X. fejezet

Apostolság

Akarjuk, hogy ő uralkodjék rajtunk!

Menjetek szőlőmbe és nektek is megadom, ami igazságos

Halljátok ezt a nagyszerű ígéretet: ami igazságos, az lesz a bérünk! Igaz ugyan, hogy amikor így beszélt Jézus, az apostolokon keresztül a papokhoz szólt, de bizonyos az is, hogy gondolatai előtt ott álltak a szent asszonyok is, akik, mint Márta is, önzetlen segítségnyújtásukkal támasztották alá az apostolok munkáját.

Írva van: „aki befogadja az apostolt, része lesz az apostol munkájának jutalmában”. Kétségtelenül részesei lesznek tehát a megígért jutalomnak mindazok a szép lelkek, akik részt kértek az apostol áldozataiból, akik annak fáradalmait megkönnyíteni igyekeztek.

Nagyon jól tudom, hogy legtöbben azok közül, akik apostoli munkára vállalkoznak, nem várnak egyéb jutalmat, mint azt a megtiszteltetést, hogy Jézusnak szolgálhassanak, keresztjét vinni segítsék és hozzájárulhassanak, hogy uralma minél előbb, minél szélesebb körben kiterjedjen.

Megvallom, kedves apostolok, hogy engem semmi nem kecsegtet annyira hivatásomban, mint az a vágy — amely egyúttal bizonyosság is — hogy Őt majd egykor dicsőségének trónján láthatom, azoknak a lelkeknek élő diadémjával a feje körül, aiket én vezethettem el hozzá.

Olyan jutalom lesz ez, amely bőségesen kárpótolni fog kereszteshadjáratunk minden áldozatáért, még akkor is, ha az életemet is oda kellene adnom érte.

Nagyszerű, szép hivatás vár rátok, kedves apostolok, az, hogy közvetítők legyetek a papság és az egyes társadalmi osztályok közt, amely idegenkedik attól a gondolattól, hogy pap kezéből bármit is elfogadjon.

Messze, nagyon messze vannak azok az idők, amikor mindent a pap tehetett, amikor mindent őtőle vártak, amikor a jámbor hívek csak az ő munkájának szemlélői, vagy annak haszonélvezői lehettek.

Sajnálatos dolog, hogy ennyire megfogyott, megnyirbálódott a pap befolyása, hogy vannak társadalmi osztályok, amelyekhez egyáltalán hozzá sem férhet. A Szeretet Királya azonban a bajt is haszonra fordítja és olyan elemeket is bevon munkatársai körébe, akiknek az ügybuzgalma és kiváló tehetségei mindeddig parlagon hevertek. Napjainkban a világi apostolok — nők és férfiak — hadsorai benyúlnak a legfontosabb hadállásokba, és pedig nagyon-nagy sikerrel: réseket nyitnak előítéletek, beidegződött ellenséges felfogás bástyáin, utakat egyengetnek, amelyeken a pap eljuthasson hívei közelébe s akkor is támogatják munkájában, amikor már elfoglalta köztük azt a helyet, amelyre hivatásánál fogva joga van.

A nőknek különösen nagy rész jutott ki ebből a hősies, szép munkából. Mindenütt ott vannak ők, minden lélekhez hozzáférkőznek, azzal a találékony ügyszeretettel, tapintatos hajlékonysággal, amelynek iskolapéldái tudnak lenni a nők, ha egyszer Jézus Szívének Pünkösdje lángba borította a lelküket.

A „régi jó időkben”, mint sok egyéb, ez is másképp volt: a nők sokat imádkoztak, sokat jajgattak azon, hogy itt is, ott is bajok vannak, arra azonban gondolniok sem lehetett, hogy ezeken a bajokon valamiképpen segíteni próbáljanak. A mai kor asszonyai — leányai szintén imádkoznak — valószínű, hogy jobban is imádkoznak, mint a régiek — hiszen végeredményben minden apostoli munka sikerének imádság az első feltétele, de ezen túl csinálnak ők egyebet is: valóságos katonák módjára szervezett hadsorokba állnak, hogy a különféle munkatereken nagyértékű segítőtársai legyenek az egyházközség papságának.

Bizonyos, hogy egyes családanyák, különösen a régebbi korosztályból valók, akik még egészen más iskolának a neveltjei, nehezen, vagy sehogy sem tudnak beletörődni a dolgok ilyetén változásába és leányaik apostoli munkájának sem a nemes szépégét, sem a szükséges voltát nem bírják megérteni.

— Bolondság az egész, hiú feltűnni vágyás! — jajdult fel előttem egy idős hölgy. — Szeretném tudni: mi okosat tudnának csinálni az ilyen fiatal leányok a nyomortanyákon, meg az irodákban, meg mit tudom én, hol mindenütt? Mi is felnőttünk, megöregedtünk anélkül, hogy olyasmibe ártottuk volna bele magunkat, amihez semmi közünk, mégis jóravaló asszonyok váltak belőlünk. Mindenesetre legalább is olyan jók, mint a maiak a nőkhöz semmiképp sem illő apostolkodásukkal.

— Hogy mi okosat csinálnak a leányai — kérdi ön, asszonyom. — Engedje meg, hogy elmondjam. Először is imádkoznak azokért, akik lekritizálják őket. Másodszor dolgoznak azok helyett is, akik mindenüket — pénzüket, idejüket, egészségüket — hiú világi kedvtelésekre pazarolják. Harmadszor: engedelmeskednek a pápának, aki saját maga jelölte ki számukra ezt a munkateret és két kézzel tapsol a sikereiknek. És még valamit szeretnék mondani, asszonyom: azt méltóztatott az imént mondani, hogy az ön idejében minden jól ment anélkül, hogy a leányok-asszonyok beleártották volna magukat a papoknak való munkába. Nos, itt egy kis tévedés van, asszonyom: az ön idejében sem mentek jól a dolgok, csak éppen hogy önök nem tudtak róla, és amíg a társadalom abban a boldog hitben élte a maga nyugalmas életét, hogy „nyugaton minden csendes,” a szektáriusok, Isten és az Egyház ellenségei, a páholyok zavartalanul űzhették ki Jézust a közéletből. Akadálytalanul készíthették elő az új keresztutat s hinthették be tövissel. Asszonyom, az ön leányai azon fáradoznak, hogy ezeket a töviseket eltakarítsák s helyettük virágokkal szórják be Jézus útját, hogy Táborheggyé változtassák át a Kálváriát… Legyen büszke a leányaira és örüljön, hogy az ön koronái lesznek majd egykor, ahelyett, hogy hiú, üres divatbábok volnának…

Üdvözítőnk szavai nekünk is szólnak: „az aratnivaló ugyan sok, de a munkás kevés”. Hallják? A nagy Magvető munkásokat keres a szántóföldjére! A Mindenhatónak szüksége van mireánk. Az egész világmindenséget egyedül, saját erejéből teremtette; ahhoz azonban, hogy kegyelmének művét befejezze, a mi segítségünket kéri. Szűz Mária után, akit arra választott ki, hogy szeretetének közvetítő csatornája legyen, irgalmának nagyságában most minket is arra szólít fel, hogy a lelkek megváltásában segítőtársai legyünk, hogy majdan a mennyországban megváltói dicsőségéből is részt adhasson nekünk.

