Bevezetőjében Ferenc pápa március 27-i emlékezetes Urbi et Orbi üzenetéből a vihartól hánykódó bárka apostolainak lelkületére utalt, akik szemrehányást tesznek Mesterüknek, hogy nem törődik velük. Elfelejtették, hogy Jézus velük van és így a bárka azért nem süllyedhet el, mert az Isten el nem veszhet. Ha mi mai tanítványokként a mostani világjárvány hullámai láttán megfeledkezünk erről, Jézus akkor újból a köztünk létére int majd minket.

Az apostoli kor szemléletével tekintsünk a megtestesülésre

A közelgő Karácsony kitágítja a horizontot és a figyelmet arra irányítja, hogy „az Ige testté lett és közöttünk lakozott”, az eredeti szöveg értelmében „köztünk ütötte fel a sátrát”. Isten Fia jött el közénk, aki soha meg nem szűnhet, akibe a 46. zsoltár szavaival kapaszkodhatunk: „Isten a menedékünk és az erőnk, nagyszerű támaszunk a szorongattatásban. Ezért nem aggódunk, ha remeg is a föld, ha a hegyek a tengerbe omlanak, ha vizei zúgnak, tajtékoznak is, és viharától megrendülnek a hegyek” (Zsolt 46, 2-4). A megerősítő isteni jelenlét megtapasztalásához újra fel kell fedezni az Ige megtestesülésének elsődleges és egyszerű értelmét. Vissza kell térni az apostoli korba, mely a későbbi nagy krisztológiai vitákat megelőzte.          

Alázat híján lehetetlen hinni a megtestesülésben

Ekkor a hit első nagy csatája nem Krisztus istenségét érintette, hanem emberségét, éppen a megtestesülés igazságát. A probléma gyökerében Platón egyik dogmája állt, mely szerint „Isten nem keveredik az emberrel”. Szent Ágoston fedezte fel, saját kárán tanulva, hogy alázat híján lehetetlen hinni a megtestesülésben: „Nem voltam alázatos – írja a Vallomásaiban – ezért nem értettem Isten alázatát”. A modernkori ateizmus is itt hibázik, amikor elveti az evangélium történeti igazságát Jézusról, aki vallja: „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6). Ha elvetjük az Istenhez jutásnak ezt az egyetlen útját, akkor könnyen a deizmus vagy ateizmus tévedésébe esünk. Ágoston lelki útját kell követni, aki tanítja, hogy először is a gőg akadályán kell túljutni, hogy elfogadjuk Isten alázatát, aki nem bölcseknek és okosaknak, hanem a kicsiknek jelentette ki magát (vö Mt 11,25). Az alázat adja a Megtestesülés megértésének a kulcsát – szögezte le a szónok. Kevés hatalom kell a magamutogatáshoz, annál több szükséges a félreálláshoz. Isten maga az önelrejtésnek határtalan hatalma: „Megalázta önmagát, szolgai alkot öltött…, engedelmes lett a halálig” (Fil 2, 7-8). Isten szeretet és éppen ezért alázat. Isten szeretete és alázata ugyanazon érem két oldala. A lényegi alázatosság nem abban áll, hogy szegény vagyok, hogy szegénynek tartom, vagy mondom magam, hanem abban, hogy szeretetből szegénnyé válok. Így csak az Isten tud igazán szegénnyé lenni. Szent Ferenc nagyon megértette ezt, azért is kiált fel többször: „Istenem, te vagy az alázat!”. Karácsony Isten alázatának ünnepe. Ehhez lélekben és igazságban kicsinnyé kell lennünk, mint ahogy csak meghajolva tudunk belépni a betlehemi Születés bazilika cellájába.   

Köztetek áll, akit nem ismertek

Második nagy gondolategységében Cantalamessa atya Keresztelő Szent János szerepét értelmezte. Apja, Zakariás a fiáról mondja: „A Magasságbeli prófétája leszel” (Lk 1, 76), de Jézus szerint János „prófétánál is nagyobb” (Mt 11, 9). Valójában Keresztelő János nem prófétál, ellenben rámutat arra, aki már köztünk van. A próféták rendszerint az időkorláton túlra beszéltek, János a látszat akadályán lép túl: az olyannyira várt Messiás egyszerű származású, akiről mindent lehet tudni, azt is, honnét származik. A nagyszerűvel és a távoli jövővel szemben sokkal nehezebb a jelenben rámutatni: „Itt van! Ő az!” Ettől nagyobb ő a többi prófétánál, hogy ujjával rámutat az Isten Bárányára. Milyen borzongás futhatott végig az első hallgatóin! Ám Keresztelő János prófétai szerepe nem szűnt meg, mert ma továbbra is kiáltja: Köztetek áll, akit nem ismertek! Nem az eljövendő Messiást hirdeti, hanem rámutat a jelenben arra, aki velünk marad a világ végezetéig. Jézus nem azért van jelen ma is a világban, mert beszélünk róla, hanem mert föltámadt a Szentlélekben. A Keresztelő korában a nehézséget Jézus fizikai teste jelentette. Ma a problémát sokkal inkább misztikus teste, az egyház adja. Jézus korában az ő teste botránkoztatott, ma az egyház teste okoz botrányt. Ám ahogy az Előfutár megismertette Krisztust teste alázatában, ma az ő egyháza és így mindnyájunk szegénységében és nyomorúságában kell felismerni őt.

Amivel Pál apostol Jánost kiegészíti   

A János evangélium tényközlésén túl – az Isten emberré lett –, egy következő kérdés, hogy milyen emberré lett. Erre Pál apostol válaszol, más módon és Jánost kiegészítve: „Noha isteni természetű volt, a szolga alakját öltötte fel” (vö Fil 2,5-11 és „Krisztus a gazdag, értünk szegénnyé lett” (vö 2 Kor 8,9). A megtestesülés ténye ontológiai igazság, annak módja azonban egzisztenciális jellegű. A kapucinus szónok a híres francia világi zsinati megfigyelőt, Jean Guittont idézte: „A II. Vatikáni Zsinat rátalált a szegénység szentségére, vagyis Krisztus jelenlétére a szenvedők színe alatt”. Krisztus a megtestesülés tényével – mondhatjuk – minden embert magára vett, ennek módjaként ő maga szegény, alázatos és szenvedő alakot öltött. Az utolsó vacsorán a kenyérre mondja „Ez az én testem”, az ítéletkor pedig a szegényekről szól: „Ez az én testem”. Szent XXIII. János beszélt a zsinat kapcsán a „szegények egyházáról”, ami azonban nemcsak a megkeresztelt szegényeket jelenti, hanem a világ minden szegényét. Ők úgy tartoznak az egyházhoz, mint a betlehemi aprószentek, a szenvedésük révén. Krisztus a sajátjának tekinti őket, bár Krisztus nem nekik, hanem az őket gondjaikba vevőknek mondja: „Gyertek, atyám áldottai”. Az egyház így számban sokkal nagyobb, mint alkotó tagjai, statisztikailag. Cantalamessa atya elismerően szólt arról, hogy az utóbbi idők pápái mind szívükön viselték az egyháznak ezt a szerepét, de különösen a mostani Péter utód nem feledkezik meg a szegényekről. Feléjük menni valójában azt jelenti, hogy követjük Isten alázatát.

A teljes cikk elolvasható itt.