„Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott. Este lett és reggel: a hatodik nap.” (Ter 1,31)

Ne feledd, ki vagy.

Számtalanszor mondtam ezt a gyermekeimnek, mikor kisebbek voltak. Azt akartam, emlékezzenek rá, hogy a Mindenható Isten gyermekei. Tudtam, hogy ha észben tartják, könnyebben meg tudják élni ezt az igazságot.

A Teremtés könyvének első két fejezete engem erre emlékeztet, és ezzel segített, amikor összetört a szívem, és úgy éreztem, minden jó eltűnik az életemből. Olyan jelentéktelennek éreztem akkor magam! Megpróbáltam továbblépni a csalódás okozta mély fájdalomból. „Ki lehet ebből gyógyulni egyáltalán?” – kérdeztem magamtól. Ahogy ebben a fájdalommal és szégyenkezéssel teli világban próbálunk navigálni, a Biblia első két fejezetében Isten így suttog a fülünkbe: „Ne feledd, ki vagy. Emlékezz rá, hogyan alkottalak. Emlékezz rá, milyen hivatást szántam neked.”

Amikor Isten létre hívta, megformálta, megfestette a világot és benne a teremtményeket, minden gondolatával és érintésével az Ő jósága szivárgott beléjük. És mikor elkészült, „Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott” (Ter 1,31a).

Annyira szeretem, hogy Isten nagyon jónak találta Ádámot és Évát a szerény alapanyagok ellenére, melyekből alkotta őket. Por és kitört csont – nem valami ígéretes indulás.

Magukban ezek az alapanyagok semmit sem érnek. Értéktelenek. Elfogadhatatlanok.

De mert Isten kiválasztotta őket, rájuk lehelt, és megérintette őket, a teremtés egyetlen darabkájává váltak, mely Isten képmását tükrözi. E két anyag „semmi” volt és a legdicsőbb „valamivé” vált. Isten képéhez hasonlítanak. Ezek a képmások a láthatatlan Istent láthatóvá tették.

Szeretném felhívni a figyelmeteket a Ter 2,18-ra is, ahol Isten kijelenti, hogy hozzáillő segítőtársat alkot Ádámnak.

A „hozzáillő” az eredeti héber szövegben נֶגֶד neged, melynek alapjelentése: előtte, vele szemben, a látóterében. Ez a jelentésárnyalat rávilágít, milyen segítőt szánt Isten Ádámnak: olyat, aki azon túl, hogy a föld megmunkálásában segít, és alkalmas arra, hogy gyermekeket hordozzon és hozzon világra, ott van Ádám előtt, aki nézheti őt.

Én ezt úgy értelmezem, hogy tükörkép. Nem olyanformán, hogy visszatükrözi, amit eléje helyezel, hanem emlékezteti Ádámot, hogy aki előtte áll – és így ő maga is – Isten képmása.

Éva, amellett, hogy alkalmas segítőtárs, nem engedi, hogy Ádám elfeledje, ki ő: Isten képére és hasonlatosságára teremtett emberi lény. Isten jóságának és dicsőségének tükörképe. Erre az emlékeztetőre Évának ugyanúgy szüksége volt. Feladatuk, hogy betöltsék a földet Isten dicsőségével.  Ne csak úgy legyenek termékenyek, hogy gyermekek által sokasodnak, hanem mint Istenbizonyítékok szaporodjanak el. (Ter 1,28)

Istenre való hasonlóságuk azt hirdeti a világnak, hogy „Isten dicséretre méltó”!

Egymás felé pedig azt üzeni képmásuk, hogy: „Ne feledd, ki vagy. Istené vagy. Istentől vagy. Az Ő képmására lettél megalkotva. Isten a maga édesapai szívének mérhetetlen mélységével szeret. Képzeletedet felülmúlóan drága vagy neki.”

Isteni visszaverődés. Nemcsak Ádám és Éva feladata, hanem mindannyiunké. Nemcsak a házasoké, hanem minden egyes emberé, akinek dobog a szíve. És minél inkább emlékeztetjük egymást arra, kik vagyunk valójában, annál teljesebben tölti be a földet Isten jóságának és dicsőségének visszaverődése.

Nemcsak por és csont vagyunk.

Nem az vagyunk, amit teszünk, vagy amit tesznek velünk.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2020. november 7.