Jézus úgy akarta, hogy szüksége legyen emberi közvetítésre. Képzeljék el: ha a papnak eszébe jutna, hogy nem nyújtja Őt oda híveinek, önöknek, mikor az áldoztatórács elé térdelnek, Jézus kénytelen volna tabernakulumában maradni, önök pedig meg volnának fosztva a szentáldozástól. Éppúgy, ha önök vonakodnak az Ő szent Szívét elvinni azokba az otthonokba, amelyek készek Őt befogadni, megfosztják a Mestert és a lelkeket, akiket Ő szeret, a találkozástól és a családi otthonban Vele való bizalmas életközösségtől.

Menjenek: osszák az éhes lelkeknek a világosság kenyerét, a katekizmust! Kopogtassanak be a külvárosok ajtain, ismertessék, szerettessék meg Jézust! Ha nem mennek: jaj, ezer meg ezer lélek vész el hidegtől, éhségtől!

Jézus a kezünkbe adja magát, hogy továbbadjuk Őt olyanoknak, akik nem ismerik, nem keresik Őt. „Mentsétek meg a világot — mondja — és ismertessétek meg mindenkivel Szívem szeretetét. Csak akkor nem számíthatnátok a segítségemre, ha nem volna hatalmam.”

Fogadjuk tehát örömmel a küldetést, amelyet az imádott Király bíz ránk. Szerezzük meg neki ezt az örömöt, ezt a dicsőséget. Mindenütt várnak ránk a gyermekek, a betegek, a tudatlanok. És mindenütt ott vár ránk Jézus is.

Lássunk munkához rendületlen bizalommal. Jelszavunk legyen: „Győzni fog, mert megígérte!”

A magam részéről olyan nagy a bizalmam, mint maga a világ. S ha valami annál is nagyobb volna, az csak az én bizalmam lehetne.

Felmerül a kérdés: az apostolkodás önökre mindnyájukra nézve, akik szavaimat hallgatják vagy olvassák: kötelesség-e, vagy egyszerűen csak lelki fényűzés? Kötelező eszköze-e a lelki tökéletesbülésnek, vagy csak afféle melléktantárgy, mint pl. a vezeklőöv vagy az éjfélkor való felkelés, hogy a földön térdelve a Szentórát megtartsuk? Mert ez nagyon szép, üdvös dolog ugyan, de egyáltalán nem kötelező.

Nos: az apostolkodás, különösen napjainkban, amikor annyira nehéz időket élünk, kötelesség, és pedig sürgős kötelesség.

A Nagy Király apostolai, hallgassatok ide, de a szívetekkel hallgassátok meg, amit mondok: lehetséges volna-e, hogy komoly, nagy szeretettel szeressük Jézust és amellett közömbösek maradjunk? Mondhatom-e neki, hogy szeretem, ha kényelmesen karba fonom a kezem a gyermekek nagy tömege előtt, akikből holnap Jézus barátai vagy hóhérai lesznek; akik húsz év múlva Isten mellett vagy Isten ellen szavaznak a közéletben; akik úgy fogják majd a gyermekeik lelkét formálni, amint a saját maguké formálódik most? Lássák: így gyűrűznek tova a nemtörődömségünk következményei nemzedékről nemzedékre. Maradhatok-e közömbös, engedhetem-e, hogy a gyűlölet fészkeivé legyenek azok a szívek, amelyekből olyan könnyen tudnék meghitt Betániákat formálni a fáradt, az olyan sokszor megbántott Üdvözítő számára? Vagy azt akarom-e mondani én is, amit Kain mondott: „Hát őrzője vagyok-e én testvéremnek?”

Sajnos, azok ott a baloldalon, a Kálvária ellenségei nem így beszélnek! Mindig ébren vannak azok, mindig készenlétben, mint valamely átkos papi főtanács zsoldosai, akik örömmel használják fel tehetségeiket, pénzüket, befolyásukat, ha arról van szó, hogy arcul verjék, leköpdössék, tövissel koronázzák meg Jézust!

Mindig résen vannak ők, mindig elszántak, legtöbbször még az áldozattól sem rettennek vissza, csak éppen mi, a gyermekek, a minden jóval elhalmozott, a megbocsátó szívvel olyan sokszor átölelt, visszafogadott gyermekek, mi, akik olyan sokszor voltunk tanúi szeretete csodáinak: csak mi szolgáltatnánk ki Őt ellenségeinek, puszta tompaságból, kényelemszeretetből? Soha!

Az apostolkodás parancsoló szükségesség minden igazán szerető szív számára: a szeretet törvényének kiteljesülése.

Sajnos, nagyon kevesen értik meg ezt az igazságot még a legjobbjaink közül is. Talán azért, mert a vallási életben bővében vannak ugyan a „jámborok”, de annál kisebb azoknak a száma, akik nagy, szenvedélyes szeretettel szeretik a mi Urunkat.

Ámbár bizonyos, hogy az apostolok küzdő hadsoraiban örvendetes fellendülés állapítható meg. Fiatal emberek, hölgyek, ifjú leányok jönnek hozzánk, hogy beálljanak a tűzvonalba. Fáradhatatlanul járják a külvárosok tanyáit, a munkáslakásokat és tiszteletreméltó elszántsággal áldoznak időt, fáradságot, lelkesedést, hogy Jézus szeretetét beleplántálják a lelkekbe, ők is bátran megismételhetik azokat a szavakat, amelyeket Üdvözítőnk Szent Margit Máriához intézett: „Nem tudom magamba zárni azt a tüzet, amely szívemet emészti s kénytelen vagyok azt másokkal közölni.” Ó, bárcsak nagy hadseregünk volna már olyan lelkekből, amelyek így tudnak szeretni!

