VII. fejezet

Önfeláldozás — szeretetből

Meg tudjátok-e inni a kelyhet, amelyet én iszom? (Mk. X. 38.)

Aki tanítványom akar lenni, vegye fel keresztjét és kövessen engem.  (Mk. VII. 34)

Ma arról akarok beszélni: hogyan válik tökéletessé az életszentség az áldozatosság útján?

Mi nem a költők iskoláját járjuk, akik megénekelik ugyan a szeretetet, de nem is gondolnak rá, hogy azt élni is kellene. Hogy szeretetük igazán tűzálló-e, azt nem lelkes szólamok, nem pillanatnyi fellángolások bizonyítják. A mi Urunk nem éri be ennyivel. Azt kívánja, hogy éljük is ezt a szeretetet és hogy az valódi legyen.

Miben áll a gyakorlatban ez a szeretet?

Mindenekelőtt a törvények megtartásában. „Aki engem szeret, megtartja törvényeimet.”

Tehát legyünk hűek kötelességeink teljesítésében, még a legjelentéktelenebb részletkérdésekben is. Ezek azok a homokszemek, amelyeken szüntelenül járunk; nagy hőstettekre ellenben ritkán nyílik alkalmunk.

A szenteket az teszi szentté, hogy szeretettel csinálnak mindent, vagy méginkább: hogy mindent szeretetté tudnak átdolgozni.

Teljesítsük híven, figyelmes körültekintéssel az isteni törvényeket, azt az ezernyi semmiséget, amelyekből óráról-órára a legcélravezetőbb, legkeményebb vezeklőöv szövődik a számunkra. Ismerjük el, hogy ha nem lettünk szentekké a hétköznapi élet taposómalmában, az nem azért van, mintha nem lettek volna keresztjeink, de azért, mert szeretetünk nem volt, amely ezeket a kereszteket széppé, érdemszerzővé, gyümölcstermővé tette volna.

Ha egészségünk nem engedi, vagy egyébként nem tehetjük meg, hogy lószőrből font, vagy szögekkel kivert vezeklő övét viseljünk, fogadjuk el helyette készséges szívvel az élet ciliciumát, azt, amelyet Jézus mérték szerint készíttetett a számunkra. Ha a vezeklésnek semmi más módját nem gyakoroljuk, ezt azonban lelkes szeretettel viseljük, akkor majd magunk is csodálkozni fogunk rajta odafönt; milyen nagy dicsőség vár érte ránk.

Az Eucharisztia szeretete, a kereszt szeretete, a lelkek szeretete. Ezt a háromféle szeretetet lehetetlenség volna különválasztani egymástól. Sőt nem is állhat meg az egyik a másik nélkül. A szentségi Jézus kedvéért, az ő szeretetéért igyekszünk lelkeket megnyerni — kemény áldozat árán is.

Áldozatról beszélek, mert a szeretet törvényét hirdetem, s mert ez a kettő: áldozat és szeretet éppúgy együttjárója egymásnak, mint ahogyan a nap együtt jár a világossággal.

Nem tudunk áldozatot hozni, ha nem szeretünk; és nem szeretünk igazán, ha áldozatot nem tudunk hozni.

Szeretem a keresztet, mert Jézus függött rajta. Jézust pedig szeretem, mert a kereszten függött. S a saját keresztjeimben is ezt a kettőt szeretem: Jézust és az ő keresztjét.

Mikor Jézus a szentáldozásban megmutatja megsebzett Szívét, hogyan mondjuk neki, hogy szeretjük, ha nincs áldozatunk, amelyet az övével egyesíthetnénk s neki adhatnánk váltságdíjul a lelkekért. Csak az a szeretet jelent igazi értéket, amely átment az áldozat vérkeresztségén.

— Krisztus búzája vagyok — mondta Szent Ignác vértanú — kell, hogy lisztté őröltessem az oroszlánok foga alatt, hogy méltó kenyere lehessek az én Uramnak.

Mi is búzaszemekké leszünk, amelyekből tápláló, fehér liszt készül, ha mindennap áldozatosabbá, engedelmesebbé, türelmesebbé igyekszünk lenni.

Áldozzuk fel magunkat mindennap valamiképpen és cserébe kérjünk természetfölötti kegyelmeket Jézustól. Nem fogja azokat soha megtagadni tőlünk.

Legyünk találékonyak az újabb és újabb áldozatok kieszelésében. Ezrével és ezrével találhatunk olyanokat, amelyekre nem is kell külön engedélyt kérnünk. Már magában az az elhatározás is, hogy naponta járulunk az Úr asztalához, elég sok áldozatot jelent; az áldozatok láncolatának forrása lesz az is, ha apostoli életre szánjuk el magunkat. Hozzuk meg nagy szeretettel ezeket az áldozatokat; a szeretet az, ami értékessé teszi azokat.

Ha Jézus iránt való szeretetből megtagadunk magunktól valamit: annak a jele az, hogy Jézusra gondolunk… Jézusra gondolunk… Olvassák el kérem, amit a „megszállottságról” mondtam.

