Fr. James Martin sok embert meggyőzött arról, hogy az Egyház elfogadja a homoszexualitást, mint magatartást, az Egyház hagyományos tanításait – és a természetjogot – ebben a témában félre lehet tenni.

Ahogy a „büszkeség” hónapja a végéhez közeledik, itt az ideje, hogy beszéljünk a hírhedt James Martin, S.J. atyáról.

Annyi esetet találunk, amikor Martin a szivárványos életmódot népszerűsíti a katolikusok körében, hogy bizonyos vagyok benne, hogy mindannyiunknak eszébe jut néhány. Egy rendkívül kirívó példa jut eszembe: Martin tavaly azt mondta a világnak, hogy a katolikusok ünnepelhetik a „büszkeség” hónapját. Technikailag részben igaza van. A katolikusoknak valóban megvan a büszkeség megünnepléséhez szükséges szabad akaratuk, ahogy Lucifernek is megvolt szabad akarata a büszkeség megünnepléséhez.

Mielőtt folytatnánk, szeretném kifejezni szívből jövő hálámat a jó jezsuitáknak, akik még mindig léteznek, és akiket nem szabad egy kalap alá venni ezzel a szivárványszínű ruhába öltözött farkassal. Kanadai lévén örökké hálás vagyok Jézus Társaságának, amiért oly sok kanadai megtért, amit az ő véráldozatuk tett lehetővé Új-Franciaország korai napjaiban. Fájdalmas belegondolnom, hogy egy ilyen illusztris rend képes volt egy olyan papot kinevelni, mint P. Martin, és még mindig megengedi neki, hogy nyilvánosan papként tevékenykedjen.

Mielőtt a negatív dolgokkal foglalkoznánk, melyeket P. Martin tett és tesz, szeretném megdicsérni őt a tulajdonságaiért. Objektív mércével ő egy rendkívül intelligens ember, ami nem meglepő, tekintve, hogy milyen intellektuális fegyelem szükséges ahhoz, hogy valaki jezsuita legyen. Mesterien bánik a szavakkal, és elismerem, hogy természetes szinten egy megnyerő szónok. Emlékszem, hogy évekkel ezelőtt – mielőtt még tudtam volna, hogy ki ő – hallottam az egyik előadását a humor és a katolicizmus témájában, és emlékszem, hogy igen szórakoztató és elgondolkodtató volt.

Nem azért mondtam ezeket a kedves szavakat Martinról, hogy szándékosan megtévesszek bárkit, hanem azért, hogy megmutassam, miért olyan veszélyes.

P. Martin nagy számú katolikus és nem katolikus embert győzött meg arról, hogy az Egyház elfogadja a homoszexualitást, mint magatartást, és hogy az Egyház hagyományos tanításait – és a természetjogot – ebben a témában félre lehet dobni.

Valójában Fr. Martin ravasz, ördögien ravasz, ami megnehezíti, hogy fekete-fehéren kimondjuk, hogy egyértelműen és teljes mértékben, egyértelműen egy eretnekséget hirdet.

Vegyük példának a következő, Martintól származó idézetet, amelyben mintha azt sugallaná, hogy a homoszexuálisokat valójában nem köti az Egyház tanítása és a természetjog, mert egyszerűen csak nem tetszik nekik a tanítás:

Teológiai szempontból nézve egy tanítást a hívőknek „venniük” kell. Ez egy összetett téma (és nem vagyok profi teológus), de általánosságban elmondható, hogy ahhoz, hogy egy tanítás teljes legyen, azt a híveknek értékelniük, elfogadniuk és megérteniük kell. A hagyomány szerint a hívek rendelkeznek saját belső érzékkel egy tanítás hitelességéről. Ez a sensus fidei vagy sensus fidelium…

Ez mindig is része volt az egyházi tanításnak. Mindenesetre úgy tűnik, hogy az LMBT katolikus közösség többsége nem ért egyet az Egyház tanításával az azonos neműek kapcsolatáról: azaz, hogy azok nem megengedettek. Abból, amit sok LMBT ember mond nekem, ez a bizonyos tanítás nem illik össze a saját tapasztalataikkal, mint szerető és szeretett emberi lényekkel. Úgy tűnik tehát, hogy ezt a tanítást az LMBT-közösség, amely a leginkább érintett közösség, nem „vette”.

Bontsuk ezt le, hogy mit jelent.

Először is, „teológiai perspektíva” felvételéről beszél. Ez ártalmatlannak tűnhet, de nem az.

A homoszexualitás kérdése nem pusztán „teológiai” kérdés, hanem elsősorban erkölcsi és természetjogi kérdés. Anélkül, hogy valaha is figyelembe vennénk Isten természetét és az Istenről szóló tudományt (teológia), arra a következtetésre juthatunk, hogy a férfi és a nő különbözik egymástól, és hogy a férfi és a nő olyan dolgokat tesz, amit a férfi & férfi és a nő & nő egyszerűen nem. Ez nem pusztán egy „katolikus” vagy „muszlim” álláspont, vagy akár álláspont egyáltalán. Ez egy természetes, biológiai és alapvető valóság, amely olyan nyilvánvaló, mint a levegő belélegzése vagy az étel megemésztése.