De addig is neveljünk apostolokat a lángbuzgalomnak ebben az iskolájában, adjuk nekik táplálékul Jézus Szívének tanításait. Ha munkába engednénk ifjú apostolainkat anélkül, hogy előbb ellenállóvá égettük volna őket a szeretet eme tűzkemencéjében, úgy járnánk, mint az, aki homokot önt a gép szerkezetébe, ahol pedig olajra lett volna szükség. Higgyék el: nem személyzetnek vannak híján a katolikus intézmények, de lelkes, nagy szeretetnek, amely a lelkeket átfűtené.

Hatoljunk be kissé mélyebben ebbe a gondolatkörbe, amely olyan nagyon kedves mindnyájunk előtt: apostolokká kell lennünk, istengyermeki nemeslevelünk követeli ezt tőlünk és Istennel szemben fennálló tartozásunk elismerése: a hála. Aki magának tart meg mindent, amit Istentől kapott, az nemcsak önző, de hálátlan is. Mert különleges szeretettel szeretett minket mennyei Atyánk. Jézus nekünk ajándékozta Szívének drága kincseit. Mivel viszonozzuk ez isteni bőkezűséget? Bármennyit gondolkozzam is, csak egy módját látom ennek: hogy megdicsőítsük Jézust, lelkeket adjunk neki, családokat, akik Őt megismerjék és szeressék. Ennél gazdagabb értékeket nem adhatunk neki.

Ó, milyen nemes, szent örömünk lesz nekünk, majd ha valójában elmondhatjuk neki:

— Imádott Királyom, nem látom módját: hogyan törlesszem le azt a szörnyűségesen nagy hálatartozást, amellyel adósod vagyok. Hiszen nagyon szegény ez az én szívem és egymagában képtelen rá, hogy téged csak némiképp is megfelelő módon áldjon, dicsérjen, hogy neked háláját, hódolatát bemutassa; megpróbálom tehát, jó Mesterem, hogy megsokszorozzam magam, hogy hálám, szeretetem tovább rezegjen ezer meg ezer lélekben, akiket hozzád vezetni igyekszem, és akik velem együtt imádjanak téged és dicséretedet énekeljék most és mindörökké. Nézd, imádott Uram, ezt a családot és amazt és azt a tíz, az ötven másikat: mindmegannyi Betániák ezek, amelyek szeretnek, dicsérnek téged a nevemben is. Utánuk jártam, hogy megszerezzem őket neked s most neked adom őket: a szívem adja őket a Szívednek, imádott Jézusom! Hadd mondják el neked ezek a szülők, ezek a gyermekek minden örömükben és minden bánatukban, hogy Királyuk vagy te, az életük tartalma. És ne felejtsd el, Uram Jézus, hogy e szép lelkeken keresztül én, a te kis apostolod, igyekszem irántad hála és szeretet tartozásomat leróni.

Íme: így szeressen az apostol szíve, ezer és ezer más szíven keresztül; így imádkozzék, így énekeljen hála és dicsérő éneket ezer és ezer lángnyelv tüzével!

De a méltányosság is követeli tőlünk, hogy apostolok legyünk.

Istentől kaptunk, ingyenes ajándékképen mindent, amink csak van; méltányos tehát, hogy mi is igyekezzünk — szeretetünk arányában — ajándékkal kedveskedni neki.

Vannak, jaj vannak önző lelkek; van hitük, jó keresztények és nagyon sok kegyelmet kaptak a jó Istentől. De mintha nem volnának tudatában: milyen nagy gazdagságnak a birtokosai: zár alatt tartják kincsüket lelkük páncélszekrényében. Kicsike, szűk a lelki világuk, de nem is kívánnak tágítani rajta: beérik azzal a kevéske boldogsággal, ami egy ilyen szűk szívbe belefér. Hallani sem akarnak róla, hogy megsokasítsák kincsállományukat, vagy hogy éppen másnak is juttassanak belőle. Nem gondolják meg, hogy örökölt gazdagságukból kötelességük részt juttatni testvéreiknek, akiknek az övéknél szűkösebb rész jutott. Félő, hogy majd holnap, amikor egyedül jelennek meg a Bíró itélőszéke előtt, szűkös kis érdemeik kíséretében ez számon fogja kérni tőlük: „Hol vannak azok, akiket teneked kellett volna idehoznod?”

A szeretet sohasem lehet önző.

Vigyázzunk, nehogy a kincsek, amelyeket elszámolásra kaptunk Istentől, vádlóink legyenek a nagy elszámolás napján!

Nem, nem azért bízta ránk Jézus a talentumot, hogy gyáván elássuk! Kamatoztatnunk kell akár ilyen, akár amolyan módon… Ne kényszerítsük rá Jézust, hogy mint szigorú bíró legyen kénytelen felelősségre vonni bennünket: „mit csináltál a tőkével, amelynek sáfárjává tettelek, hogy kamatoztasd azt a magad és testvéreid javára?”

Boldogok, akik irgalmasságot cselekszenek — főképp ezt a legnagyobb irgalmasságot, amellyel a lelkekben gyújtják fel a szeretet: az örök élet zálogának a tüzét. Bűneik sokaságát nyomtalanul ki fogja égetni istenszeretetük ereje, amely apostoli munkájuk útján izmosodik ilyen nagyhatalommá.

Mert hogy ők is esendő, bűnös emberek: az apostolok. Igen. De az ítélet napján mégis irgalmasságot nyernek, mert Jézusnak, aki tagjaiban hideget, éhséget, szomjúságot szenvedett, nemcsak egy ital vizet, kenyeret, de örök értékű lelkeket nyújtottak, hogy szomját, éhségét csillapítsa.

Elsősorban ők fogják hallani ezt a boldogító szót: „Jöjjetek, Atyám áldottai!”

Hogy ki tud apostolkodni? Mindenki. Igen, még a szigorú klauzura mögött élő karmelita is. Sőt: amikor szemlélődő lelkeknek prédikálok, csak akkor merek igazán apostolságról beszélni és akkor vagyok igazán bizonyos felőle, hogy szavaim tökéletes visszhangra találnak.

