Egy történetet hadd meséljek el, amit én az alábbi formában hallottam. A középkorban a Kaukázus hegyei között sok harcias törzs élt. Ezek a vad törzsek gyakran hadakoztak egymással, de kudarcaikat sokszor az okozta, hogy belső viszályok is tizedelték őket. Volt azonban egy különösen erős törzs, amelyik a hadi sikereit rendkívüli belső összetartásának köszönhette. Amikor a törzs tagjait a belső egységük titkáról kérdezték, mindig egyetlen nevet mondtak csak, hadvezérük nevét: Semil. Ő az összetartásuk oka. Semil, az igazságos – így nevezték. „Hadvezérünk mindig megtartja az adott szavát.” Semil volt a törzs belső egységének és külső sikerének a titka. Az igazságos hadvezér, akinek feltétlenül bíztak a szavában.

A vezér egy hadjárat során többnapos pihenőt engedélyezett a törzs katonáinak. A katonák felverték a sátraikat és vigadozni kezdtek. Táncoltak és kockajátékokat játszottak. Ez így ment napokon keresztül. Egyik reggel azonban döbbenten észlelték, hogy olyan történt a táborban, amire hosszú ideje nem volt példa. Valaki lopott. Az egyik sátorból egy hadizsákmányként szerzett gyűrűt loptak el, a másikból egy kelyhet, a harmadikból egy értékes láncot. Egyszerre meghűlt a levegő és mérgező ködként terjedt a bizalmatlanság a táborban. Barátok váltak rövid idő alatt ellenségekké.

A vezér kiadta a parancsot: „Akit lopáson érünk, azt botozással büntetjük!” A botozás brutális verést jelentett abban az időben, amit sokan nem éltek túl, vagy ha túléltek, csak összeroncsolt testtel. A hatás nem is maradt el: pár napig nem történt újabb lopás. A hangulat azonban megváltozott. Eltűnt a táborból a nevetés, az emberek nem énekeltek többé, ehelyett a sátor előtt ültek és a szemük sarkából figyelték egymást. Néhány nap után azonban újabb lopás történt. Ekkor gyorsan cselekedtek. Felkutatták a sátrakat, és mindenki fellélegzett, amikor bejelentették: elkapták a vétkest! A megkönnyebbülést azonban jeges rémület váltotta fel, mert hamar az is kiderült, hogy a tolvaj nem más, mint a vezér anyja.

Tudták, hogy vezérük mindenkinél jobban szereti az anyját. Magával vitte a hadjáratokba is, mindig a saját sátra mellett állította fel az ő sátrát. Amikor súlyos beteg lett, Semil az ágya mellett ült és vigyázta minden mozdulatát. Mi lesz most? A táborban latolgatták a lehetőségeket. „A kegyelem előrébb való a jognál!” – mondták egyesek. „A vezér szereti az anyját. Ragaszkodik hozzá. A szeretetnek kell győznie.” „Ha megkegyelmez neki, vége az igazságnak!” – mondták mások. „Vajon hiába nevezik őt Semilnek, az igazságosnak? Ha megszegi a szavát, hová vezet ez? Ma az anyja, holnap valaki más. Hogy bízhatnánk ezután a szavában?”

Kegyelem vagy igazság?

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2018. december 31.