Egyenértékű a fizikai megcsalás az érzelmivel? Hogyan ismerem fel a hivatásomat? Lehet komoly kapcsolatot folytatni valakivel, aki korábban pornófüggő volt? Ismét kemény kérdéseket tettetek fel Papp Miklós görögkatolikus papnak és családapának: íme “A Papp válaszol” legújabb része!

Dóra (Esztergom)

Az atya véleményét szeretném kikérni az érzelmi megcsalásról. Korábban megtörtént velem, hogy a volt párom a kapcsolatunk problémás szakaszában más lánnyal rendszeresen irogatott, mély beszélgetéseket folytatott, többet érzett iránta barátságnál. Ez nekem nagyon fájdalmas volt, ugyanúgy a félredobhatóság érzését adta, mint bármilyen megcsalás. Azt tapasztaltam, hogy keresztény körökben nagyon odafigyelünk a házasság előtti tisztaságra, tehát a szexualitás terén nem történik meg a megcsalás, de az érzelmi megcsalás jelen van, ami ugyanúgy sebeket okoz. Egyenértékű-e a fizikai megcsalás az érzelmivel? Milyen mértékben kell egy házasság előtti kapcsolatban hűségesnek lenni és mennyire lehet észrevenni más lehetséges párjelölteket is?

Annyira jókat kérdezel, örülök az érzékenyen gondolkodóknak! Csak 3 megjegyzés: Valóban igazad van abban, hogy a párkapcsolati hűséget nem lehet csak a szexuális síkra redukálni, a teljes embernek a teljes emberhez kell hűnek maradni. Azt én is érzem, hogy a liberalizmus állandóan a szexualitást tematizálja, s minket, keresztényeket is rávesznek arra, hogy erről mértéktelenül sokat beszéljünk, jóllehet az az életnek csak egy része. A szerelem leírásához én szeretem használni az erósz, a filia és az agapé kifejezéseket: a teljes szerelemhez (és hűséghez) mindhárom kell. Valóban nincs az rendben, ha a házastársunkkal csak az erószt és az agapét műveljük, van testi gyöngédség és nagyokat imádkozunk – de egy harmadik féllel beszélgetünk jókat. Joggal lehet nevezni érzelmi-értelmi megcsalásnak, ha a legfontosabb belső dolgainkat mindig másokkal osztjuk. Házasságot azzal kell kötni, akivel a filiát is együtt műveljük, érzelmileg egy húron pendülünk és szellemileg is barátok vagyunk. Jogos tehát az igényed, hogy a szerelmed elsősorban veled beszélgessen, elsősorban veled vitassa meg a belső dolgait, hiszen a házasság a legteljesebb életközösséget jelenti. Természetesen kérünk tanácsot a barátainktól, a papunktól, egy terapeutától – de a párunkat nem szabad kihagyni. A párkapcsolati eseményekben ő egy társ, akivel beszélni kell, s nem egy tárgy, akiről beszélni kell – idegenekkel.

Keresztény körökben az is visszás tud lenni, ha minden apró párkapcsolati üggyel lelkivezetőhöz fordulunk. Vannak nagy drámák, kényes morális problémák, amikor azt mondom, nem szabad kihagyni a papot. De azt sem kellene feledni, hogy maguk a házastársak is papok a keresztség alapján, ők egymásnak papjai is! Egymás számára lelki vezetők is. Aranyszájú Szent János oly sokat beszél arról, hogy a családnak kisegyháznak kell lennie, a tagjai egymás számára papok is. A felszentelt papok nem akarhatják elvenni a hívek általános papságát, nem akarjuk kiskorúsítani őket, nem akarunk klerikalizmust, nem akarunk „tanult tehetetlenségre” nevelni. Papként nagyon ezt jól művelni, mert a papok az egyik legszentebb feladatuknak tartják a lelki vezetést, mintha ennek elárulása lenne, ha azt mondanánk: „ezt a házastársaddal kell megbeszélned”. Papként ill. harmadik félként pont azzal tisztelem, hogy nem engedem csüngeni rajtam, s nem engedem eltávolodni a házastársától. Mindig is gyanús szemmel nézem keresztény körökben is azokat a nagy vigasztalásokat, amikor valaki más házastársát akarja vigasztalgatni.

Végül: milyen mértékben lehet-kell-szabad észrevenni más jelölteket is házasság előtt? Két törvény vonatkozik a helyzetre: egyrészt az elköteleződés fokozódik, tehát minél közelebb kerültök egymáshoz, annál inkább kizáratnak mások. Minél inkább kizárólagossá válik a kapcsolat, annál inkább bűn, hazugság a másokkal való flört. Hogy mikortól kezd kizárólagos lenni egy kapcsolat, azt maga a pár tudja. Ennek gesztusa pl. már a kézfogás, ami jel a partner felé, de a külvilág felé is, valamint ilyen jel az intimebb családi eseményekbe való bevonás. A másik törvény azonban az: amíg nem kizárólagos egy kapcsolat, addig verseny van! Találja meg mindenki azt a társat, akivel a legjobban üdvözülhet – azaz ne ragadjon bele egy „jó az úgyis” kapcsolatba. A két törvény görbéje ellentétesen változik: ahogy fokozódik az elkötelezettség, úgy csökken a lehetséges jelöltek kémlelése – viszont mindkettő nyugvópontra csak az esküvőn jut. Azért nem csak papír, hanem rögzítés. Egy szakasznak vége (a kiválasztásnak), és új szakasz kezdőik (az elmélyülés). Mindezek alapján kétféle embert kell féltenünk: aki nem tud elköteleződni, hűséges lenni, másokat fokozatosan kizárni, könnyen hűtlen, ill. aki már a szerelem első pillanatában esküvőről álmodik, elsietetten minden lehetséges jelöltet kizár, irreálisan „belezúg a másikba”, s így talán lemarad jobb jelöltekről, talán beleragad a saját elhamarkodottságába.

