Március 1.

Régi normann közmondás: „Ha valakit az Úr elveszejteni akar, annak minden óhaját teljesíti.”

A fájdalom valamely hiányra, akadályra, bajra mutat, ami életműködésünket gátolja, s arra figyelmeztet bennünket, hogy az akadály eltávolításával, a baj megszüntetésével a fájdalmat is megszüntessük. A kellemes érzelem is ösztönzi az embert tevékenységre, a fájdalomtól való szabadulni akarás azonban még inkább serkenti munkára. A fájdalom az emberi élet főrúgója.

Ha az emberek nem volnának soha éhesek, nem dolgoznának a betevő falatért, nem fejtenének ki életműködést, nem végeznék el azt a munkát, amelyet a maguk és a közösség érdekében végezniök kell. Ha a fog romlását nem jelezné a fogfájás, senki sem gondolna fogainak javítására; ha a testi szervekben az emberi élet kifejtésére káros bomlást vagy rombolást nem kísérné fájdalom, az ember nem gondolna a gyógyításra vagy nem idejekorán. Ha a tudatlanság, kétség kínos állapotából nem akarnánk menekülni, akkor nem haladna előre a tudomány. Ha nem bántana bennünket a lelkiismeret korholó szava, ha nem furdalna bennünket a lelkiismeret fájdalma, nem is akarnánk szabadulni a legnagyobb rossztól, a bűntől. A fájdalom tehát értékmutató, mégpedig biztosabb értékmutató, mint az öröm, a kellemes érzelem.

Március 2.

Ha az élvezetes nem abszolút jó és nem cél, akkor a fájdalom sem lehet abszolút jó és cél, hanem eszköz; az eszközt pedig nem magáért, hanem a célra kell használni. Hogyan kell tehát használni a fájdalmat, vagyis mi a teendőnk a fájdalmas érzésekkel szemben? Amely fájdalmat el lehet kerülni, azt kerüljük el, hisz nem fájdalomra van az ember teremtve. Legyen az ember okos és ne akarjon magának fájdalmat könnyelműen: vigyázzon egészségére, hogy elkerülje a betegséget; ne legyen lusta, dologtalan, nehogy éheznie kelljen; legyen mértékletes, hogy boldog legyen. Ne kövessen el bűnt, főleg súlyos bűnt, hogy ne kelljen éreznie az örök kárhozattól való rettegést. Minél kevésbé vétkes az ember, annál inkább biztosítva van boldogsága.

Azonban a világ mai rendjében az ember minden szenvedést nem kerülhet el, a siralomvölgye nem paradicsom. Ha tehát mégis rátalál a szenvedés, a fájdalom, akkor vizsgálja meg okait, s ha lehet, szüntesse meg. Ha fáj a foga, javíttassa, ha beteg, gyógyíttassa magát, ha éhes, egyék, ha szomjas, igyék, ha fázik, melegedjék, ha rájön, hogy valamely fájdalomnak maga az oka, szüntesse meg az okot, ha lelkiismerete kínozza, bánja meg bűnét, térjen Istenhez, nehogy még rosszabb legyen sorsa.

Március 3.

A fájdalom tehát nem természetellenes, hanem nagyon természetes; nem is abszolút rossz, ami az ember boldogságát tönkre tenné. Abszolút rossz csak egy van az emberre nézve a világon: a bűn s a vele járó abszolút boldogtalanság a halál után. A fájdalom nem is veszélyezteti az ember boldogságát, sőt az embert a boldogság kiérdemlésére jobban képessé teszi, mint a kellemes érzelem, az öröm. A kellemes érzelem, az élvezet hamarabb eltéríti az embert attól a vezérlő gondolattól, hogy a földi javak s a velük járó élvezetek nem cél, hanem eszközök, s csak annyiban célszerűek és megengedettek, amennyiben nem veszélyeztetik az abszolút boldogságot, az Isten végső bírását, amire az emberi lélek gravitál. A fájdalom jobban figyelmezteti az embert arra, hogy a végső boldogság csak a halál után következhetik be.

Március 4.

Vannak emberek, akik csak a szerencsétlenségben nagyok, a szerencsében kicsinyeseknek és törpéknek mutatkoznak.

A képzelet gyakran ébreszt félelmet ott is, ahol erre semmi ok sincs. A légyből elefántot, a gyíkból krokodilust varázsol lelkünk elé.

