Részlet A belső élet három korszaka c. művéből (P. Reginald Garrigou-Lagrange, O.P.)

Az egyetlen szükséges dolog kérdése a jelen korban

Amit az imént mondtunk, az minden időben igaz; de a belső élet kérdése ma élesebben merül fel, mint számos más, a miénknél kevésbé zaklatott korszakban. Ennek az érdeklődésnek a magyarázata abban rejlik, hogy sok ember elszakadt Istentől, és megpróbálta Nélküle megszervezni a szellemi és társadalmi életet. A nagy problémák, amelyek mindig is foglalkoztatták az emberiséget, új és olykor tragikus színezetet kapnak. Ha Isten nélkül akarunk boldogulni, aki először Ok és végül Cél, az szakadékba vezet; nemcsak a semmibe, hanem a semminél is rosszabb fizikai és erkölcsi nyomorúságba.

Hasonlóképpen, a nagy problémák elkeserítően súlyossá válnak, és az embernek végül fel kell ismernie, hogy mindezek a problémák végső soron az alapvető vallási problémához vezetnek; más szóval, végül teljesen Isten mellett vagy ellene kell nyilatkoznia. Ez lényegét tekintve a belső élet problémája. Maga Krisztus mondja: „Aki nincs velem, az ellenem van” (Mt 12,30).

A nagy modern tudományos és társadalmi irányzatok, a közöttük felmerülő konfliktusok közepette és az azokat képviselők ellenkezése ellenére, ily módon, akár akarjuk vagy sem, az ember Istennel való bensőséges kapcsolatának alapvető kérdése felé konvergálnak. Ezt a pontot sok kitérő után érjük el.

Amikor az ember már nem akarja teljesíteni vallási kötelességeit Isten felé, aki őt teremtette és aki az utolsó végcélja, akkor vallást csinál magának, mivel vallás nélkül semmiképpen sem tud boldogulni.

Az elhagyott felsőbbrendű eszmény helyett az ember a vallását például a tudományba vagy a társadalmi igazságosság kultuszába vagy valamilyen emberi eszménybe helyezi, amelyre végül vallásos módon, sőt misztikus módon tekint. Így elfordul a legfelsőbb valóságtól, és rengeteg probléma merül fel, amelyek csak akkor oldódnak meg, ha visszatér a lélek Istennel való bensőséges kapcsolata alapvető problémájához.

Gyakran megjegyzik, hogy manapság a tudomány úgy tesz, mintha vallás lenne. Hasonlóképpen a szocializmus és a kommunizmus is azt állítja magáról, hogy az etika kódexe, és az igazságosság lázas kultuszának álcája alatt mutatkozik be, így próbálva megragadni a szíveket és az elméket. Ami azt illeti, a modern tudós úgy tűnik, hogy lelkiismeretesen ragaszkodik a tudományos módszerhez. Olyannyira ápolja, hogy gyakran úgy tűnik, a kutatási módszert az igazságnál is jobban kedveli. Ha ugyanilyen komoly gondot fordítana belső életére, akkor hamar elérné a szentséget. Gyakran azonban a tudomány e vallása inkább az ember apoteózisára [istenítés] irányul, mint Isten szeretetére. Ugyanannyit kell mondani a társadalmi tevékenységről, különösen abban a formában, ahogyan az a szocializmusban és a kommunizmusban megjelenik. Olyan miszticizmus ihlette, amely az ember átváltoztatását célozza, miközben időnként a legabszolútabb módon tagadja Isten jogait.

Ez egyszerűen annak a kijelentésnek az ismétlése, hogy

az ember és Isten kapcsolatának vallási problémája minden nagy probléma alapja. Ki kell nyilvánítanunk, hogy mellette vagy ellene vagyunk; közömbösség többé nem lehetséges, amint ezt korunk is szembeötlő módon mutatja.

A jelenlegi világméretű gazdasági válság jól mutatja, mire képesek az emberek, ha Isten nélkül akarnak boldogulni. [A szerkesztő megjegyzése: ezek a szavak 1938-ban jelentek meg franciául.]

Isten nélkül az élet komolysága kikerül a középpontból.

