Folytatódik a 777 egyik legmélyebb tartalma: a Papp válaszol rovatunkban Papp Miklós atya 3 – általában rendkívül nehéz és őszinte – kérdésre válaszol, amelyeket ti kérdeztek! Erre természetesen most is meglesz a lehetőség, illetve ezúton köszönjük annak a több tucat embernek a türelmét, aki még a válaszára: előbb-utóbb mindenki sorra kerül!

Virág (Ács)

Úgy érzem talajtalan vagyok. Úgy is mondhatnám, olyan vagyok, mint egy fa, aminek nincsen stabil törzse és a szél nem csak az ágait, egészen a gyökeréig megrengeti. Bármi történik olyan elveszett vagyok. Az életem kielégítő (munka, párkapcsolat), sok mindenért hálás vagyok. Emellett is folyton félek és szorongom, attól hogy elhagynak, nincs értelme az életemnek, hogy, nem vagyok jó. Már sok önfejlesztésen vettem részt, tudatosan igyekszem ezt kezelni de gyakran elhatalmasodik rajtam és borzasztó belső/külső világot eredményez. Nem tudom az okot sem. Mit tehetnék ?

Az embert eltöltheti egyfajta szomorúság, melankólia, szorongás a konkrét élete miatt: ha nem jók a tettei, ha pazarolja az életét, ha sok a bűne, ha sok rajta a teher… Ám ha nagyjából minden rendben van, akkor is meglephet minket egy mély melankólia, gyökértelenség. Ez érzelmileg nem esik jól: mi bajom van? Nagyjából minden rendben van, miért nem vagyok boldog? Nem vagyok normális? Először is azt kell mondanom: annak tényleg örülni kell, amit Isten nekünk ajándékozott! Tudni örülni a családomnak, a munkámnak, a kutyámnak és egy jó pizzának. Az egész lét Istenben van: nem akarok vak, hálátlan, irigy, tompa lenni, akarom élvezni az istenadta jót!

A lélektan önismeretre és életvezetésre vonatkozó igazságai fontosak: lehet, hogy melankólikusabb az alaptermészetem, s ne akarjak másvalaki lenni, szeressem magam így. Lehet, hogy életem fontos szakaszában váltáshoz érkeztem, s ezért a „talajtalanság” érzése. Aztán az életközép idején szinte kötelező a krízis (a normatív, a fejlődésre segítő krízis), talán az köszön be lassan. Végül idősebb korunkban a halál előszele hozza el ezt a hangulatot. Mielőtt Istennel magyaráznánk ezt a hangulatot, állapotot, valóban érdemes a pszichológia bölcsességeit meghallgatni. Mindig a baj síkján kell segíteni: ha vérzik egy seb, akkor fizikailag kell ellátni, ha vérzik egy lélek, akkor kihagyhatatlan a pszichológia orvoslása.

Ha túl sok a szorongás, ha félek, hogy elhagy mindenki, ha nincs önbecsülésem (nem vagyok elég jó), akkor a Miatyánk elmondása előtt-után-mellett igenis fontos egy jó lelki szakember gyógyítása.

Ám túl sok-sok pszichológuson, valóban eljuthat az ember oda, hogy igazából rendben az életem, nagyjából egészséges vagyok (pszichésen is), mégsem múlik ez a homályos életérzés. Azt kell mondanom: létezik egyfajta metafizikai unalom, szorongás, amit Ágoston élethossziglani „nyugtalanságnak” nevez. Az ember metafizikai lény, azaz túl (metá) van a fizikain. Istenre irányul. Ezért tudja unni a legjobb házastársát, családját, munkáját, a legjobb életét is, mert evilágon és önmagán túlra irányul. Minden evilági gyökerünk valójában inog, minden sziklaszilárd identitásunk még úton van, minden életszentségünk még beteljesedésben van. Nagy megszédülés, amikor az ember átérzi, hogy metafizikai lény, s nem tud abszolút belesimulni a legjobb földi életébe sem – ám ekkor jön a nagy belátás, a nagy „aha” élmény is! Aki megsejti, hogy egész léte benne van Istenben, az képes hirtelen megvilágosodni: mintha függönyként húznák el a melankóliát, unalmat – elkezd örülni annak, ami van, s sóvárogva várni a színelátást. Ahogy az isteni Gyermek van a jászolban, úgy vagyunk mi is a Szentháromság szeretetében. Isten a jászolban, a jászol a világban, a világ Istenben!

Az írás elolvasható itt.