A félénk azt látja, amitől fél,

A bátor azt, amit remél!

Március 5.

Munk Hermann, német fiziológus, a berlini egyetem tanára (1839–1912) egyik betegsége alkalmával rendkívül sokat szenvedett. Izzadásai szörnyű lelki (ideg) tusát váltottak ki belőle.

Borzalmai között behunyta szemét és ezzel a gondolattal vigasztalta magát: Most vak vagyok, vak leszek, vak maradok. Majd kinyitotta szemét és mondotta: „Íme, látok, boldog vagyok, hálás vagyok”, és az öröm megerősítette és megvigasztalta szörnyű kínjai között.

„Akire az Isten ajtót csuk, annak kinyit egy ablakot.” (Olasz közmondás.)

Március 6.

„Ne félj, csak higgy!” (Mk 5,36)

E vigasztaló szavakat mondotta az Úr Jézus Jairus zsinagóga főnöknek, mikor ez Hozzá járult, hogy haldokló leányát gyógyítsa meg.

Én is mondom neked: Ne félj a betegségtől, fájdalomtól, sorscsapástól, igazságtalanságtól, üldöztetéstől, veszteségtől, rágalmazástól, kísértéstől, hálátlanságtól, övéid kegyetlenségeitől, még a haláltól sem, csak – higgy!

Március 7.

Nagy (spanyol) Szent Teréz átlátta mindannak a semmiségét, – legyen az akár boldogság, akár szenvedés – ami mulandó s aminek egyszer vége szakad. Azért kívánta tehát a szenvedést, hogy ennek a magában véve kicsinyes dolognak árán olyan végtelen kincset szerezhessen meg, amilyen az örök boldogság magasabb foka.

Kérésének indítóoka tehát – amint ő maga írja – még mindig nem volt az Isten iránt érzett tiszta szeretet, hanem csakis a saját örök boldogsága növelésére irányuló vágyódás. (P. Szeghy Ernő; Szent Terézia és a karmeliták. Budapest, 1921. 133–134. old.)

Március 8.

„Kicsiny a fájdalma ennek az életnek, de végtelen a dicsősége a másik életnek.” (Assisi Szent Ferenc.)

„Ha Isten valakinek hatalmat ad halottak feltámasztására, kevesebbet ad, mintha alkalmat ad a szenvedésre. Mert a csodák kegyelméért én vagyok Istennek adósa, a türelemért pedig Isten az én adósom.” (Aranyszájú Szent János.)

Március 9.

Amikor az édesanya kényszerül gyermekét megfenyíteni, ez az anyai kezet fájdalmasan érinti, de az anya szíve akkor is csordultig tele van szeretettel, jóakarattal és önzetlen nemes szándékkal.

Minden szenvedésnél érezzük meg a kézen túl a Szívet is, Isten mindenekfölött való szeretetét, jóságát és bölcsességét!

Március 10.

Isten a szenvedést gyakran már e földi életben áldássá, jutalommá, emberi nyelven szólva, szerencsévé változtatja. Csak három példa: a) Mózest látszólag a legnagyobb szerencsétlenség éri: édesanyja kénytelen volt őt már csecsemő korában a folyó vizébe vetni, hogy – mint ő gondolta – ott elpusztuljon. De íme épp e körülménynek köszönhette, hogy fiát a fáraó leánya felkereste, udvarába vitte, taníttatta s ezzel őt alkalmassá tette, hogy népe legnagyobb vezérévé váljék.

1. b) Egyiptomi Józsefet, atyja tizenkét fia közül épp a legjobbat, az a csapás éri, hogy testvérei őt rabszolgaként eladják, majd, mint ilyent, gazdája börtönbe veti. De épp ez a fogsága szolgált alkalmul felmagasztalására. Mint a király után az ország első embere, családjának és népének megmentője lesz.
2. c) Sault leveti a ló a föld porába, a testi fájdalmon és a szégyenen felül még meg is vakul. De épp e testi vakságában nyílik meg lelki szeme és az Egyház legnagyobb, legdicsőbb, legbámulatosabb apostolává magasztosul.

Március 11.

A hívő ember minden szenvedését enyhíti ez a három körülmény:

a szenvedésemnek vége lesz,

szenvedésemnek értelme van,

türelmes szenvedésemnek nagy jutalma lesz.

Március 12.

