„Elölről, hátulról közrefogsz, kezedet rajtam tartod. Csodálatos nekem ez a tudás, igen magas, nem tudom felfogni.” (Zsolt 139,5-6)

Nemrég teljesen váratlanul találkoztam egy „keresztlányommal”…

Váróteremben ültem, mikor belépett egy fiatal nő. Ismered azt a fura érzést, mikor látod, hogy felismer valaki, és neked fogalmad sincs arról, hogy ő kicsoda? Veszettül keresgéltem a memóriámban, hol találkozhattunk. Hiába, úgyhogy esetlenül visszamosolyogtam. Ebben a pillanatban előkapta az addig a hóna alatt szorongatott egyik könyvemet. Megöleltük egymást, kértem, üljön mellém.

Nemrég új életet kezdett, férjhez ment, elköltözött otthonról, távol került családjától, barátaitól. Könnyes szemmel magyarázta, milyen sokat jelentett neki a könyvem. Fellapozta, hogy megmutassa a széljegyzeteit, a kiemeléseket.

Abból, amiket mondott, egyértelműen kiderült, hogy szereti Istent, szereti az egyházat, szereti Isten Igéjét. Minden erejével Isten kedvében akart járni, de össze volt zavarodva. Nem tudta biztosan, hogy Isten hangját hallja, vagy a sajátját, vagy – ami még rosszabb – az ellenség hangját. Egy mondatban foglalta össze kérdéseit, félelmeit: „Félek, hogy elvétem Istent”.

Éreztél már hasonlót? Én igen!

Felszínesen nézve, a félelem, hogy nem vesszük észre Istent, akár nemes érzés is lehetne, de a tapasztalat megtanított, hogy az ellenség arra használja, hogy csapdába csalja az embereket.

Ugyanis elvonja a figyelmet Isten vezetési képességéről, és a mi követési képességünkre fókuszál.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2020. szeptember 13.