1984-ben Philip Gröning filmrendező írt a Grande Chartreuse karthauzi szerzeteseknek, hogy dokumentumfilmet készítene a kolostorban zajló életükről. Tizenhat évvel később válaszoltak, és ennek eredménye lett a csodálatos Into Great Silence (A nagy csend) című film. 1962-ben Szent XXIII. János pápa zsinatot hívott össze „az egyház húsz évszázad utáni modernizálása” érdekében. A püspökök három év alatt teljesítették ezt a feladatot, és az eredmény nem volt annyira szép. A tanulság: a gyorsaság öl (avagy: ha egy pápa legközelebb zsinatot hív össze, bízza meg a karthauziakat).

Szalézi Szent Ferenc azt mondta, hogy soha semmit nem csináltak jól, amit sietve tettek. Ez éppúgy igaz a vacsorára, mint a szövetségi törvényekre vagy az egyházi nyilatkozatokra. A probléma nem igazán az, hogy túl sokat „kommunikálunk” (bár sokat). A probléma az, hogy nem elmélkedünk, mielőtt cselekszünk. Nem annyira az a baj, hogy rosszat cselekszünk (bár gyakran igen); hanem az, hogy nem tudjuk a helyes dolgot megtenni, mert amint kezdjük azt megragadni, jön valami más, amit meg kell tennünk.

Nem meglepő módon a technológia nem segít. Ahogy Neil Postman Amusing Ourselves to Death [Halálra szórakoztatjuk magunkat] című könyvében bemutatta, a felgyorsult kommunikáció a távíróval kezdődött. Attól a pillanattól kezdve napjainkig az axióma a „minél gyorsabb, annál jobb” volt. De ahogy Postman azt is bemutatja, hogy

minél gyorsabb lesz a kommunikáció, annál silányabb lesz.

Aki olvasta C. S. Lewis régebbi prózáját, nem fog meglepődni, ha megtudja, hogy ő jól írt tollheggyel és tintával. Azért kedvelte, mert így lassú írásra kényszerült; azon idő alatt, amíg a tollat a tintába mártotta, majd visszatért a lapra, át tudta gondolni, mit akar mondani, és egyszerre csak néhány szót tudott leírni. Időt kellett szánnia a gondolkodásra; egyszerre csak néhány szót. Ez egy újszerű ötlet.

A gyors kommunikációnak megvan a maga helye – háborúban, rendőri munkában, az orvostudományban. De nagyjából ennyi. Minden más területen – a személyes levelezésben, a politikában, és természetesen az egyházban is – a lassúbb a jobb. „Kilövünk” egy e-mailt vagy sms-t, és valaki megsérül. A kongresszus kevesebb idő alatt fogad el egy dollárbilliókra vonatkozó törvényt, mint amennyi idő alatt a fiamnak kell eldöntenie, hogy mire költse a zsebpénzét. Az egyházi nyilatkozatok ugyanolyan trendiek, mint a Microsoft frissítései.

Ezek némelyik az alázat hiányáról tanúskodik. Ha őszinték vagyunk, legtöbbünknek nincs sok mondanivalója (mondja a publicista). És amit értékest tudunk mondani, azt gyakran jobban mondjuk el, ha az elmélkedés gyümölcse. Egy pap, akihez lelki vezetésért jártam, lassan töltötte meg a pipáját, és óvatosan pöfékelt, miközben beszélgettünk. Amikor megkérdeztem tőle, hogy miért, azt válaszolta: „Emiatt fogom be a számat.” Talán minden püspöktől meg kellene követelni, hogy pipázzon.

Egy másik pap, akit ismertem, ritkán tartott szentbeszédet a napi misén. Ehelyett a Breviáriumból olvasta fel az olvasmányok egy részét. Először azt hittem, hogy lusta; aztán értékeltem, hogy csak alázatos volt, és rájöttem, hogy az egyházatyáknak és a szenteknek jobb a mondanivalójuk, mint az övé.   

A mélyebb probléma itt az, hogy az elmélkedés hiánya általában az ima hiányának a bizonyítéka; valójában az ima lenézésének jele.

Fr. Bryan Houghton kijózanító regényében (Mitra and Crook) a főszereplő, Forester püspök felismeri, hogy az egyházi hierarchián és papságon a 60-as években végig söprő forgószél a szemlélődő rendek, különösen az apácák korábban elkezdődött mérgezéséből ered. Távolítsd el az imát, és nem marad más, csak a beszéd, a beszéd, a beszéd. A Crisis nemrégiben megjelent számában Mary Cuff „Miért támadja a Vatikán a kontemplatív életet?” című írása megmutatta, hogy ez a szellem még mindig jelen van. 