— Hogyan volna lehetséges, — szoktam mondani nekik, — hogy önök, akik Jézus iránti szeretetből elzárkóztak a világtól, hogy éppen önök volnának megfosztva attól a lehetőségtől, hogy Őt megismertessék és megszerettessék? Nem: önök is apostolok. Ez az életük célja és értelme; ez a legnagyobb kötelessége!

Menjünk tehát: küzdjünk az Ő dicsőségéért, és ha kell: haljunk is meg érte!

Az apostol ne csupán csatorna, de ciszterna is legyen

Amit most mondani akarok, nagyon fontos fejezete a mondanivalómnak: az apostolkodás tanát nem mindig értették meg a Nagy Királynak még legjobb munkásai sem.

Az apostol ne csupán a pusztában elhangzó kiáltás legyen, de legyen előfutár, mint János, aki imádkozik, vezekel, szeret és így készíti el az Utánajövőnek útját.

Nem szükséges, hogy nagy szónok, fényes tehetség legyen az apostol. Még az sem elengedhetetlen kelléke, hogy szervezőzseni legyen, aki megsokszorozza és éles meglátással a legmegfelelőbb módon állítja be a meglevő erkölcsi erőket. Nem. De kell, hogy lelke, Istenbe merült, mély lelke, imádságos, áldozatos lelke legyen, amely kiapadhatatlan forrása a természetfölötti energiáknak és nagy dolgokat műveltet a szalmaszállal, a porszemmel is.

Milyen nagyokat tud tévedni a mi földies gondolkodásunk! Mindennek hiszünk, ami szép és nagy, ami cseng és ragyog és ezzel az értékmérővel akarjuk felmérni az apostolkodás kellékeit is!

Határozzuk meg tehát: mi is az apostol? Az apostol kehely — néha művészien kicizelált, máskor meg nem is éppen tetszetős külsejű kehely — amely azonban színültig telve van Jézussal, s amelynek gazdag tartalomtöbblete túlcsordul a lelkekre, néha talán úgy, hogy ő maga sem tud róla.

Ezen az egy meghatározáson kívül egyetlen másban sem hiszek, mert lelkeket menteni, lelkeket megszentelni teljesen természetfölötti, isteni munka. Ó, a kegyelem lélekbeszállását nem nyerhetjük el tetszetős szólamokkal, kifejező gesztusokkal; nem elegendő ahhoz sem emberi bölcseség, sem megkapó ékesenszólás. Jaj, nem elég!

Nézzünk csak körül: milyen sokan vannak körülöttünk a tudósok, a bölcselők, a szónokok és azért a kövek mégis csak kövek maradnak, vagyis: a langyoslelkűek nem lesznek buzgókká, a bűnösök nem térnek meg… minden szónoki siker, minden taps ellenére sem. Ha azonban Jézussal telített igazi apostol áll munkába, az ő szavai nyomán a kőből… Péter lesz, Saul pedig Pállá változik.

Tehát mindenekelőtt kimélyült lelki élete legyen az apostolnak. Ha azt mondják erre, hogy nincs idejük rá, hogy imádságba merüljenek, hogy Istennel töltekezzék a lelkük, akkor habozás nélkül azt ajánlom: öntözgessék akkor inkább otthon a kertecskéjüket. Akkor legalább nem vesztegetik hiába az idejüket.

Vagy volt-e már rá eset, hogy tékozló fiak, bűnös lelkek átformálódtak volna másképp, mint alázatos ima, mint áldozatok árán? Hányan vannak a néma, nagy apostolok, akik egy kolostor, egy családi otthon falai mögött dolgoznak, szenvednek, imádkoznak s áldozatokat hoznak, anélkül, hogy bárki is tudna róluk s hangtalan életük nyomán több áldás fakad, mint sok fülemüléén, amelynek a trilláira nem felel a kegyelem visszhangja.

Bizonyosra veszem például, hogy Kis Terézke félelmes hatalmasságot jelentett a pokollal szemben, sokkal nagyobbat, mint a misszionáriusok nagy része. Mint csordultig megtelt remekművű kehely, amely dúsan árasztja az Egyházra gazdag feleslegét, lelkének csendes szentélyében a legnagyobb lelki megújhodást készítette elő, amelyet az Egyház története felmutat. És tette mindezt egyedül, csendben, hangtalanul.

Ne felejtsük el, hogy Jézus Vérének egy cseppje, csak egyetlen egy is, többet nyom az isteni értékek mérlegén, mint a világon valaha is élt összes emberek minden erőfeszítése, mindvalamennyié együttvéve. A magam részéről őszintén megvallom, hogy minél régebben száguldok lélekzetfojtó iramban az apostoli munka útján, annál kevesebbet tartok róla: magáról erről a munkáról s annál többet, ezerszerte többet egy másik csendes, titkos tényezőről: a lelkünk mélyén imádkozó, dolgozó Jézus együttműködéséről.

Éppen ezért erős a meggyőződésem, hogy minden lelki megmozdulásnak valahol egy-egy kolostor mélyén, az ima és az áldozatos szeretet ez erődítményeiben van a kiinduló pontja, hogy azokból sugárzik az az erő, amely azokat életben tartja, tovább fejleszti, kivirágoztatja. Tudja ezt a sötétség fejedelme és előszeretettel intézi támadásait éppen e fellegvárak ellen, amelyeknek vereségeit köszönheti. „Egy szerzetesház — mondta Szent Terézia — amelyben helyesen értelmezik a lelkiélet és az életszentség törvényeit, olyan, mint egy kristálypalota, amelynek falain keresztül több áldás sugárzik a világra, mint ezer fényes hitszónok beszédei által.” Ezek az áldozatos lelkek sok ezer bűnös és haldokló részére esdekelnek ki irgalmat, saját áldozataik, engesztelő imáik felajánlása által.

Ami természetesen semmit sem von le a tevékeny rendeknek sem az érdemeiből, sem a létjogosultságukból. Mi mindössze csak annyit állítunk, hogy imádságos lelkület, Istennel való benső egyesülés, továbbá szeretet és vágyó áldozatkészség nélkül nagyon könnyen kártékony lázzá fajul az apostoli tevékenység, amely önmagát felemészti anélkül, hogy másoknak hasznára válnék. Könnyen túlzásba lehet vinni a tevékenység iramát, sőt a legnemesebb célokért való lelkesedést is. Amit soha túlhajtani nem lehet, az maga az apostoli szellem, amelyre egyformán szüksége van a püspöknek is, meg a falusi káplánnak is.

