Elgondolkodtató interjút közöl a Magyar Kurír Lázár Kovács Ákossal, aki teológus, esztéta és egyetemi oktató. Lehet, hogy át kell értékelnünk a vallásos-vallási művészet kategóriáit?

A profán egy Istentől elzáródó gettó. A profánnal gettósítjuk magunkat Isten jelenléte elől – mondja Lázár Kovács Ákos, a Pázmány Kommunikáció Intézetének vezetője, esztéta, teológus, egyetemi docens, akit sokan a Faludi Filmszemléről ismerhetnek.

 Mi a vallásos művészet?

Szerintem három kategóriáról beszélhetünk; ezeket már T. S. Eliot is leírta: vallási, pszeudo-vallási és vallásos művészet. Ő például a Bibliát vagy az ikonokat nevezi vallási művészetnek, ezek lényegileg hordozzák a belső hittartalmat, ami a Krisztushoz való kapcsolódás direkt útja a művészetben. Ide sorolható akár Pergolesi, Bach vagy Mozart műveinek jelentős része. A Szentírás eredetileg nem műalkotás akart lenni, de sokan akként kezelik, egy-egy szövegrésze maga is megáll műalkotásként, a könyv pedig művészek ezreit indítja alkotásra.

A vallási művészet esetében belső alakja van az alkotásnak: az ikonfestőnek, zeneszerzőnek van egy kiimádkozott képe, amit a Krisztus-tapasztalata alapozott meg. Itt az alkotó minden magyarázat és üzenet nélkül jeleníti, írja le, hogy mi történik.

Mit takar a második kategória?

A pszeudo-vallási művészet szekunder, másodlagos dolog: ez a gipszjézus, a gipszmária, a műanyag világító rózsafüzér. Tud valamit arról, hogy mi a rózsafüzér, de komolyan (mondjuk akár csukott szemmel) rózsafüzért imádkozó embereknek nem jut eszükbe világító rózsafüzért létrehozni.

A vallásos giccs eladásra készül, elárasztja a búcsújáró helyeket, és meglovagolja a primér, az elsődleges szándékot, azt, hogy van valakinek direkt kapcsolata a misztériummal – ezt nevezhetjük akár a vallási művészet alapjának is.  A pszeudo-vallási ezzel szemben csak úgy csinál, mintha vallási lenne, de tettet, majmol, pedig nincs Istenre bedrótozva.

Az ikonfestő imádkozik, együtt van egy belső tartalommal, aminek van egy belső alakja és egy külső kifejeződése, formája. Az ikon, vagy egy zenei passió tulajdonképp csak mellékterméke a festő vagy a zenész imádságos életének. Ebben az értelemben a Szentírás is csupán egyik, döntő fontosságú mellékterméke volt az egyházi hagyománynak. Nem azért van egyház, mert megírtuk a Szentírást, és arra alapoztuk az egyházat. A Szentírás melléktermék, tudósítás. Ha most egy ujjcsattintásra eltűnne az összes Szentírás a világon, az egyház képes lenne akkor is újra megírni, a hagyomány képes volna újraalkotni azt. A Szentírás benne van a szerves hagyományban, az egyház egyik belső alakjának külső formai kifejeződése. A szerzetesek vagy rózsafüzérező szent asszonyok pedig simán lediktálnák nekem, vagy bárkinek az általuk kívülről fújt részeket. Ez a hagyomány, a szukcesszió, a folyamatos gyakorlat, a tradíció. Továbbadjuk a Bibliát.

A pszeudo-vallási termékek elsődleges motivációja nem vallási, hanem politikai vagy gazdasági. Kiszorulunk a közéletből? Csinálunk egy 40 méteres keresztet!

Ezek bizonyos értelemben homályba takarják a lényegit, ami viszont megvan a vallási művekben. Esetleg arról is szó lehet, hogy a megrendelőnek – polgármesternek, egyháztanácsnak – csinálunk valamit: verset írunk vagy kifestjük jókedvünkben a templomot. Ezek bizonyos értelemben rosszat tesznek a keresztény tartalomnak, a vallásos öntudatnak, identitásnak – már amennyiben bizonygatnak, győzködnek, erősködnek.

És mi a harmadik, a vallásos művészet?

A harmadik forma a vallásos mű, ami egy művészi küzdelemből származik, és nem kötődik feltétlenül kulturálisan megszokott vallási formákhoz. A vallásos művészet abból a küzdelemből származik, amit az ember a saját hitéért, belső keresztény alakjáért, tulajdonképpeni egzisztenciájáért folytat. Ilyen Dosztojevszkij, Eliot vagy Tarkovszkij, Kodály Zoltán. Tarkovszkij filmrendező, foglalkoztatta egy probléma, egy belső alak formálódása, amit aztán megpróbált kifejezni a saját személyiségének a prizmáján átitatva. Ehhez megtalálta a formát. A forma és tartalom mindig egységben kell, hogy legyen. Az Atyától született Krisztus az idők kezdete előtt, ezáltal van egy direkt, mondhatnánk királyi, vagy messiási út a művészetben is, ami az isteni teremtésre hajaz. Ha Isten van és teremt, akkor nyilván azt teremti, ami neki szép, jó, igazságos. Imigyen Krisztus megtestesülése művészeti alkotásként is felfogható. De akármelyikünk élettörténete is felfogható saját művünkként. Szent Ferenc, Teréz anya képe a falon ilyen életalkotások mementói. Jó rájuk nézni, gyönyörködünk bennük. Ilyen a liturgia is, aminek épp a direkt kapcsolata lényege. De számos, magyar művésznők által készített gobelint is láttam, amelyek átütő erejű vallásos művészetet képviselnek.

A meggyőződés a vallásos művésznél nem üzenetes vagy üzengető (nem harcos, nem vitatkozó, vagy dölyfös) hanem őszinte, személyes küzdelemből fakadó alakzat.

Dosztojevszkijről sokszor mondják, hogy rosszul használja a szavakat. De a kérdés nem ez, nem ebben van az ereje, Dosztojevszkij nem formaművész – őt egy belső, formálódó alak, alakzat bántotta, mondjuk: „ágyban párnák közt halni meg.” Figyelembe kell venni, hogy nem mi fújjuk a passzátszelet, hanem mindannyian Isten teremtményei, gyermekei vagyunk, és amikor a homokozóban, a tudományos akadémián, egy koncertteremben játszódunk, játszadozunk, mindig tudjuk, érezzük, hogy az anyánk, az apánk, a szerelmünk, a diákunk, vagy a gyerekünk, aki épp Istent jeleníti meg ott nekem, ott ül csöndben és figyelmesen az egyik padon. Ha ez a tudat megvan, akkor lehet beszélni arról, hogy mi zajlik a homokozóban, vagy a focipályán, vagy a templomban.

De ha elfeledkezünk arról, hogy Isten gyermekei vagyunk, akkor már bármik lehetünk: sejtcsomók, terminátorok, hősök, istenek, romlott angyalok, gőgös egzisztenciák, sztárok. De az egy másik kérdéskör, ez már nem a vallásos művészet témája.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2012. február 15.