Jézus keresztútjának szemlélésénél egy gondolattól nem tudunk szabadulni: Te, Isten Fia, oly türelemmel, oly szeretettel vitted a keresztet – értem, s én ne így vigyem az enyémet magamért és Teérted?

Teérted! Neked ennél semmi közvetetlen érdeked, ebből semmi személyes hasznod nem volt, nálam minden ettől függ. Te az én megmentésemért vállaltad, s én a magam örök boldogságáért ne tenném, mikor már e földön is békém, nyugalmam, boldogságom csak az, ha összeszokom a keresztemmel?

Március 13.

Szent Péter apostol, Krisztus első földi helytartója, mondja: „Örvendezni fogtok, ha most szomorkodnotok kell is … hogy a ti hitetek próbája a romlandó aranynál (mely tűz által próbáltatik meg) sokkal értékesebbnek találtassék dicséretetekre, dicsőségtekre és tisztességtekre Jézus Krisztusnak megjelenésekor … Örvendezni fogtok kimondhatatlan és megdicsőült örömmel, elérvén hitetek célját, lelketek üdvösségét.” (1Pét 1,6–9)

Március 14.

A szegények Krisztus Király legközelebbi udvari emberei: mert mint Szent Bernárd mondja, Jézus szegény volt születésekor, szegényebb az életében, legszegényebb a halálában.

Ezért intették az apostolok is a tanítványok lelkét, hogy „sok viszontagságon át kell bemennünk az Isten országába”. (ApCsel 14,21)

Március 15.

„Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meg fogják látni az Istent”, mondja Jézus. (Mt 5,8)

„A szenvedés az az embernek, ami a ruhának a mosás. A ruhát sulykolják, csapkodják, öklözik, facsarják, mángorolják, tüzes vassal is egyengetik, míg végre megtisztul.” (Gárdonyi Géza.)

Március 16.

A víznek törvénye, természete, szenvedélye, hogy lefelé folyjon és a tengerbe ömöljön és mi mégis kényszeríteni tudjuk, hogy (a vízvezetéki rendszerrel) a házunkba, szobánkba, konyhánkba a legmagasabb emeletekre kígyózzék és szolgáltassa folyadékát.

A szenvedés természete, ereje és fájdalma is lehúz minket az elégedetlenség, szomorúság, levertség, kedvetlenség, jajkiáltás, elcsüggedés, elszédülés, aléltság, kétségbeesés mélységeibe. Az isteni Gondviselésben való hit és bizalom ereje mégis kényszeríti a szenvedést, hogy értékké váljék és minket a kegyelmek, jutalom és dicsőség királyi útjára és magaslatára emeljen.

Március 17.

Szent Péter apostol, Krisztus első földi helytartója, így ír körlevelében:

„Szerelmeseim, ne ütközzetek meg az égető szorongatáson, mely a ti kipróbálástokra van rajtatok, mintha valami új dolog történnék veletek; hanem örüljetek, ha Krisztus szenvedéseiben résztvehettek, hogy az ő dicsőségének kinyilatkoztatásában is vigadva örvendezzetek.”

„Ha szidalmaznak titeket Krisztus nevéért, boldogok lesztek, mert az Isten tisztelete, dicsősége és ereje és az ő Lelke megnyugszik rajtatok.” (1Pét 4,12–14)

Március 18.

A Szentírás int bennünket: „Azok, akik a megpróbáltatásokat nem fogadták az Úr félelmével és türelmetlenségükben szidalmazó zúgolódásra fakadtak az Úr ellen, a pusztító martaléka lettek és kígyók által vesztek el. Ne bosszankodjunk tehát azok miatt, amiket elszenvedünk, gondoljuk meg inkább és higgyük el, hogy bűneinkhez képest az Úrnak ezek az ostorcsapásai csak igen csekély büntetések, amelyek minket mint szolgákat, csak javulásra ösztönöznek és hogy nem megsemmisítésünkre jöttek reánk.” (Judit 8,24–27)

Március 19.

Sokszor nem tudjuk, nem is sejtjük, hogy a látszólagos szerencsétlenség voltaképpen szerencsét jelent számunkra.

Dr. Kerschbaumer Antal írja Paterfamilias c. híres művében (Schaffhausen, 1867, 713–714. old.), hogy egyik ismerőse nagy hajóútra készült, de rajta kívül álló okból későn érkezett a hajóállomásra. Vigasztalan volt, mert a késés miatt kellemetlen anyagi kártól tartott. De íme néhány hét múlva értesült, hogy az a hajó, amelyen el akart utazni, emberestül és mindenestül nyomtalanul elsüllyedt.

