l. KÖNYV

A JÓ ÉS A ROSSZ, MINT A VILÁGMINDENSÉG ÉRTELMÉNEK KULCSA

l. AZ EMBERI TERMÉSZET TÖRVÉNYE

Mindenki hallott már veszekedést. Néha mulatságosnak hangzik, néha csak kellemetlennek. De bármiképpen hangzik is, úgy hiszem, tanulhatunk valami nagyon fontosat, ha figyelünk arra, ami elhangzik. A veszekedők ilyesféléket mondanak: “Mit szólna hozzá, ha valaki ugyanezt tenné önnel?” -“Ez az én helyem, én voltam itt előbb!”- “Hagyd békén, nem tesz neked semmi rosszat!”- “Miért kell neked elsőnek betolakodni?” – „Adj egy kis narancsot, én is adtam az enyémből!” – “Ugyan már, megígérted!” Az emberek mindig mondanak ilyeneket, tanult emberek éppúgy, mint tanulatlanok, gyermekek éppúgy, mint felnőttek.

Számomra az az érdekes ezekből a megjegyzésekből, hogy aki teszi őket, nem csupán azt említi, hogy a másik magatartása történetesen nem tetszik neki. Hanem hivatkozik bizonyos magatartási normákra, számítva arra, hogy a másik ismeri azokat. S a másik igen ritkán válaszolja: “A pokolba a normáiddal.” Csaknem majdnem mindig azt próbálja ehelyett kifejezésre juttatni, hogy amit éppen tett, az valójában nincs igazán a norma ellen, vagy ha mégis, akkor van valami különleges mentsége erre. Azt a látszatot kelti, mint ha ebben a sajátságos esetben valami rendkívüli oka volna arra, hogy aki először elfoglalta a helyet, ne tartsa azt meg, vagy hogy a helyzet egészen más volt, amikor ő kapta a darab narancsot, vagy hogy valami olyasmi merült fel, ami mentesíti őt attól, hogy ígéretét megtartsa. Valójában nagyon úgy tűnik, hogy mindkét fél fejében megfordul a ,,fair play”-nek, vagy az illendő magatartásnak vagy az erkölcsi magatartásnak, vagy bárminek akarjuk is hívni, valamiféle törvénye vagy szabálya, amelyben igazán egyetértenek.

És tényleg gondolnak erre. Ha nem gondolnának rá, akkor persze küzdhetnének, mint az állatok, de nem vitatkozhatnának a szó emberi értelmében. A veszekedés azt jelenti, megpróbálják bebizonyítani, hogy a másik téved, a másik a hibás. Semmi értelme sem volna megpróbálni ezt, ha nem volna valamiféle megállapodás közöttünk, hogy mi a Jó és mi a Rossz; éppúgy, mint ahogy semmi értelme sem volna azt mondani, hogy egy labdarúgó szabálytalanságot követett el, ha nem volna valamilyen megállapodás a futball szabályairól.

Nos, ezt a jóra és rosszra vonatkozó törvényt vagy szabályt hívták valamikor természeti törvénynek. Ha ma beszélünk a természeti törvényről, akkor rendszerint olyan valamit értünk ezen, mint a nehézségi erő, az átöröklés vagy a kémia törvényei. De amikor a régi gondolkodók a jó és rossz törvényét “természeti törvénynek” nevezték, akkor ezen valóban az emberi természet törvényét értették. Az volt az elképzelés, hogy éppen úgy, ahogyan minden testet a gravitáció szabályoz, az egyes szervezeteket pedig a biológiai törvények, úgy az embernek nevezett teremtménynek is megvan a maga törvénye – mindenesetre azzal a nagy különbséggel, hogy egy test nem választhatja meg, engedelmeskedjék-e a nehézségi erő törvényének vagy sem, de az ember választhat: engedelmeskedik-e az emberi természet törvényének vagy megszegi azt.