A legnemesebb áldozat azonban az a szenvedés, amelyet Ő küld ránk, Ő, a keresztrefeszített. Éppen azért legjobb módja az áldozathozásnak, ha Őt mindenben imádjuk, a legparányibb tűszúrásokban is, amelyeket elszenvedünk.

Vagyis ha megtanuljuk, hogy mindenre, ami körülöttünk, vagy bárhol történik, s ami fáj a testünknek vagy a lelkünknek, szerelmes készséggel rámondjuk: Fiat! Amint te akarod, Atyám! — És ha százszor mondjuk el ezt egy nap: annál jobb.

— Neked adom a szívemet — mondta Jézus Margit Máriának — előbb azonban add nekem magad, mint a szeretet áldozatát.

Megértették? Egészen fel kell áldoznunk magunkat, ha azt akarjuk, hogy Jézus nekünk adja Szívét… még ha azért kérjük is azt, hogy másoknak továbbadhassuk.

Kezdetben nehéznek érezzük azt a gondolatot, hogy magunk választhatjuk meg a keresztünket. De itt is: Fiat voluntas tua… Csak válassza ki azokat Ő maga! Bízzuk magunkat az Ő éleslátására, szeretetére! Ne féljünk a választásától, hiszen nem zsarnok Ő! S nem ismeri-e saját magunknál is jobban az erőinket, a gyenge oldalainkat? Nem elég bölcs-e ahhoz, hogy megítélje: mire van szükségünk nekünk magunknak és szeretteinknek? És ha már elhisszük róla, hogy igazságos, bölcs és jó, tiszteljük meg végre azzal, hogy Atyánkat, Istenünket lássuk benne.

Azt képzeljük, hogy ha magunk választhatnánk keresztjeinket, talán nem volnának olyan súlyosak. Tévedés. Már csak azért is, mert mi távolról sem tudjuk azzal a tökéletes szeretettel szeretni magunkat, amellyel Ő bennünket szeret. És mi nem is tudnánk úgy kimérni, kiszámítani mindent, mint Ő, aki ismeri jelenünket és jövőnket, és aki egyedül tudója annak: mi válik javára lelkünknek, és azokénak, akikkel örök kötelékek fűznek bennünket együvé?

Legnehezebben elviselhető keresztjeink egyébként mi magunk vagyunk: vérmérsékletünk, hajlamaink, beidegződött szokásaink keresztjei, amelyektől nem tudunk máról-holnapra megszabadulni, amelyek lenyomnak, megszégyenítenek bennünket s amelyekkel bőségesen akad küzdenivalónk életünk minden percében, életünk utolsó órájáig.

— Leányom, — mondta Urunk, Jézus egy szerzetesnőnek — megáldlak és tetszésemet találom küzdelmeidben. Elfogadom vágyadat és törekvésedet, amellyel megjavulni akarsz, de nem veszem el tőled egyéniséged töviseit. Sikertelenségeiden, önszereteted romjain akarom felépíteni szeretetem szentélyét. Gyarlóságaid ellenére is szentet csinálok belőled, ha igazán szeretsz engem.

És nem okozói-e keresztjeinknek különféle terveink, még a legjobbak is? Mi így akarjuk szolgálni Isten dicsőségét, de Ő keresztülhúzza számításainkat, mert más úton akar célhoz vezetni bennünket, olyanon, amelyet mi talán nem is gondolunk jónak. Ó, tud ez fájni nagyon! Ő azonban pompás palotákat tud építeni a romokon is, amelyeket szeretetünk szentelt meg.

Kiveszi kezünkből a mérőlécet s félreállít bennünket:

— Ne kontárkodjál bele a munkámba s hagyd, hogy én magam jelöljem ki az utaidat. Ha azt akarod, hogy én uralkodjam, engedd, hogy parancsoljak. Hiszen tudod, hogy szeretet az én uralmam! Akarod-e, hogy átvegyem bárkád kormányzását, hogy irányítsam az életedet, hogy először összekuszáljam, azután pedig rendezzem a terveidet?

— Uram, ne bízd rám a választást! Legyen meg mindenben a te akaratod. Ne engedd, Jézus, hogy vakok kaszáljanak bele a terveidbe.

Nagy Szent Terézia lelki magányba vonult, amely alkalommal nagy vezekléseket készült kiróni magára. Azonban megbetegedett és magas lázában még elmélkedni sem tudott.

Mikor ezért panaszkodott Jézusnak, ez azt felelte neki:

— Te kitervezted a vezeklő övedet, de én másikat készítettem a számodra: a betegséget és a saját akaratodról való lemondást. Hagyd, hogy most ezzel ostorozzalak meg.

A szent megértette Mestere tanítását és készséggel hajolt meg akarata előtt.

Bár mi is minden szenvedésben az Urunk Jézus által számunkra készített vezeklő eszközt ismernénk fel!