Milyen csodáit látnánk a megtéréseknek, ha a lelkek — főképp Istennek szentelt lelkek igazán áldozati adományok, „ostyarészecskék” kívánnának lenni, olyanformán, mint Kis Teréz. Ha minden kolostor misztikus cibórium, lelki coenaculum volna! Az a hitszónok, akinek a lelki arculatán nem ismerhető fel a trappista léleknek legalább egy-két arcvonása; az az apáca, tanítónő vagy ápolónő, aki iskolában, kórteremben, patronázsban dolgozik és lelkében nem karmelita egy kissé, az nagyon vigyázzon magára, nehogy Szent Pál pengő cimbalma váljék belőle, ahelyett, hogy egy nemes, természetfölötti világ apostolává nemesülne.

Mi, akik igazán Jézus Szíve uralmának apostolai akarunk lenni, nem vehetjük eléggé komolyan fontolóra azt a körülményt, hogy Jézus harminc évig csendben, elrejtve dolgozott, fáradt és imádkozott, mielőtt megváltói működését megkezdte volna.

Figyeljük meg názáreti életét. Sokkal inkább az apostolok példaképe és Mestere ő itt, mint akár a Boldogságok Hegyén. És pedig két természetfölötti oknál fogva. Először, mert arra tanít itt Jézus, hogy minden prédikáció hangosan elmondott ima kell, hogy legyen; egy benső zsarátnok lángja, amely a szívből előtör, hogy más szíveket is lángra gyújtson. Másodszor: mert minden apostol szónok is egyúttal; mert nem mindnyájan hivattak meg külső tevékenységre is, az ellenben minden jószándékú léleknek szigorú kötelessége, hogy ha másképp nem is, de Názáret, Kis Teréz, vagy Margit Mária szellemében apostol legyen, lánglelkű, buzgó apostol! Milyen sok ezerre megy azoknak a száma, akik kifelé soha sem dolgoztak, de akiknek ott fönt mégis az apostolok soraiban lesz hely készítve!

Fontos kérdésekről tárgyalunk itt, kedves apostolok és nem akarom elmulasztani az alkalmat, hogy ezúttal ismét elmondjam, — talán már századszor is — amit nem tartok fölöslegesnek százegyedszer is a lelkükre kötni: szeressenek, szeressenek határokat nem ismerő szeretettel, ha igazán apostolok akarnak lenni! Mert szeretet az útja, szeretet az eszköze, szeretet a titka minden apostoli munka eredményességének. Aki megérti ezt a tanítást és éli is azt: az igazi apostol lehet, hallgassa bár sokezer főnyi közönség a szavait, vagy feküdjék némán, tehetetlenül, áldozatos lélekkel szenvedve a betegágyon.

Milyen felmérhetetlen vígasztalás rejlik abban a tudatban, hogy legyen bár egy élet látszatra mégoly szürke, még oly jelentéktelenül egyhangú, nagy hasznára lehet másoknak, a közösségnek, hacsak szeretet, égő, eleven, tudatos szeretet teszi értékké minden mozzanatát.

A szeretet mindent értékké, életté változtat. Mindent és főképp: az áldozatot és a halált.

Vegyünk például egy szegény asszonyt, akinek minden gondolatát háztartásának szürke, hétköznapi gondjai kötik le, de akinek a lelkében a szeretet olthatatlan tüze él: szereti Jézust, neki ajánlja fel örömteljes szeretettel napjának, életének minden fáradalmát, minden áldozatát és minden vágya, hogy annak neve megdicsőíttessék mindenütt, itt, az ő kis hajlékukban is. — Nos, ez a szegény asszony majd egyszer a dicsőség trónján ülve fogja viszontlátni a férjét és mikor ámulva kérdi: hogyan vált lehetségessé ez? — ezt a választ fogja hallani: „Te mentetted meg férjed lelkét, mert nagy volt szívedben a szeretet. Tiszta, bízó, áldozatos szereteted nemcsak a saját számládat egyenlítette ki, de lefizette férjed tartozását is, amely pedig eléggé súlyos volt… Most pedig énekeljétek mindketten, az egész örökkévalóságon át a szeretet hálaénekét.”

Milyen sok is lesz a meglepetés odatúl, ahol Terézke és Magdolna, Jézus Szívének barátai és apostolai éneklik és fogják énekelni a diadalmas szeretet énekét! Mert nincs más győztes hatalom, mint csak a tökéletes szeretet hatalma. Meg kellene ezt értetnünk sok kitűnő lélekkel, akik az ajkukkal s megszokásból elég jól imádkoznak, anélkül azonban, hogy szeretni tudnának, azzal a bízó nagy szeretettel, amely az apostolkodás legyűrhetetlen eszközévé teszi az imát.

Igen: imádkozzanak sokat, de imájuk mindenekelőtt a szív felfelélendülése legyen, amely teljesen odaadja magát. Így hódítjuk meg az eget, így mentünk lelkeket.

Igen: imádkozzanak, de imájuk egy izzón szerető szív imája legyen!

Nagy veszély, amely főképp azokat fenyegeti, akik kifelé dolgoznak, hogy felaprózzák magukat lázas tevékenységükben és engedik, hogy a munka lelkük kimélyülésének rovására menjen, önmaguknak ártanak ezzel, de ártanak vele az ügynek is, amelyet szolgálnak. Mindkét szempontból jobb volna, ha mérsékelnék a külső iramot, amely túlságosan igénybe veszi a szegény munkást és vérszegénnyé teszi annak benső életét és ezáltal külső munkáját is legerősebben ható éltető tényezőjétől fosztja meg.

Amint a fa termőerejét az a nedv adja meg, amely sejtjeiben kering, amely nedv a jól gondozott, erőteljes talajból szívódik fel, úgy az apostollelkek is mélyen gyökerezzenek bele Jézus Szívének talajába, merítsék abból a tápláló erőt, a vért, amely lelki alkatunkat erőssé teszi, — alkalmassá arra, hogy bőséges gyümölcsterméssel szolgáljanak Uruknak az örök életre.