Ha a vallás már nem komoly dolog, hanem valami, amin mosolyogni lehet, akkor az élet komoly elemét máshol kell keresni.  Egyesek a tudományban vagy a társadalmi tevékenységben helyezik el, vagy úgy tesznek, mintha ott helyeznék el; vallásos módon a tudományos igazság keresésének, vagy az osztályok vagy népek közötti igazságosság megteremtésének szentelik magukat. Egy idő után kénytelenek észrevenni, hogy félelmetes rendetlenségbe torkolltak, és hogy az egyének és nemzetek közötti kapcsolatok egyre nehezebbé, ha nem lehetetlenné válnak. Ahogy Szent Ágoston és Szent Tamás mondta, nyilvánvaló, hogy ugyanazok az anyagi javak, szemben a szellemiekkel, nem tartozhatnak egyszerre és egyidejűleg integrálisan több személyhez. [1.] Ugyanaz a ház, ugyanaz a föld nem tartozhat egyszerre teljes egészében több emberhez, sem ugyanaz a terület nem lehet több nemzeté. Ennek következtében érdekek ütköznek, amikor az ember lázasan ezeket az alacsonyabb rendű javakat a végcéljává teszi.

Szent Ágoston ugyanakkor ragaszkodik a tényhez, hogy ugyanazok a szellemi javak egyszerre és egységesen mindenkinek és minden egyes embernek külön-külön is a tulajdonát képezhetik. Anélkül, hogy a másiknak kárt okoznánk, teljes mértékben birtokolhatjuk ugyanazt az igazságot, ugyanazt az erényt, ugyanazt az Istent. Ezért mondja nekünk Urunk: „Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá!” (Mt 6,33). Ha nem figyelünk erre a leckére, akkor a saját pusztulásunkon dolgozunk, és még egyszer igazoljuk a zsoltáros szavait: „Ha az Úr nem építi a házat, az építők hiába fáradnak. Hogyha az Úr nem őrzi a várost, az őr hiába őrködik fölötte.” (Zsolt 127,1).

Ha az élet komoly elemei kikerülnek a középpontból, ha már nem az Istennel szembeni kötelességeinkkel, hanem az ember tudományos és társadalmi tevékenységével foglalkozunk; ha az ember folyamatosan önmagát keresi Isten, a végső cél helyett, akkor az események nem késlekednek megmutatni számára, hogy lehetetlen útra lépett, amely nemcsak a semmibe, hanem elviselhetetlen rendetlenségbe és nyomorúságba vezet. Újra és újra vissza kell térnünk Krisztus szavaihoz: „Aki nincs velem, az ellenem van, aki nem gyűjt velem, az szétszór.”  (Mt 12,30). A tények megerősítik ezt a kijelentést.

Logikusan arra a következtetésre jutunk, hogy a vallás csak akkor adhat hatékony és valóban reális választ a nagy modern problémákra, ha az mélyen megélt vallás, nem pedig egyszerűen egy felületes és olcsó vallás, amely néhány énekelt imából és néhány szertartásból áll, melyben a vallásos művészetnek nagyobb helye van, mint az igazi vallásosságnak. Ami azt illeti, nincs mélyen megélt vallás belső élet nélkül, anélkül a bensőséges és gyakori beszélgetés nélkül, amelyet nemcsak önmagunkkal, hanem Istennel is folytatunk.

XI. Pius pápa utolsó enciklikái világossá teszik ezt. A Szentatya, hogy válaszoljon arra, hogy mi jó a nemzetek általános törekvéseiben, az egyének, osztályok és népek közötti igazságosságra és szeretetre való törekvéseiben, megírta az enciklikákat Krisztus Királyról, az Ő megszentelő hatásáról az Ő egész misztikus testében, a családról, a keresztény házasság szentségéről, a szociális kérdésekről, a jóvátétel szükségességéről és a missziókról. Mindezekben az enciklikákban Krisztusnak az egész emberiség feletti uralmával foglalkozik. A logikusan levonható következtetés az, hogy a vallásnak, a belső életnek mélynek kell lennie, az Istennel való egyesülés valódi életének kell lennie, ha meg akarjuk tartani azt az elsőbbséget, melyet a tudományos és társadalmi tevékenységekkel szemben meg kell őriznie. Ez nyilvánvaló szükségszerűség.

 A cikk forrása angol nyelven

A belső élet három korszaka (2 köt.)

Eredeti francia kiadás, © Dominikánus Provincia, Franciaország.

Angol fordítás © Baronius Press Ltd.

Újranyomtatva, engedéllyel.

[1] Vö. Szent Tamás, Ia IIae, q.28, a.4 ad 2um; IIIa, q.23, a.1 ad 3um.

A cikk forrása angol nyelven

Létrehozva 2022. február 6.