Az elmélkedés semmibe vétele áthatja kultúránkat. Ez a „csinálj valamit” szelleme, foglalatoskodás és drámaiság. Ezért van az, hogy manapság sokan vannak olyanok, akiket  „válságmenedzsereknek” nevezek; vagyis nem tudnak menedzselni, ha nincs válság. Ezek az emberek virágoznak a politikában (bármilyen formában) és a médiában. Imádják a bizottsági üléseket, a tanácskozásokat, a „papírokat” és „nyilatkozatokat.” Egyetértenek William George Warddal, aki azt mondta: „Minden reggel egy új pápai bullát szeretnék a Times-hoz a reggelim mellé.” Isten ments, hogy valaki azt mondja: „Nem tudom; hadd gondolkozzam rajta.”

Szent II. János Pál pápa nagy jót tett az Egyháznak. Mégis, saját ereje problémát teremtett. A pápának most „rocksztárnak” kell lennie, mindenhová elrepülnie, és bármit kommentálnia, amit a média kérdezni akar tőle. Lehet, hogy az, hogy nem tudott ennek megfelelni, volt az egyik oka Benedek pápa lemondásának. És bár sok mindennel nem értek egyet, amit Ferenc pápa tett, úgy gondolom és tudat alatt biztos vagyok benne, hogy a kár sokkal kisebb lenne, ha nem szorult volna bele ebbe a szerepbe is.

Most az egyház egy (legalább) hároméves „szinódus a szinodalitásról” programra van berendezkedve, és az eredmény olyan kijelentések halmaza, melyek egy éven belül elavulnak, és szétszóródnak a plébániákon, mint a kávégép poharai. Senki sem fog megtérni emiatt (ami egyébként az egyház létezésének oka). Csak a nyomdászok fognak profitálni ebből.

Elképesztő belegondolni, hogy milyen keveset írtak le abból, amit Urunk mondhatott földi tartózkodása alatt. A Szűzanya is nagyon-nagyon keveset mond; de kétszer is úgy írták le, hogy „tükröződnek-kincset érnek-a dolgok” a szívében. Hallom Szalézi Szent Ferenc egy másik maximáját: minél többet mondasz, annál kevesebbet jegyeznek meg az emberek. Biztos vagyok benne, hogy az apostolok sokkal többet írtak, mint ami bekerült az Újszövetségbe; a Szentlélek, az isteni Gondviselés és a bölcs egyházatyák mégis leegyszerűsítették néhány dokumentumra, melyek két évezreden át bőven adtak nekünk gondolkodni valót.

Szóról szóra, vitathatatlanul a Szentíráson kívül az egyháztörténet legnagyobb hatású írása Szent Benedek Regulája. Ez egy karcsú kötet, amely a következő szavakkal kezdődik: Obsculta, o fili, praecepta magistri – Hallgasd, fiam, a mester tanítását. A mű nagy része arra összpontosít, hogy elmondja, hogyan tegyük csak ezt. Szó sincs párbeszédről, részvételről vagy megosztásról; csak hallgatásról. Úgy tűnik, hogy sokan vannak az egyházban, akik jók a hallgatásban; de ez olyan, mint a „hallgatás” egy koktélpartin; csak várakozás a beszélgetésre. 

Nem tudom, miért sietünk annyira, hogy nyilatkozatokat és hasonlókat adjunk ki. Nem tudjuk, hogy mi a hit? Tényleg kérdés, hogy mit kéne tennünk? Mint nyelvtanár, nem szeretem „az új evangelizáció” kifejezést.

Jobban szeretem az „egy új evangelizáció” kifejezést. Igen, újra el kell köteleznünk magunkat az Evangélium mellett; de nincs szükségünk egy új evangéliumra, hogy elkötelezzük mellette magunkat.

Íme egy javaslat, ahogy lezárjuk a Szent Józsefnek szentelt évet: tegyük meg újra, de ezúttal valóban utánozzuk ezt az embert – és maradjunk csendben. A következő évre (vagy kettőre, vagy ötre) mondjunk le minden konferenciát és tanácskozást. Korlátozzuk az összes püspököt, beleértve a pápát is, havi egy nyilvános nyilatkozatra, mégpedig olyanra, melyet kézzel kell megírnia. Talán a papok korlátozhatnák prédikációkat a szentek írásaiból származó írásokra. Akkor talán, amikor végre mondunk valamit, az olyan lenne, amit érdemes lenne meghallgatni.  

A cikk forrása angol nyelven

Létrehozva 2022. január 10.