„Kezdetben nem így volt” (Mt 19,8)

A változhatatlan igazság a házasságról és a szexualitásról

– Első rész –

A John Henry Newman Központ meghívására látogatott Magyarországra 2016-ban Dr. Athanasius Schneider, a kazahsztáni Asztana segédpüspöke. A MEK jóvoltából közreadjuk a házasságról és a szexualitásról szóló előadásának szövegét két részletben. A fordítást Sallai Gábor készítette. 

1. Urunk, Jézus Krisztus, az örök Ige és a megtestesült örök Igazság, különösen csodás módon helyreállította az emberi természet eredeti méltóságát (Qui dignitatem humanae substantiae mirabilius reformasti) az ember nemiségének tekintetében is, melyet kezdetben csodás módon megalkotott (mirabiliter condidisti). A bűnbeesés okán az ember nemiségének méltósága is csorbult. A bukott ember keményszívűsége miatt Mózes a válást is bevezette, amely azonban ellentmond az Isten parancsolta teljes felbonthatatlanságnak. Jóllehet a farizeusok és az írástudók ismerték az isteni igazságot a házasságról, azt szerették volna, ha Jézus, a népszerű és elismert tanító igazolja a válás gyakorlatát, azt a gyakorlatot, amelyet „lelkipásztori okokból” már akkoriban is széles körben alkalmaztak.

Azt a hazugságot, hogy a tanítás és a lelkipásztori gyakorlat eltérhet egymástól, elsőként éppen a farizeusok és az írástudók kezdték terjeszteni. Jézustól is megkérdezték, hogy lehetséges-e a válás (quaecumque ex causa) (vö. Mt 19,3). Jézus ezekkel a szavakkal nyilatkoztatta ki nekik és evangéliumán keresztül minden kor emberének a házasságra vonatkozó örök és változhatatlan isteni igazságot: „ …kezdetben nem így volt. Mondom nektek: aki elbocsátja feleségét – hacsak nem paráznasága miatt –, és mást vesz el, házasságot tör. Aki elbocsátott nőt vesz el, szintén házasságot tör” (Mt 19,8–9). Jézus helyreállította a házasságra és az ember nemiségére vonatkozó isteni igazságot a maga teljes komolyságában és szépségében. Ami a Krisztus által kinyilatkoztatott isteni igazságot illeti, semmiféle körmönfont okoskodást (pl. a bűn pszichológiai okokból történő semmissé nyilvánítását) vagy az állítólagos lelkipásztori gyakorlatra történő hivatkozást nem fogad el (konkrét egyedi esetben sem) ellentétben a farizeusok és írástudók gyakorlatával.

Jézus még tovább megy: „Mindaz, aki asszonyra néz azért, hogy megkívánja őt, már házasságot tört vele szívében” (Mt 5,28). Krisztus ezen parancsa egyetemesen érvényes, és a következőket jelenti: ha a törvényes házastársunkon kívül bárki mást érzéki vággyal megkívánunk, Isten szemében a hatodik parancsolat ellen vétünk. Krisztus ezzel minden szándékos gondolati nemi aktust, és még inkább minden házasságon kívüli testi aktust bűnnek nyilvánít, mivel az ellentétes Isten akaratával.

Jézus nem a maga nevében tanított, hanem az Atya szavait közvetítette: „az én tanításom nem az enyém, hanem azé, aki engem küldött” (Jn 7,16) és „az ige, amelyet hallottatok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki küldött engem” (Jn 14,24). Jézus így szól az apostolokhoz és rajtuk keresztül az egyházi Tanítóhivatal mindenkori tagjaihoz: „Aki titeket hallgat, engem hallgat” (Lk 10,16) és: „Tanítsatok meg minden népet arra, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek!” (Mt 28,20)

2. Krisztus ünnepélyesen helyreállította a házasságra és az ember nemiségére vonatkozó alapvető igazságot, dacára sok kortársa keményszívűségének és annak a körmönfont „lelkipásztori” okoskodásnak, amely a farizeusokat és az írástudókat jellemezte. Ezt az igazságot az apostolokra és az utódaikra bízta, hogy hűségesen őrizzék meg és adják tovább mint hitletéteményt, melyet nem emberek hoztak létre, és amely nem is függ semmiféle emberi döntéstől. Az apostolok a házasság és az emberi nemiség területén is ragyogó és hűséges őrzői (episcopi et pastores, vö. Csel 20,28) és sáfárai (intézői, vö. 1Kor 4,1; Tit 1,7) voltak a hitletéteménynek Jézus szavai szerint: „Ki az a hű és okos intéző, akit az úr a háza népe fölé rendel, hogy idejében kiadja részüket az élelemből?” (Lk 12,42).