Dániel (Budapest)

Gyermekkoromban megkereszteltek, voltam elsőáldozó és bérmálkozó is. De csupán megszokásból és azért, mert katolikus környezetben mindenki ezt csinálta, hát én se lógjak ki a sorból, a szüleim egyáltalán nem vallásosak, még a vasárnapi szentmisére sem mennek el, nem tartják a keresztény ünnepeinket sem. Így nőttem fel én is, badarságnak tartottam a hitet, gyerekkoromban rendszeresen, előszeretettel űztem gúnyt azokkal a társaimmal, akik gyakorolták a vallásukat (ezt ma nagyon szégyenlem és bánt). Aztán 15 éves koromban jött az iskolánkba egy új tanár, aki olyan szépen lopta be a jó Istent a tanórákra, hogy valami megérintette a szívemet olyannyira, hogy elkezdtem keresni tudatosan Istent, igyekeztem megismerni őt. Olyan emberekkel és barátokkal vettem körbe magam, akikkel minden nap támogatjuk és erősítjük egymást a hitben. Nemsokára befejezem az egyetemet és egyre inkább foglalkoztat a szerzetesség gondolata. Rengeteget imádkozom a hivatásomért, sokat olvasok szentek életéről, akiknek a példája még inkább feléleszti bennem a vágyat erre az életformára. Az lenne a kérdésem, hogy mi segíthet leginkább a hivatásom felfedezésében? Egyáltalán honnan tudhatom, hogy Isten a szerzetességre hív? Vannak konkrétan erre utaló jelek, amikre oda kell figyelnem?

Azt hiszem neked most nagyon észnél kell lenned. Amikor az ember befejezi a tanulmányait és elkezdi a nagybetűs életet, fontos, hogy melyik vágányra tereli az életét. Szakmai körökben ismert a mondás, hogy a fiatalok sokszor elkezdenek egy létrán lépegetni, sok energiát beleölnek a haladásba, vannak valódi sikereik, elkapja őket a siker, az alkotás, a pénz, az életpálya huzata – s csak később veszik észre, hogy rossz falhoz támasztották a létrájukat. Azaz olyan pályán haladtak sokat előre, amit bánnak. Most váltsanak? Vagy már sodródjanak? Amikor alapvető „vágányátállítás” történik az életünkben, mindig nagyon észnél kell lenni, mert évekig ill. élethossziglan azon fogunk haladni.

Alapszabály, hogy Isten mindenkit szentségre hív: még nem is tudod, melyik pályán, de elsősorban ezt helyezd a szemed elé. Mindenkiben van egy szent mag, a szentség valamilyen pulzáló súlya – az a cél, hogy Krisztus arcának a fénye megjelenjen életünk arculatán. A morál ezt nevezi optio fundamentalis-nak, alapvető döntésnek, mindenekelőtt tehát ezt akard (akár szerzetes leszel, akár házas). Aztán a konkrét utat kell eldönteni, s ehhez azt mondanám: Isten édes kötelékkel vonz magához. Ebből sokat sejtesz a volt tanárod és barátaid által. Szó sincs itt kötelezőségről, menekülésről, hanem édes kötelékről! Szerintem a szerzetesi életnek két fontos jelzője van: egyrészt az ember szeret egyedül lenni Istennel, a Vőlegénnyel, nem zavarja a magány, ha nincs családja, minden fogadalmat megelőző fő hivatása az imádság. A másik jegy pedig az emberszerető szolgálat. Gyóntatóként, tanárként, ápolóként, lelkipásztorként… Valahogy szeretne sokakat felemelni, átölelni, szolgálni, proegzisztenciája van.

Egy döntés meghozatala stratégiát kíván. Erről sokat írok a „Jó és a rossz között” c. könyvemben, mert ennek fontos állomásai vannak, s nem tanítjuk eléggé. Nyilván érdemes sokat imádkozni, beszélgetni a lelki vezetőnkkel, barátainkkal, akik ismernek. Fontos a realitás felmérése, érdemes kisebb fogadalmakat tenni, részt venni egy rendház programjain, akár dolgozni is nekik/velük. Klaus Demmer állandóan az „elbűvöltséget” hangsúlyozza: abba az irányba dönts, amerre érzed az elbűvöltséget, amerre tudnál szárnyalni, amerre nem gond a pénz, a családalapítás elhagyása, amerre Isten örömét éreznéd. Amerre az igazgyöngyöd van.

Mégis a készületben eljuthatunk egy olyan szintre, ahol egyedül már csak önmagunk körül forognánk: azaz el kell menni a szerzetesekhez. Minden rend tart csodajó hivatástisztázó alkalmakat, melyek abban is segítenek, hogy melyik rend a neked való: a némaságot fogadó trappisták, a mindig vidám ferencesek, a tudós jezsuiták, a monasztikus bencések, a tanító piaristák, a fiatalokkal foglalkozó szaléziánusok, vagy éppen valamilyen betegápoló, misszionárius rend? Én azt mondom: ha komoly a dolog, ne tölts el éveket rossz létrákkal, hanem kezdd el a komolyabb ismerkedést a rendekkel, Istennek ilyen fiatal arcokra is szüksége van!

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2021. március 23.