Fogalmazhatjuk másképpen is. Minden ember, minden pillanatban alá van vetve egy egész sor különböző törvénynek, de ezek között csak egyetlenegy van, amelyet szabadon megszeghet. Mint test a nehézségi erő uralma alatt áll, és nem szállhat azzal szembe; ha alátámasztás nélkül hagyjuk a levegőben, nincs más választása, mint hogy lezuhanjon, akár egy kő. Mint élő szervezet, különböző biológiai törvényeknek van alávetve, s ezeknek éppúgy engedelmeskednie kell, akár egy állatnak. Azaz engedelmeskednie kell azon törvényeknek, amelyek egyformán vonatkoznak rá és más dolgokra. De az a törvény, amely jellemző az ember természetére, s amely nem vonatkozik sem állatra, sem növényre, sem szervetlen dologra, az az egyetlen, melyet megszeghet az ember, ha neki úgy tetszik.

Ezt a törvényt azért hívták természeti törvénynek, mivel úgy vélték, hogy mindenki ismeri a természetből, és nem kell külön tanítani. Persze azt nem gondolták, hogy hébe-hóba ne találnánk olyan különös valakire, aki azt nem ismeri, csakúgy, mint ahogyan találhatunk néhány embert, aki színvak vagy nincs hallása. De az emberi fajt egésznek tekintve mégis úgy gondolták, hogy az illő magatartásról szóló emberi elképzelés nyilvánvaló mindenki számára. Úgy vélem, igazuk volt. Ha ugyanis nem volt igazuk, akkor mind az, amit a háborúról mondtunk, merő értelmetlenség.

Mi értelme volt azt mondani, hogy az ellenségnek nincs igaza, ha a Jó nem valami realitás, amit a nácik alapjában véve éppen olyan jól ismertek, mint mi, s amit a gyakorlatban tenniük kellett volna? Ha nem lett volna fogalmuk arról, hogy mit értünk mi jó alatt, akkor is ugyanúgy harcolni kellett volna ellenük, de ezért éppoly kevéssé hibáztathattuk volna őket, mint mondjuk a hajuk színéért.

Tudom, néhányan azt mondják, hogy a természeti törvény vagy a rendes magatartás mindenki által ismert gondolata téves, mivel a különböző civilizációknak és a különböző koroknak egészen eltérő erkölcsi felfogása volt.

Ám ez nem igaz. Voltak ugyan eltérések az egyes korok erkölcsi felfogásában, de ez sohasem ment el odáig, hogy teljes egészében különböztek volna a nézetek. Ha valaki veszi magának a fáradságot, hogy összehasonlítsa, mondjuk, a régi egyiptomiak, babilóniaiak, indiaiak, kínaiak, görögök és rómaiak erkölcsi tanítását, az lesz a legmeglepőbb számára, mennyire hasonlítanak ezek a tanok egymásra és a mienkhez. Ennek néhány bizonyítékát összeállítottam egy másik könyv, Az ember megsemmisítése (The Abolition of Man) függelékében; most azonban csak azt kérem az olvasótól, gondoljon arra, mit is jelentene egy teljesen eltérő erkölcsi felfogás. Képzeljen el egy olyan országot, ahol azért csodálják az embereket, mert elfutnak a csatában, vagy ahol valaki azért érez büszkeséget, mert rászedte mindazokat, akik a legjóságosabban bántak vele.

Éppen így elképzelhetünk egy olyan országot is, ahol kétszer kettő öt. Az emberek különböztek abban a tekintetben, hogy kikkel szemben kell önzetlennek lenniük, hogy vajon csak a saját családjukkal szemben, vagy honfitársaikkal, vagy mindenkivel szemben. Ám abban mindig egyetértettek, hogy nem magukat kell tenni az első helyre. Az önzést sohasem csodálta senki. Az emberek különböző véleményen voltak abban, hogy egy vagy négy feleségük legyen. De abban mindig egyetértettek, hogy csak úgy egyszerűen nem lehet minden nő az övék, akit akarnak.

De a legfigyelemreméltóbb a következő. Valahányszor olyan valakivel találkozunk, aki nem hisz a jó és rossz valóságában, azt fogjuk tapasztalni, hogy már egy perc múlva megtagadja álláspontját. ő megszegheti a nekünk tett ígéretét, de ha mi megpróbálunk megszegni egy ígéretet vele szemben, akkor abban a pillanatban panaszkodni fog: “Ez nem tisztességes!” Egy nemzet mondhatja azt, hogy nem számítanak a szerződések; de egy perccel később máris alá ássa érvelését azt állítva, hogy ama bizonyos szerződés, melyet meg akar szegni, nem volt tisztességes. Ám ha a szerződések nem számítanak, és nincs olyasmi, mint jó és rossz – más szóval, ha nincs természeti törvény -, akkor mi a különbség egy tisztességes és egy nem tisztességes szerződés között? Nem kellene-e inkább bevallaniuk és elismerniök, hogy bármit is beszélnek, valójában ugyanolyan jól ismerik a természeti törvényt, mint bárki más?

