés helyett a „femmage” kifejezést kellene használni, ahogyan a „patrimoine” helyett a „matrimoine” kifejezést kellene használni, hogy a férfi sovinizmusnak még a legkisebb szemantikai előnyt se biztosítsuk.

Ez nem ostobaság, hanem egy olyan világképnek megfelelő következmény, amely elutasítja a Nyugat történelmi emlékezetét, és különösen keresztény gyökereit.

A fejlődéshez, amely az ember szellemi és intellektuális képességeinek gyakorlása, a kultúrának azonban olyan emlékezetre van szüksége, amely megőrizheti és továbbadhatja azt, amit az ember a történelem során már létrehozott. Az emlékezet az ember gyökereinek és az általuk termett gyümölcsöknek a tudatosítása. Josef Pieper német filozófus megfigyelte:

„Az emlékezet valósághű jellege egyszerűen azt jelenti, hogy magában ’tartalmazza’ a valóságos dolgokat és eseményeket, ahogyan azok valóban vannak és voltak. Az emlékezésnek az akarat beleegyezése vagy tagadása általi meghamisítása az emlékezet legnagyobb ellensége; mert ez hiúsítja meg legközvetlenebbül elsődleges funkcióját: hogy a valóságos dolgok igazságának ’tartálya’ legyen.[2]”

A hazugságnak ahhoz, hogy érvényesülni tudjon, meg kell semmisítenie az emlékezetben foglalt igazságot. Ezért a történelem igazságát tartalmazó emlékezet eltörlése emberiség elleni bűntett, és az woke forradalom ennek kifejeződése. A wokeizmus Nyugaton azért alakult ki, hogy elpusztítsa a Nyugatot, de semmi köze civilizációnk történetéhez és identitásához, amelynek radikális ellentétét képezi. A Nyugat ellenzői, akik hagyják magukat elcsábítani az iszlám Eurábia, a moszkovita Harmadik Róma és a kínai neokommunizmus receptjei által, öngyilkos útvonalat követnek. A woke ideológia egy régóta kialakulóban lévő betegség utolsó stádiuma, amelyet nem lehet a beteg megölésével gyógyítani. A wokeizmus és a cancel-kultúra nem a Nyugat halálos betegségei, hanem egy olyan szervezet daganatos sejtjei, amely egészséges volt, és még mindig gyógyulhat, ha eljön, ahogy reméljük, az Isteni Sebész radikális beavatkozása.

Forrás angol nyelven

[1] Atilio Faoro (szerk.), La Révolution Woke débarque en France (Avenir de la Culture, Paris, 2023) 86. o.

[2] Josef Pieper, Prudence (Pantheon Books, New York, 1959) 32. o.

Létrehozva 2023. december 6.