Március 20.

Ez a világ a tökéletlenség bélyegét, jellegét, természetét viseli. Sőt a lényege a tökéletlenség, mint minden átmeneti állapotnak.

Az embrió, a bimbó, a még meg nem varrt ruha, a még fel nem épített ház, a nyers gyümölcs, a még le nem vizsgázott tanuló tudása, a még be nem fejezett regény, mindez természeténél fogva tökéletlen. Ha tökéletes volna, nem szorulna kifejlődésre, folytatásra, kiegészítésre, befejezésre.

Ez a földi élet csak az igazi Otthonba való érés előtti út, az örök Hazába jutás előtti vándorlás, a végső diadalt megelőző harc, a Teljesedésre irányuló óhaj.

Ezért földi életünk se tökéletes. Sőt Isten azért is telehinti tökéletlenségekkel itteni életünket, nehogy ide szegezzük vágyaink netovábbját, nehogy megfeledkezzünk a szebb, tökéletesebb, Isten gyermekeihez méltóbb életcélról.

Március 21.

Bánt, keserít, sorvaszt a bajod, szegénységed, elhagyatottságod, mellőzésed?

Mi vagy te az Isten egyszülött Fiához képest? Pedig nézd:

A Gondviselés nem szánt neki alkalmas helyet sem a születésre, sem a halálra.

Nem jutott neki emberi lakás, amikor a világra jött. Puha ágy helyett majd a rozoga jászol kemény fája, majd a kereszt bitófája jutott neki osztályrészül.

Születésekor csak az ég csillagai világítottak, halálakor még egy kis gyertya sem, sőt még a Nap is elsötétedett.

Szenvedése idején nem volt testén egy ujjnyi hely, amelyet ne ért volna ostorcsapás, leköpés, pofon, ütleg, átszegelés vagy egyéb kín!

Ha mindez az Istenfián történt, mi vagy te, hogy méltatlankodol?

Március 22.

Íme Jézusnak néhány jövendölése, amellyel tanítványait előkészítette a kereszt útjára:

„Íme úgy küldlek titeket, mint juhokat a farkasok közé. Mert átadnak titeket a törvényszékeknek és megostoroznak benneteket zsinagógáikban és a helytartókhoz és királyokhoz hurcolnak majd én érettem.” (Mt 10,16–18)

„Bizony, bizony mondom nektek, hogy ti majd sírtok és jajgattok, a világ pedig örvendeni fog; ti majd szomorkodtok, de a ti szomorúságtok örömre fordul.” (Jn 16,20)

„E világon szorongatástok vagyon; de bízzatok, én legyőztem a világot.” (Jn 18,35)

„Odaadja pedig a testvér testvérét halálra és az atya fiát, és a gyermekek szüleik ellen támadnak,” (Mt 10,21)

Március 23.

Szent Péter apostol, Krisztus Urunk első földi helytartója, írja: „Krisztus is szenvedett érettünk, példát hagyván nektek, hogy az Ő nyomdokait kövessétek; aki (pedig) bűnt nem tett, sem álnokság a szájában nem találtatott.” (1Pét 2,21–22)

És Szent Pál, a világapostol így oktat: „Akit az Úr szeret, azt megfenyíti és megostoroz minden fiút, akit magához fogad.” (Zsid 12,6)

Március 24.

Jézus Péter apostolt a juhok és bárányok pásztorává rendeli. És rögtön hozzáfűzi: „Bizony, bizony mondom neked, mikor ifjabb voltál, övet kötöttél és jártál, ahol akartál; de majd ha megöregszel, kiterjeszted kezeidet és más övez fel téged és oda visz, hová te nem akarod. Ezt pedig mondá, jelezvén, minő halállal fogja megdicsőíteni Istent.” (Jn 21,18–19)

Valóban eljött az idő, amikor Péter nem járhatott, ahová akart. Heródes a börtönbe vetette. Később kiterjesztették kezét a keresztfán.

Március 25.