Az elmúlt kétezer évben újra és újra előfordult az Egyház életében, hogy megpróbálták elferdíteni Krisztus kristálytiszta és sziklaszilárd tanítását a házasság felbonthatatlanságára és a házasságon kívüli nemi életre mint Isten akarata elleni bűnre vonatkozóan. Az Egyház történelmének kezdetén „Jezabel” és a „nikolaiták” hirdettek gnosztikus és zavaros tanokat, akiket Szent János apostol fedett meg a pergamoni és a tiatírai egyháznak írt levelében (vö. Jel 2,14–24).

Mikor Martin Luther a házasságot pusztán „világi dolognak” (weltlich Ding) nyilvánította, gyökeresen eltért Krisztus és az apostolok tanításától. Ezzel nyílt meg az út a válás felé a keresztény Nyugaton elméletben és gyakorlatban egyaránt (vö. Hesseni Fülöp kettős házassága). A keresztény Keleten gyakran az irgalmasság – vagy ahogy az ortodox egyházban nevezik: „ökonómia” – fogalmának kiforgatásával játszották ki Krisztus házasságról szóló tanítását, vagy pedig azért, mert féltek e világ hatalmasságainak házasságtörő akaratától. Néhány példa: a görög püspökök I. Justinianus császár óta, a frank püspökök II. Lothár német császár kettős házassága esetében, és egészen kirívó mértékben Anglia csaknem összes püspöke VIII. Henrik király idején, továbbá a bíborosi kollégium egy része I. Napóleon császár érvénytelen második házassága esetében, jóllehet néhány bátor bíboros hangot adott tiltakozásának, mire Napóleon úgy rendelkezett, hogy nem viselhetik a bíborszínű reverendát, és elkobozta bevételeiket. Míg a politikailag korrekt bíborosok bíborba öltöztek, ezeknek a bátor bíborosoknak fekete reverendát kellett hordaniuk, ezért „fekete bíborosoknak” hívták őket.

3. Az elmúlt években létrejött az Egyházban egy csoport, mely főként papokból, valamint néhány püspökből és bíborosból áll. Ez a csoport meg kívánja változtatni a római katolikus egyház kétezer éves gyakorlatát, amely szerint az újraházasodott elváltak nem járulhatnak szentáldozáshoz, hiszen ez ellentétes lenne Isten akaratával, melyről Isten igéjében ezt olvashatjuk: „A házasságtörők nem öröklik Isten országát” (1Kor 6,9). Az említett csoport érvei olyan hozzáállásról tanúskodnak, amely a korai keresztény gnosztikusokat jellemezte, akik számára semmiféle problémát nem jelentett, ha a gyakorlat szembekerült a tanítással. Érveik továbbá Martin Luther elméletére emlékeztetnek, miszerint a hit üdvözítő ereje független attól, miként él az ember, sőt a bűnbánatot és életünk megjobbítását sem kívánja meg. A Tridenti Zsinat ezt a véleményt eretnekségnek minősítette (vö. 4. kán., 14. pont).

A fenti csoport a maga szofisztikus és cinikus módján végül a homoszexuális cselekedetek égbekiáltó bűnét is el kívánja fogadtatni. A homoszexuális pár jó tulajdonságaira hivatkozva szodomisztikus együttélésük objektíven bűnös cselekedeteit is igazolni óhajtják. Isten igéje azonban, melyet a Szentírásban olvasunk, semmit sem veszít igazságából, és éppúgy érvényes napjainkban, mint Jézus és az apostolok idején: „Ne ámítsátok magatokat: sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem kéjencek, sem férfiakkal paráználkodó férfiak nem részesülnek Isten országában” (1Kor 6,9) és: „Mert a paráznákat és a házasságtörőket megítéli Isten” (Zsid 13,4).