Azt sugallani, hogy ez teológiai kérdés, Fr. Martin azt sugallja, hogy a kérdést egy kis dobozba zárhatjuk, és egy másik doboz mellé tehetjük anélkül, hogy valaha is ki kellene nyitnunk a dobozokat, és valóban megnéznünk, mi van bennük.

Ezután valamilyen furcsa latin teológiai nyelvezetet használ, ami rendkívül ironikus, mivel azt mondja, hogy ő nem profi teológus. Meg kell jegyezni, hogy nyilvánvalóan van teológiai képzettsége, de talán egy jezsuita mentális korlátozást használ, amikor azt mondja, hogy nem „profi” teológus, mivel nem azért fizetik, hogy teológus legyen. Az ő logikája alapján azt hiszem, technikailag én sem vagyok katolikus szerző, mert a Katolikus Egyház nem fizet azért, hogy írjak… bár fogadok, hogy sokan vannak az Egyházban, akik szeretnék, ha az Egyház fizetne nekem, hogy ne írjak.

Martin esetében a sensus fidei és a sensus fidelium használata rendkívül félrevezető, és egyben rendkívül hatásos is, mert látszólag mennyire helytálló az állítása. Igaz, hogy a híveknek van „katolikus érzékük”, és ezért meg tudják különböztetni az igaz és a hamis tanítást. De ez a katolikus érzék nem egy kis csoportra vagy egy modernkori peremcsoportra korlátozódik. Azért mondjuk, hogy „a hívők érzéke”, hogy kifejezzük, hogy mit hisz ortodoxnak minden időben és mindenki – nem pedig azt, hogy mit hisznek egyesek a történelem egy bizonyos időszakában.

Az ő logikája – vagy illogikája szerint – az a katolikus tanítás, amit a katolikusok nem fogadnak el, nem is igazán katolikus tanítás, vagy legalábbis nem kötelező katolikus tanítás.

Elképesztő. Ha valami nem tetszik nekünk, amit az Egyház tanít, akkor félredobhatjuk, és azt mondhatjuk: „Ezt nem fogadtuk el. Kérem, küldjenek nekünk egy másikat, ami tetszik nekünk!”

Lehet, hogy Martin a tradicionális mise titkos védelmezője. Elvégre mi, „tradok”, nyilvánvalóan nem „vettük” az Új Misét és az Új Tavaszt. Talán, ha készítünk valamilyen sokszínű zászlót, amely az Apostoli Liturgiát és a Summa Theologicát jelképezi, Fr. Martin azt mondja majd a katolikusoknak, hogy rendben van az, hogy a „tridenti hónapot” ünnepeljük.

Tulajdonképpen ez nem is rossz ötlet, tekintve, hogy a felvonulásaink körmenetek lennének, és nem az lenne a küldetésünk, hogy gyerekeket készítsünk fel és a lelkeket a pokolba küldjük.

Az egyik legfelháborítóbb dolog, amit P. Martin valaha mondott – és ez sokat mond -, amikor a Szentlelket „nőneműnek” („She”) nevezte.

Nos, a múltban voltak olyan teológusok, akik női jelzőket használtak a Szentlélek lelki értelemben vett működésének leírására, ez igaz; de a Szentháromság Harmadik Személyére női személyként hivatkozni abszurd. Bár egyes nyelvek a „szellem” szóra nőnemű főnevet használnak, ez nem a „nőiségre” való utalás.

Például olaszul, ha azt mondanám, hogy „lei ha uno spirito molto femminile”, akkor azt mondanám, hogy „Nagyon nőies szelleme van”. Vegyük észre, hogy a „szellem” szó hímnemű, de én ezt a szellemet nőneműnek írom le. Ez semmiképpen sem jelenti azt, hogy ennek a feltételezett nőnek a női szelleme valahogy transznemű vagy kétszellemű lenne. Éppen ellenkezőleg, ez egyszerűen csak egy nyelvtani eszköz használata egy adott nyelvben, amely a nyelvtani konvenciókon alapul.

Mária a Szentlélek házastársa, és Krisztus a Szentlélek erejéből fogant. A Szentháromság többi személyéhez hasonlóan a Szentlélekre is illik „férfi”-ként [„He”]hivatkozni; és istenkáromlás, hogy Fr. Martin valaha is valamiféle lelki leszbikusságot tulajdonított a Mária és mennyei hitvese közötti egyesülés természetének.

Imádkozzatok P. Martinért; és imádkozzatok, hogy egyszer és mindenkorra elnyomják őt.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2023. július 11.