Előbb azt mondtam: imádkozzanak, sokat imádkozzanak, szenteljék meg önmagukat, hogy eredményessé lehessen apostoli munkájuk. Most ehhez még a következőket fűzöm hozzá: bízzanak benne rendületlen hittel, hogy ez a természetfölötti munkájuk: önmaguk megszentelődése sikerülni is fog, mert hiszen ebben a munkában az elsőfokon érdekelt fél maga Jézus. Hallgassák csak meg: mit mondott éppen önökre gondolva Margit Máriának: „Az isteni Szív megígérte, hogy nagy szeretettel fogadja magába mindazokat, akik szolgálatára szentelik magukat, biztonságba helyezi üdvösségüket, gondja lesz rá, hogy megszentelődjenek és olyan mértékben teszi őket naggyá az Örök Atya előtt, amint azok azon fáradoztak, hogy szeretetének uralmát a szívekben kiterjesszék.”

Nem elég-e ez hozzá, hogy felbátorítsa a kishitűeket és szárnyakat adjon azoknak, akik eddig a földön kúsztak? Hogy eredményessé tegye apostolságunkat, Ő maga veszi kezébe megszentelődésünk nagy munkáját és pedig nem csak amúgy általánosságban, de egyénenkint, hogy apostolait ezzel is kitüntesse.

Ez az igéret természetesen nem ment fel minket az egyéni erőfeszítés kötelessége alól, sőt egyenesen kihangsúlyozza azt. De azért kimondhatatlanul jóleső tudat, hogy Jézus maga is velünk dolgozik, sőt a munka oroszlánrészét vállalja magára, mikor egy ilyen nehéz feladat megoldásáról van szó. Hiszen hallottuk: mint különös kegyelmet ígérte meg, hogy olyan mértékben adja meg a megszentelődés kegyelmét, amilyen mértékben mi országa terjesztésén fáradozni fogunk.

Szószerint váltja valóra rajtunk, általunk, ami írva van: „Keressétek előbb Isten országát és az ő igazságát és a többi hozzáadatik nektek.”

Ez az ígéret lényegében ugyanaz, mint amelyet Szienai Szent Katalinnak tett az Úr: „Gondolj rám és én gondolni fogok rád.” Vagy mint az, amelyet paray-i bizalmasa hallott tőle: „Csak énvelem törődj, teveled pedig én fogok törődni.” Mi sem természetesebb, mint hogy elsősorban velünk, kegyelmeinek eszközeivel fog törődni az Úr, hogy szentekké legyünk és Őt engedelmesen, eredményesen szolgáljuk.

Foglaljuk most össze ennek az ígéretnek az uralkodó gondolatát: szeretem Őt teljes szívemből, minden erőmből és mert szeretem, természetszerű vágyam, hogy Őt másokkal is megszerettessem, vagyis hogy apostola legyek. Jézus pedig, részben, hogy szeretetemet viszonozza, részben, hogy forró vágyamat, amellyel Őt másokkal is megszerettetni igyekszem, megjutalmazza, elkötelezi magát rá, hogy szívemben az isteni szeretet tüzét felfokozza és azt sugárzó, izzó kohóvá hevíti. És akkor megkezdődik az isteni Szív és a lélek közt a szeretet versengése:

— Gyermekem, szeretlek és el akarlak halmozni javaimmal. Mindenem a tied: mondd: mit akarsz.

— Hogy te uralkodjál, Uram.

— Igen, gyermekem, de a magad számára nincs semmi kívánságod? Kérj, kérj és én mindent megadok neked!

— Uram, csak te uralkodjál!… Mindent visszaadok, amit nekem adtál; csak egy vágyam van, hogy te uralkodjál.

— Kifosztom magam mindenből, gyermekem, hogy mindent neked adhassak: viszonozni kívánom tiszta szeretetedet. Mondd hát: mit adhatok?

— Semmi mást, mint hogy te uralkodjál, Uram!

Mi, akiket a kegyelem élete olyan naggyá, olyan hatalmassá tett, mi magunk szégyenletesen lefokozzuk lelkünk értékét. A világ magához láncol, elzárja látókörünket és imáinkon nagyon megérzik a föld szaga…

Evezzünk ki a mély vízre! A nagy vágyak, a királyi valóságok tengerére! Imádkozzunk, hogy mielőbb eljöjjön Jézus Szívének totális uralma, hogy minden vágya teljesülésbe menjen, hogy Isten dicsősége ragyogjon a földön, mint az égben ragyog!

Az ilyen apostoloknak, az ilyen imádkozóknak ígérte Urunk a kegyelmek olyan áradatát, hogy Margit Mária megrettenve vonakodik azokat még csak leírni is.

Sok szó esett már az imádságról, mint az apostoli munka egyik elsőrangú eleméről, mint annak nélkülözhetetlen hatóerejéről. Helyes, hogy így van, mert soha nem értékelhetjük túl azt a szerepet, amely az imádságnak az apostoli tevékenység fegyvertárában jut.

Ezzel szemben meg kell állapítanunk, hogy aránytalanul ritkán történik említés hasonló vonatkozásban az önfeláldozásról és a szenvedésről, holott a kereszt minden faja tulajdonképpen a leghathatósabb ima, amelyet Jézus Szívének dicsőségére és uralmának eljöveteléért felajánlhatunk. Sokszor hallottuk, hogy a szenvedés a lélek megtisztulásának hatásos eszközlője, szentelményszerű folyamat, amely Isten előtt kedvessé tesz, lelkünk talaját a magasabb imaélet számára előkészíti, és amely csodálatos könnyedséggel végzi el lelkünk megszentelését. Annál ritkábban állítják azonban szemünk elé a keresztet, mint az apostolság lényeges és hatásaiban felbecsülhetetlen tényezőjét. Mert a szenvedést nemcsak úgy kell értékelnünk, mint annak személyes érdemét és dicsőségét, aki szenved, de mint kihatásaiban utolérhetetlen, önmagában teljesértékű apostoli munkát, amely kívülálló lelkekre is megszentelő hatással van és megszerzi számára a megtérés kegyelmét; vagyis úgy hat rájuk, mint egy meggyőző erejű prédikáció, vagy mint egy mélyen szántó misszió. Nagyon sokszor látunk megrázó eredményeket egy-egy testben vagy lélekben szenvedő, keresztrefeszített anya vagy feleség megszentelt és felajánlott áldozata nyomán.

Nem hangoztatják eléggé nyomatékosan azt az igazságot, hogy amennyiben valaki Isten iránt való nagy szeretettel viseli a rámért szenvedést és azt az apostolkodás szellemében felajánlja; megtérítheti férjét és tékozló fiakat vezethet vissza az atyai házba, anélkül, hogy betegágyáról elmozdulna.