Krisztus kristálytiszta tanítását a válás teljes tilalmáról és a válást követő újraházasodás súlyos bűnéről az Egyház tanítóhivatala kétezer éve ugyanúgy értelmezi, és a lelkipásztori gyakorlatban is eszerint jár el. A Tridenti Zsinat Krisztus ezen isteni tanítását ünnepélyesen dogmává nyilvánította: „Ha valaki azt állítaná, hogy tévedett az Egyház, amikor azt tanította és tanítja az evangéliumi és apostoli tanítás folyományaként, hogy egyik hitves házasságtörése esetében sem szabad a házassági köteléket felbontani, s egyikük sem, még az ártatlan sem (aki nem is adott okot a házasságtörésre) köthet hitvese életében másik házasságot, sőt paráználkodik, aki elbocsátja a házasságtörőt, és más nőt vesz feleségül, amiképpen az is, aki elbocsátva a házasságtörő férjet máshoz megy hozzá: legyen kiközösítve.” (7. kánon, 24. pont). Az I. Vatikáni Zsinat a következő biztos tanítást fogalmazta meg: „Aki lehetségesnek mondja, hogy az Egyház által előadott dogmák a tudomány előrehaladtával később más értelmet nyerhetnek, mint amilyet az Egyház azoknak tulajdonított és tulajdonít, legyen kiközösítve” (Dei Filius, 4. De fide et ratione, 3. kánon).

Azoknak a katolikusoknak, akik még komolyan veszik keresztségi fogadalmukat, nem szabad félniük ezektől az új szofisztikus tanítóktól, akik a paráználkodást és házasságtörést hirdetik, akkor sem, ha – sajnálattal jegyezzük meg – egyesek közülük püspöki, illetve bíborosi hivatalt töltenek be. Ezek a magas egyházi tisztséget viselő tanítók nem Krisztus tanítványai, hanem Mózesé vagy Epikuroszé. Ez az új tanítás a házasságról és a nemiségről, valamint a vonatkozó lelkipásztori gyakorlat a Krisztus előtti időkbe viszi vissza a keresztényeket, mikor a zsidók keményszívűségük és szívük vaksága miatt elutasították Isten eredeti, szent és bölcs akaratát; a keresztények olyanokká válnak, mint a pogányok, akik nem ismerik Istent és az Ő akaratát. A Szentlélek így tanít minket a Szentírásban: „Az az Isten akarata, hogy szentek legyetek. Kerüljétek a tisztátalanságot. Mindegyiktek szentül és tisztességesen éljen feleségével, és ne szenvedélyes érzékiségben, mint a pogányok, akik nem ismerik az Istent” (1Tesz 4,3–5). Csak az az élet hozza el az új életet, és csak annak van súlya, amely megfelel a házasságra és a nemiségre, valamint annak gyakorlatára vonatkozó eredeti isteni igazságnak, vagyis annak az igazságnak, amely „Jézusban áll fenn” (Veritas in Iesu: Ef 4,21), és amelyet Krisztus állított helyre, az Egyház pedig hűségesen továbbadott.

A 19. században a híres olasz költő Alessandro Manzoni óvott attól, hogy pogány hozzáállással vegyük magunkhoz a szentségeket, vagyis anélkül, hogy mindenestül ellentmondanánk a bűnnek, és csak a külső ceremóniára hagyatkozzunk. A következőket írja: „A Tridenti Zsinattal együtt minden katolikus vallja: »Ha valaki tagadná, hogy a bűnök teljes és tökéletes megbocsátására a gyónó három dolgot köteles teljesíteni, és ez egyben ’mintegy anyaga’ is e szentségnek, ti. bánatot, gyónást és elégtételt, melyek a szentség három részét alkotják, legyen kiközösítve«” (Trid. Zsin. IV. kán., XIV. pont). Sőt, ha úgy él ezzel a szentséggel, hogy nem teljesíti a fenti feltételeket, szentségtörést követ el, és eddigi bűneit újabb utálatos bűnnel tetézi. Az Egyház tanítása szerint csak akkor juthatunk el a megszentelődés bármely fokára, ha visszatérünk Istenhez, szeretjük az igazságot, és gyűlöljük a bűnt. Van az emberben egy babonás késztetés, hogy csak a külsődleges formákban bízzon, és pusztán azért végezze el a vallási szertartásokat, hogy elfojtsa a bűntudatát, és ne kelljen megtérnie és vezekelnie bűneiért és megtagadnia szenvedélyeit, ez pedig nem más, mint pogányság. A pogányság pontosan ezt az emberi késztetést szolgálja ki” (Osservazioni sulla Morale Cattolica [A katolikus erkölcsiség igazolása], 1819).

 (Folytatása következik)

 Forrás:  REGNUM EUCHARISTICUM, konferenciakiadvány, Newman Központ, Sümeg 2016, 17–25. © Athanasius Schneider, Fülep Dániel ISBN 978 615 80263 6 9

Létrehozva 2024. január 2.