Már többen megkérdezték tőlem, protestánsok és szedevakantisták egyaránt, hogyan tudok ennyire hűséges maradni egy olyan Egyházhoz, amelyet korrupt és rosszindulatú emberek, bérencek és farkasok vezetnek, akik felfalják a nyájat, miközben a saját javukat hajszolják a Szent Egyház java helyett. Bizonyára nehéz ilyen időkben élni. Én is jól tudom, hogy kevés támogatásra számíthatunk lelkipásztorainktól, amikor az igazságért harcolunk a világban, vagy hogy ha valaki levelet küld a püspökének az aggodalmaival, az általában vagy nem kap választ, vagy csak néha kap egy átvételi elismervényt. Nagyon nehéz bármiféle párbeszédet folytatni a hatalmi pozícióban lévőkkel bármilyen okból kifolyólag, akár az egyházban, akár azon kívül. Lehet, hogy a juhok meghallják a pásztor hangját, de nem az a helyzet, hogy a pásztorok hallják meg a juhok hangját.

Ennek eredményeként üldöztetést tapasztalunk, ha szabad így neveznem, a legkülönbözőbb formákban: a római mise rendkívüli formájának korlátozása, a szentségek korlátozása egy „járvány” idején, vagy a nyelvre áldozás megtiltása. Vegyük ehhez hozzá a klerikusok tisztánlátásának hiánya által okozott zűrzavart, a botrányt, amit a tisztaság hiánya okoz közöttük, vagy a Németországból, a jezsuitákból és így tovább szabadon áramló eretnekséget. Kell emlékeztetnem Pachamamára? Hosszasan folytathatnám a sort.

Mondanom sem kell, hogy a földi Egyház nem nagyon hasonlít Krisztus szeplőtelen menyasszonyára. Ez talán egyike azon eseteknek, amikor egy bárány azon kapja magát, hogy átpillant a kerítésen a protestáns, ortodox vagy szedevakantista mezőre, és zöldebbnek tűnő füvet lát. Egyesek számára még vonzónak is tűnhet a „nemtörődömség” kopár pusztasága. Minden bizonnyal válság közepén élünk, és már egy ideje így van.

De tudnunk kell, hogy a válság pillanata kritikus pillanat. Olyan pillanat, amikor lehetőségünk nyílik arra, hogy döntsünk, hogy megkérdezzük magunktól, miért vagyunk katolikusok? Miért vagyok ezen a látszólag barna és pusztuló mezőn, amikor a szomszédjaim látszólag finom zöld füvet majszolnak? Azért vagyok itt, mert azt hiszem, hogy a pápa a püthoni varázsló, és minden szavához ragaszkodnom kell? Azért vagyok itt, mert katolikusnak neveltek, és túlságosan haboztam, hogy meghozzam a saját döntésemet? Azért vagyok itt, mert itt érzem hogy szívesen látnak, és biztonságos helyet találtam? Vagy azért vagyok itt, mert elragadott Krisztus szépsége?

Nagyon egyszerű a válaszom azoknak, akik az Egyházhoz való hűségemet firtatják. A hitem nem az egyház fejedelmeiben, a pápában, a hierarchikus struktúrákban, vagy az istentisztelet egy bizonyos formájában vagy az igazság kifejezésében van. Az én hitem magában az Igazságban, Jézus Krisztusban van, akinek keresztjében van a megváltás, és akinek feltámadásában van a remény. „Ne építsetek a nagyokra, az emberre, aki nem tud segíteni! Az élet elhagyja, visszatér a porba, s odavan minden terve. Jó annak, akinek Jákob Istene a gyámola, aki az Úrba, Istenébe veti reményét, aki mindent alkotott: az eget és a földet, a tengert és minden élőlényét. Hűséges marad mindörökké” (Zsolt 146,3-5).

Nem sokat számít, hogy mit tesz Ferenc pápa vagy James Martin atya, vagy Kasper bíboros, de nagyon is számít, hogy mit tett és tesz Krisztus az Ő egyházában és az Ő egyháza által. A történet végét ismerjük: Krisztus visszatér, legyőzi ellenségeit és az örök tűzbe veti őket, és magához vonzza menyasszonyát az örökké tartó örömteli lakomára.

Az én feladatom ebben a kritikus pillanatban nem az, hogy a Menyasszony ruháját beszennyező szenny miatt bosszankodjam, és nem is az, hogy nyilvánosan kritizáljam azokat, akik bemocskolják, hanem az, hogy hogy szeplőtelen legyek a Menyasszonyban. Az én feladatom az, hogy kövessem Krisztust.