A kereszt titkára jellemzők az Úrnak Péter apostolhoz intézett szavai. Az Úr Jézus megkérdezte tanítványait, hogy kinek tartják őt az emberek. Péter, az apostolok nevében, a helyes feleletet adta. Jézus erre mondja neki: „Boldog vagy Simon, Jónás fia … Én is mondom neked, hisz te Péter vagy, és erre a kősziklára fogom építeni Egyházamat.” (Mt 16,13–19)

De alighogy Jézus Pétert az Anyaszentegyház fejévé tette, hozzáfűzte: „hogy neki (ti. Jézusnak) Jeruzsálembe kell menni és sokat szenvedni és megöletni.” (Mt 16,21)

Péter le akarta beszélni Urát a szenvedés vállalásáról, mire Jézus megfordulván, mondá Péternek: „Távozzál előlem, kísértő! Megbotránkoztatsz engem, mert nem az Isten dolgával gondolsz, hanem az emberekével … Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, el fogja azt veszíteni, aki pedig elveszti életét én érettem, meg fogja azt találni.” (Mt 16,23–25)

Március 26.

Minden szenvedésben, mint a kemény dió héjában a puha gyümölcsbél, benne van a vigasztalás öröme és a türelem jutalma, amelyet a jó Isten tartogat számunkra.

A szenvedést azért engedi ránk a mennyei Atya, hogy „többet teremjünk”, (Jn 15,2) és „több gyümölcsöt hozzunk”. (Jn 15,8)

Március 27.

A szenvedésekben, fájdalmakban, csalódásokban, igazságtalanságokban, minket ért meggyalázásokban, rágalmakban, üldöztetésben ne akadjunk fenn e tövisek legközelebbi okain, hanem rajtuk keresztül és rajtuk túl pillantsuk meg a jó Istent, aki a kereszteket eltűri vagy éppen akarja.

Tanuljunk e tekintetben is az édes Üdvözítőtől. Az Olajfák hegyén nem így imádkozott: „A nép elfordulását, Júdás árulását, a farizeusok gonoszságát, Kaifás igazságtalanságát, Pilátus gyáva engedékenységét, a pribékek kínzását ne tűrjem‑e el?” Mondom nem így imádkozott, hanem a következőképpen: „A poharat (ti. a szenvedés poharát), melyet nekem Atyám adott, ne igyam‑e meg?” (Jn 18,11)

Jézus tudta, hogy szenvedése poharát emberi ellenségei töltötték meg színültig, de azt is tudta, hogy e teli poharat Atyja szánta, nyújtotta neki és rendelte számára. Ezért minden ellenkezés nélkül fenékig ki is ürítette.

Március 28.

Ne vesd mennyei Atyád szemére, hogy a szenvedések távolítására irányuló imáidat látszólag nem hallgatja meg. Az Ő egyszülött, isteni Fia is háromszor könyörgött: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár!” (Mt 26,39) És az Atya felsőbb, szentebb okból nem hallgatta meg.

Sőt az Úr Jézus a kereszten szinte az Isten-távolság örvényéből kiált Istenhez, mintha nem is merné már „Atyjának” nevezni: „Én Istenem! Én Istenem! miért hagytál el engem!” (Mt 27,46)

Az Egyház húsvétkor így hálálkodik örvendezve; „Ut servum redimeres, filium tradidisti.” Magyarul: „Hogy a szolgát megváltsad, oda adtad fiadat.”

Március 29.

Az Emmauszba menő két tanítvány reményében csalatkozva érezte magát Jézus szenvedése és halála miatt. A nekik megjelent Üdvözítő így oktatja őket ki:

„Ó, ti balgatagok és késedelmes szívűek mindazok elhívésére, miket a próféták szólottak. Hát nem ezeket kellett‑e szenvedni a Krisztusnak és úgy menni be az ő dicsőségébe?” (Lk 24,25–26)

Március 30.

„Megmutatom neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért.” (Az Úr szava: ApCsel 9,16)

Az ember a földi élet szenvedéseiben sokszor csak a nagypénteket látja, amikor – így véli – joggal kiálthat fel: „Uram, Uram, miért hagytál el engem?” És úgy látszik, mintha ilyenkor a felsőbb megértés Napja is elsötétednék és az igazságosság sziklái repedeznének. Pedig a nagypénteki keresztet nálunk is a jutalom és dicsőség húsvétja követi.

Március 31.

„Mezítelen jöttem ki anyám méhéből,

És mezítlen térek oda vissza,

Az Úr adta és az Úr elvette,

Amint az Úrnak tetszett, úgy lett,

És legyen áldott az Úr neve.”

(Jób 1,21)

Létrehozva 2021. október 25.