Amint látják: egészen más itt a szempont. Sokkal nemesebb és emelkedettebb; nem egyéni érdekekről van itt már szó, akárha mégoly jogos, méltányos érdekekről is. Meg kell értetnünk a szenvedők, a keresztrefeszítettek nagy hadseregével, hogy amennyiben szeretettel viselik keresztjüket és készséggel vállalják, hogy önkéntes áldozati ostyák legyenek, úgy testi mint lelki szenvedéseik hódító erejű fegyverré válnak a kezükben, amellyel több lelket fognak Isten szeretetére vezetni, mint amennyit a leghíresebb szónokok is odavezettek. Valóban: azt hihetnők, hogy Üdvözítőnk a szeretet szellemében történő önfeláldozásban adta meg a kegyelem döntő győzelmének legbiztosabb zálogát. Lehetséges például, hogy egy nagy bűnös minden elképzelhető behatásnak ellenáll. Nem befolyásolja jó példa, övéi gyengéd szeretete, a jóbarát figyelmeztetése; a szenvedésnek azonban megadta az Úr azt az erőt, hogy földre terítse az aktív hitetlenséget csakúgy, mint a tompa vallási közönyt. Sokat sírt egy anya, egy feleség, egy nővér, — de hittel, szeretettel reménykedve sírt és íme: talán nagy idők múltán, amikor már minden elveszettnek látszott, egyszer mégis csak hazatért a tékozló fiú. Ezúttal ő sír. De örömkönnyek azok, amelyek arcán leperegnek.

Te áldott, szent kereszt! Te drága, örök reménység!

Nem mindenkinek adatott meg, hogy úgy beszéljen, mint egy Aranyszájú Szent János, hogy úgy írjon, mint Prohászka, hogy Isten ügyéért ütközeteket vívjon, mint Nagy Károly, hogy elhagyatott gyermeklelkekért magát egészen odaáldozza, mint Don Bosco. Az azonban mindenkinek megadatott: ifjúnak és öregnek, szegénynek és gazdagnak, tudósnak és tudatlannak, papnak és világinak, hogy lelkeket megmentsen, alvó lelkiismereteket felrázzon, a távolba hasson, lelki halottakat életre támasszon, egyedül csak keresztje által, feltéve persze, hogy szeretete, amellyel ezt a keresztet hordozza, legalább olyan nagy vagy még nagyobb, mint maga a kereszt.

A modern technikának sikerült igába fogni a vízesés erejét. Miért ne változtathatnánk át mi magunk is eleven hatóerővé, meleggé, világossággá könnyeinknek, szenvedéseinknek mindeddig kárbaveszett áradatát?

A gondolat nem új, főképp önök előtt nem új, kedves apostolok, akik mindnyájan hallottak már a több országban megszervezett ligáról, a Szenvedés Ligájáról, amelynek tagjai keresztjeik felajánlásával támasztják alá kereszteshadjáratuk munkáját. Bízó reménykedéssel folytatjuk apostoli munkánkat és bízunk e nagy lelkek támogatásában, akik nekünk adják testi és lelki gyötrelmeik örökértékű kincsét, hogy azzal a Szeretet Királyának uralmát biztosítsuk.

Ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy ez az áldozatos nagylelkűség önmagában hordja kettős jutalmát. A felfokozott szeretet földöntúli hatalma okvetlenül élét veszi a legkínzóbb fizikai szenvedésnek is — a lelkiekről nem is beszélve; — másrészről pedig kimondhatatlan megnyugvást jelent a szenvedőre nézve az a bizonyosság, hogy egyetlen könnye, gyötrelmeinek egyetlen mozzanata nem vész kárba, de mint felbecsülhetetlen érték halmozódik fel egy nagy cél kincstárában, hogy váltságdíjává legyen sok veszendő lélek megmentésének.

— Kicsikém, — így szólított meg Urunk egy hét éves gyermeket — szeretnél-e misszionárius lenni?

— Én misszionárius? — csodálkozott a gyermek. — Hiszen nagyon kicsiny vagyok én még ahhoz!

— Igen, te. És éppen azért, mert ilyen kicsike vagy. Mondd: akarsz-e?

— Nem tudom, hogyan. Uram.

— Hallgass ide kisleányom — folytatta Jézus. — Add nekem az imádságaid aranykrajcárkáit, a szentáldozásaid aranykrajcárkáit és főképp: add nekem a kisebb-nagyobb áldozataid aranykrajcárkáit.

Adj nekem mindent, ami nehezedre esik a nap folyamán, mident, ami fáj, amit nem szívesen csinálsz, ami önmegtagadásodba kerül… Add mindezt nekem nagy szeretettel, hogy minél több lelket menthessek meg vele. Így azután ha még olyan kicsike vagy is, nagy misszionárius lesz belőled.

Megértették ezt a gyönyörű isteni tanítást?

Adjuk Jézusnak mindennap az aranykrajcárjainkat, tegyünk naponta legalább néhány önmegtagadást, néhány áldozatot, néhány szeretetfohászt Szívének takarékperselyébe s Ő minket is rásegít, hogy szeretetének nagy misszionáriusai legyünk. Terjesszük ezt a gondolatot, legyünk ezeknek az aranykrajcárkáknak a koldusai, gyűjtsük azokat Jézus kincstára számára, hogy minél gazdagabb értékkészlet álljon rendelkezésére, amellyel a lelkeket megmentheti.

Nem megható gondolat-e, hogy ebben az evangéliumi kereszteshadjáratban mindenkinek módjában áll, hogy nagyszerű missziót vállaljon: az emberroncsoknak, az élet hajótöröttjeinek még inkább, mint akárki másnak? Nem biztató tudat-e, hogy az apostoléletnek olyan terrénuma is van, amelyen a kicsinyek és tudatlanok, a betegek és bénák is teljesértékű, sőt vezető munkát végezhetnek? Amelyikben ők a leghatalmasabbak, ahol az ő kezükbe van letéve Jézus döntő győzelmének a kulcsa? Nem nagy dolog-e, hogy egy gyermek, egy vak koldus ugyanolyan értékű apostoli munkát végezhet, mint egy híres hitszónok; hogy tavaszi megújhodást idéz fel, csodákat tesz a lelkek világában, anélkül, hogy neki magának csak sejtelme is volna róla.