„De mi van Ferenc pápával?” – mondhatjátok. „Mi a helyzet Fr. Ezzel-meg Azzal vagy Hogyishívják püspökkel? Mi van velük?” Emlékezzünk vissza Jézus Péterhez intézett válaszára: „Ha azt akarom, hogy maradjon, míg el nem jövök, mi gondod vele? Te kövess engem!” (Jn 21,22) Hacsak nem vagy hatalmi pozícióban, vagy ha valóban a te hatókörödben vannak, akkor ezekkel nem kellene foglalkoznod; ami miatt aggódnod kellene, az a saját lelked és a lelkek családodban. Hol leszel az örökkévalóságban? A tűzben vagy az ünnepen? „Kövess engem!”

Hogy ez mit jelent a gyakorlatban, arra nagy gondot kell fordítanunk a nagyböjti időszakhoz közeledve. Idézzünk fel többet Krisztus szavait: „Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen.” (Mt 16,24). Krisztust követni azt jelenti, hogy utánozzuk Őt, akár a halálig is. Ahogy közeledünk a nagyböjthöz, első kötelességünk, hogy alázatosan vállaljuk a kereszteket, melyeket mindennapi körülményeink adnak nekünk, és Krisztussal együtt viseljük ezeket önmegtagadásban.

Ide tartoznak a fentebb felsorolt „üldöztetések”, a hitetlen pásztorok terhei, az elhagyatottság keresztje. Csak miután magunkévá tettük a mindennapi keresztet, tegyünk hozzá rendkívüli vezekléseket és erkölcsi megszorításokat. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nem szabad bűnbánati cselekedeteket és megaláztatásokat végezni, hiszen erre az isteni és a természeti törvény kötelez, hanem azt, hogy hűségesen el kell fogadnunk a Krisztustól kapott keresztet, mielőtt a sajátunkat kiválasztjuk.

Hallottam sokaktól azt a kérdést, hogy „Miért kell elviselnünk ezeket a hamis pásztorokat? Miért kell alávetnünk magunkat a rossz törvényeknek?” Krisztus nem tűrte el a hamis pásztorokat és nem vetette alá magát a rossz törvényeknek? Nem volt engedelmes haláláig? Krisztus mindenben engedelmeskedett mind a vallási, mind a világi törvényeknek, kivéve a bűnt; elismerte, hogy még az igazságtalanul gyakorolt polgári hatalmat is Isten adja (Jn 19,11). Krisztushoz hasonlóan nekünk is törekednünk kell a “tökéletes engedelmességre, amely mindenben engedelmeskedik a törvénynek” (Summa Theologiae II-II.104.5.ad3). Valójában bolondságnak tűnik, ha ezt tesszük, mert „A keresztről szóló tanítás azoknak, akik elvesznek, balgaság ugyan, de nekünk, akik üdvözülünk, Isten ereje.”  „Mi azonban a megfeszített Krisztust hirdetjük. Ő a zsidóknak ugyan botrány, a pogányoknak meg balgaság, a meghívottaknak azonban, akár zsidók, akár görögök: Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége.” (1Kor 1:18, 23-24).

A Kempis Tamás bölcsességén való elmélkedés itt is hasznos lehet. A Krisztus követésében ezt írja: „Figyeljetek jól! Íme hát minden a kereszten áll, minden a halálon fordul, nincs is más út az életre és az igaz belső békére, csak a szent kereszté s a mindennapos önmegtagadásé… „Krisztus egész élete kereszt volt és mártíromság, te meg nyugodalmat és örömet keresnél magadnak? Megcsalatol, hidd el, megcsalatol, ha mást keresel, mint hogy békével tűrhesd a zaklattatást, mert az egész halandó élet telve nyomorúsággal, mindenfelől hordozza a kereszt jelét” (2. könyv, 12. fejezet). A fejezet folytatódik, és tele van nagy bölcsességgel; mindenkit arra biztatnék, hogy hosszasan elmélkedjen rajta, különösen Nagyböjt idején.

Egy utolsó dolog, amire emlékezünk, amikor szenvedéssel vagy üldöztetéssel szembesülünk, amikor szembe kell néznünk a kereszttel, hogy Krisztus Testének tagjai vagyunk. Amit a Fő elszenvedett, azt a Testnek is el kell viselnie.

A keresztségben nem csak azért jöttünk, hogy Krisztus feltámadásában, hanem halálában is részesüljünk; most ennek megfelelően kell megélnünk keresztségünket. Úgy kell élnünk, ahogyan Ő meghalt, hogy mi is örülhessünk az Ő feltámadásának. „Szégyenletes – mondja Szent Bernát -, hogy egy tövissel koronázott Fej alatt úgy jelenünk meg, mint törékeny tagok, akik a fájdalom legkisebb okosságától is visszariadnak” (Adolphe Tanquerey, A lelki élet, n. 761).

Így az én döntésem ebben a kritikus pillanatban az, hogy Krisztusba vetem hitemet, felveszem keresztemet és követem Őt, hogy az Ő halálában való részvétellel részesüljek az Ő tökéletességében, és így a Menyasszony, valamilyen kis módon, szeplőtelenné váljon.

A cikk forrása angol nyelven

Létrehozva 2022. március 30.