Akkor hát úgy tűnik, hinnünk kell az igazi Jó- és Rosszban. Az emberek tévedhetnek olykor velük kapcsolatban éppúgy, mint ahogyan az összeadásnál rossz eredményt kapnak; de a Jó és Rossz nem csupán ízlés és vélemény kérdése, csakúgy nem, mint a szorzótábla. Nos, ha ebben megegyeztünk, akkor rátérhetek a következő pontra, amely így hangzik: egyikünk sem tartja meg valójában a természeti törvényt. Ha vannak kivételek önök között, úgy elnézést kérek tőlük. Ők jobban teszik, ha valami más könyvet olvasnak, mivel semmi sem vonatkozik rájuk abból, amit mondani fogok. Most pedig a többi közönséges emberi lényhez fordulok.

Őszintén remélem, nem fogják félreérteni, amit mondani akarok. Nem prédikálás a szándékom, s az ég a tanúm rá, nem állítom, hogy jobb lennék bárkinél is. Csak a figyelmet próbálom felhívni egy tényre; arra a tényre, hogy még az idén, vagy ebben a hónapban, vagy ami még valószínűbb, még ma, mi magunk sem leszünk képesek azt a magatartást tanúsítani másokkal szemben, amit elvárunk tőlük. Lehet mindenféle mentségünk erre. Akkor voltunk olyan igazságtalanok a gyerekekkel, amikor nagyon fáradtak voltunk. Az a kissé gyanús pénzügyi manőver- amit már majdnem elfelejtettünk – épp akkor jött, amikor nagyon rosszul álltak a dolgok. S amit megígértünk az öreg X. Y.-nak és sose tettük meg – nos, sosem ígértük volna meg, ha tudjuk, milyen elfoglaltak leszünk. Ami pedig az ön feleségével (vagy férjével), nővérével (vagy fivérével) szembeni magatartását illeti … ha én tudnám, milyen idegesítők tudnak lenni, akkor biztosan nem csodálkoznék ezen …

De hát ki az ördög vagyok én tulajdonképpen? Én is éppilyen vagyok. Más szóval, nekem sem sikerül megtartani a természeti törvényt, és abban a pillanatban, amikor valaki azt mondja nekem, hogy nem tartom meg, agyamban végeláthatatlan kifogások sorozata indul meg. Most azonban nem az a kérdés, hogy ezek jó kifogások-e. A lényeg az, hogy ezek a kifogások újabb bizonyítékát képezik annak, milyen mélyen hiszünk a természeti törvényben, akár tetszik nekünk, akár nem. Ha nem hinnénk a rendes, korrekt magatartásban, ugyan miért izgatna bennünket, hogy kifogásokat gyártsunk, amiért nem viselkedtünk helyesen? Tulajdonképpen annyira hiszünk a tisztességes magatartásban – a természeti törvényt annyira kényszerítőnek érezzük magunkra nézve -, hogy nem tudunk szembenézni azzal a ténnyel, hogy megszegtük azt, s következésképpen megpróbáljuk elhárítani a felelősséget. Hiszen bizonyára észrevették, hogy kizárólag hibás magatartásunk miatt találjuk ki mindezeket a magyarázatokat. Csak a rossz természetünket tulajdonítjuk annak, hogy idegesek, fáradtak vagy éhesek vagyunk, jó természetünket a magunk érdemének tartjuk.

Ezt a két tényt akartam tehát kiemelni. Először azt, hogy az emberek az egész földön, mindenütt rendelkeznek azzal a különös elképzeléssel, hogy egy bizonyos módon kell viselkedniük, s ettől valóban nem tudnak megszabadulni. Másodszor pedig azt, hogy a valóságban az emberek nem viselkednek ily módon. Ismerik ugyan a természeti törvényt, de megszegik. Ez a két tény az alapja annak, hogy tisztán lássuk magunkat és a világmindenséget, amelyben élünk.

(C. S. Lewis: Keresztény vagyok)

Létrehozva 2022. október 14.