Járatlanságra mutat a lelki értékek világában, ha valaki ilyenformán panaszkodik: „sajnos, én semmit sem tehetek, mert beteg vagyok!” Ellenkezőleg: többet tehetsz, mint bárki más. Szenvedésed többet tehet a lelkek megmentésére, mint a legtevékenyebb élet. Ha megadással, Isten végzése előtt alázatosan meghajolva viseled a szenvedés keresztjét, ha a szeretet a természetfölöttiség aranyával vonja azt be, mindennél hatalmasabb eszközzé lesz Isten dicsőségének és a lelkek üdvének szolgálatában. Jézus földreszállásának első percétől kezdve a világ Megváltója volt; egész földi élete, tanítói működése a megváltás nagy művét készítette elő és mégis: igazán akkor lett Megváltónkká, mikor vérét ontotta és a kereszten meghalt értünk.

Keresztre feszítve élni: ez a szeretet misszionáriusának igazi életstílusa. Nem igazi apostol az, aki egyúttal nem vértanú is bizonyos értelemben és mi is csak akkor leszünk vérbeli apostolokká, ha előbb a vértanúság kelyhét megízleltük.

Egy alkalommal felkeresett egy község szentéletű plébánosa, ahol éppen a trónraemelésről prédikáltam és ezt mondta:

— Atyám, ha szüksége volna egy olyan lélekre, aki önnek munkájában segítőtársa lenne, én tudok egy olyant. Fiatal leány, aki az egész testében szenved. Nagyon szereti Jézust és az minden kívánsága, hogy neki szolgálhasson. Béna szegény és így nem jöhetett el a templomba, de nagyon szeretné önt hallani.

Meglátogattam a beteget és beszéltem neki apostoli munkámról:

— Az Úr nevében kérem öntől a betegségét és a szenvedéseit — így szóltam hozzá. — Akarja-e mint a szeretet áldozatát felajánlani magát Jézus Szent Szívének, hogy az ő apostola lehessen?

Boldog elragadtatás kifejezése ült az arcán, mikor tekintetével és jelekkel értésemre adta, hogy megértett és elfogadja ajánlatomat. El is végeztük a felajánlást, Jézus Szíve uralmának kiterjedéséért.

Ezek az igazi apostolok, az olyanok, akik csodákat művelnek: szerény, szelíd kicsi lelkek, fehérek, mint a Szentostya, egyszerűek és nem sokat törődnek saját magukkal. Mindenhol találkoztam már a fajtájukkal, kastélyokban, munkáslakásokban s a templomok előtt üldögélő szegények soraiban. Az ő áldozataik egyengetik Jézus Szíve útját. A szeretet nagy műve, amely a világot át fogja alakítani, nagy részben az ő művük: a gyermekeké, a szegényeké, a szenvedőké.

Egy nagy városban, ahol teljes egy hétig prédikáltam fényes, szép templomokban, egyetlen ilyen kis lelket sem sikerült találnom, amely alkalmas lett volna rá, hogy a háttérben munkám sikerének biztosítéka legyen. Mielőtt elutaztam volna abból a városból, lélekben így fohászkodtam a mi Urunkhoz:

— Amennyiben meg vagy elégedve itt végzett munkámmal, kérlek, Uram, küldj hozzám még ma, most azonnal egy lelket, amely Kis Terézke módjára szeretetáldozatul ajánlja fel magát Szíved uralmának elterjedéséért.

A sekrestyébe vonulva ugyanezekkel a szavakkal imádkoztam tovább, mikor odajött hozzám a sekrestyés:

— Atyám, valaki szeretne önnel beszélni. El akartam küldeni, de hiába…

Fiatal munkásleány volt.

— Atyám — így kezdte a mondanivalóját — hallottam önt beszélni a trónraemelésről. Tudom, hogy ehhez szüksége van a mi Urunknak lelkekre, akik — mint Kis Terézke — felajánlják magukat, hogy szeressenek, imádkozzanak és szenvedjenek a szeretet uralmáért. Eljöttem hát, hogy megkérjem: ajánljon fel engem erre a szándékra.

Torkomon akadt a szó, annyira meghatott, hogy szinte szóról-szóra a saját kérésemet hallottam ennek a gyermeknek az ajkairól. Úgy látszik, azt hitte, hogy nem értettem meg és tovább beszélt:

— Ha úgy tetszik, most azonnal odamegyek az áldoztató rácshoz, atyám pedig az oltár előtt, a tabernákulum közvetlen közelében felajánl Jézusnak, mint Szívének kis apostolát.

Megtettük. És milyen boldogan!

Néhány perccel később nyugodt lélekkel távoztam a nagy városból. Most már bizonyos voltam munkám sikeréről, mert tudtam, hogy ott maradt a kis áldozati ostya… Benne pedig biztosítva láttam a nagy mű, a Szeretet Királya uralmának győzelmét.

Figyeljetek rá ti is: nem kíván-e tőletek is valamit a Mester? Kérdezzétek meg és ne ijedjetek meg, ha megszólal. Ne féljetek tőle és főképp: ne féljetek, ha áldozatot kér tőletek!

Szent Margit Mária élete a példaképe is és egyúttal bizonyítéka is az áldozat értékének.

Az ő áldozatos élete lett a kiinduló pontja annak a csodásán nagyszabású megmozdulásnak, amelyet mi Jézus Szíve uralma térhódításának mondunk.

Az isteni Gondviselés a szeretet egyeduralmának egy másik csodásán tökéletes apostolát állította be a mai kor életébe Liziői Szent Terézke személyében. Az ítéleteiben mindig annyira óvatos egyház hivatalosan is e kis karmelita kezébe tette le a missziós országok benszülött papságának a gondját és őt tette meg a nagy Xavéri Szent Ferenc mellett az összes missziók védőszentjévé is.

Vajjon mit tett ez a fiatal kis apáca rövid, egyhangú földi élete folyamán, amivel kiérdemelt egy olyan kitüntetést, amelynek hordozására talán inkább a papi rendnek valamely kimagasló alakját tartottuk volna alkalmasabbnak? — Hogy mit tett? Nagy szeretettel adta oda életét az Egyházért, a papokért, a misszionáriusokért, akiket olyan nagyon szeretett. Ez volt minden, amit tett.

Mi pedig ezerszer és ezerszer adjunk hálát a megfeszített Jézusnak, hogy kis szolgálója által ismét belekiáltotta a világba azt a nagy igazságot, hogy „a szeretettől égő szív titkos vértanúsága a leghathatósabb apostolkodás”.

Létrehozva 2018. december 20.