Igen, szerencsések, de kevesen vannak azok a lelkek, akik komolyan törekszenek életszentségre és ebben a törekvésükben szívesen fogadják Jézus kezéből még a legdurvább szövésű vezeklő inget is.

Hallgassák nagy figyelemmel további fejtegetéseimet, amelyekről remélem, hogy nagy hasznára lesznek lelküknek: meg fogják nyugtatni lelkiismeretüket, levegőssé, napsugarassá teszi a szívüket.

Tehát: ha a testi fenyíték elkerülhetetlen kelléke annak, hogy szentekké lehessünk, és ha nincs a nagy szentek soraiban senki, aki szigorú vezeklés nélkül ért volna fel a szentség magasságaiba, hogyan lehet akkor, hogy nagyon szép, nagyon buzgó lelkek meg vannak fosztva még a lehetőségétől is annak, hogy vezeklő holmit hordjanak, hogy ostorozzák magukat, hogy deszkán háljanak, böjtöljenek, virrasszanak stb.

Pedig nagyon sokan vannak, akik szívesen vállalkoznának ugyan mindenre, de egészségi vagy egyéb okoknál fogva nem lehet és nem szabad ilyesmit tenniök.

Vajjon lehetséges-e, hogy a Mester ebben az egy esetben elszámította magát és amikor vezeklést kíván tőlünk, nem adja meg hozzá a lehetőséget? Hogy azt kívánja tőlünk, hogy repüljünk és Ő maga nyirbálja meg a szárnyainkat?

Vagy talán volnának másfajta fegyelmező, vezeklő eszközök is, amelyek nincsenek benne a „hivatalos” lajstromban és amelyek hozzáférhetők mindazok számára, akiket tökéletes életre hív az Úr? Íme: ezzel megérkeztünk a kérdés ugrópontjához! Ez az, ami a legjobb lelkeket is megtéveszti, mert aránytalanul ritkán esik szó róla. Fontos területe ez a lelki életnek, amely mégis terra incognita, ismeretlen föld marad még a legjobbak előtt is.

Igen: ezer módja van a vezeklésnek, az áldozatos önfegyelmezésnek, amelyek még szigorúbbak, mint a böjt és a virrasztás, amelyek jobban a húsunkba vágnak, mint a korbács és a vezeklőöv.

A vezeklésnek legnehezebb, legmélyebben szántó módja, és pedig kolostorban és a világban egyaránt, a testi és lelki szenvedés marad, amelyet éppen lelkünk megszentelésére küldött ránk az Úr. A betegségek ezek, a gyászesetek, a kritikák és sikertelenségek, a jólét, a becsület elvesztése; családi viszályok és rágalmak, hálátlanság és szegénység… Nagyon soká nem tudnánk kimeríteni a listát.

A vezeklő önsanyargatásnak megannyi eszközei ezek, amelyeket hol ennek, hol annak a léleknek bocsát rendelkezésére a jó Isten. Mennyire kapóra jön azoknak, akik égnek a vágytól, hogy áldozataikkal Jézus iránt való szeretetüket kimutassák, hogy a Getszemáni, a keresztút, a Kálvária gyötrelmeivel egyesülve, részt kérjenek a megváltás nagy munkájából, hogy lelkeket mentsenek, bűnökért, szeretetlenségekért engesztelést nyújtsanak, hogy Isten nagyobb dicsőségét szolgálják — de egészségi vagy egyéb okokból meg kell maradniok a hétköznapi élet szürke keretei közt. De azt jelenti-e ez, hogy most már végérvényesen le kell mondaniuk magasröptű vágyaikról? Hogy sasok helyett csak szürke kis verebek lehetnek? Nem, és ezerszer nem! Fogadják el békén, mosolygós készséggel a betegséget, a függő helyzetet, vagy egyéb életkörülményeket, amelyek a repülésben gátolják őket. Áldják Jézust hittel és megadással a mindenfajta nehézségekért, a megaláztatásokért, amelyek gyakori velejárói a betegségnek, a függő helyzetnek. Lássák mindenben Isten terveit s ha ellenállás nélkül elfogadják azokat, biztosan állítom, hogy máris egysorba kerültek a nagy vezeklőkkel és ha tovább is készséggel, Jézussal egyesülve viselik keresztjüket, nagy szentek lesznek belőlük.

Valamely fájdalmas, nagy betegség, különösen ha gyógyíthatatlan, vagy ha megalázó mellékkörülményekkel jár, nagy dicsőség forrásává lehet és második Tébai Pált csinálhat a betegből, — amennyiben ez nagy szeretettel viseli keresztjét. Mert a szentség nem a vezeklőövön múlik — sem a betegeknél, sem az készségeseknél — de csupán a szereteten.

Egy hosszantartó krónikus betegség, pl. a köszvény, amely rendszerint még külső eltorzulásokkal is jár, nehezebb vezeklést jelent, mint amilyen akár egy trappista élete. Egy anya, vagy egy feleség, akinek a szívét a fájdalom hét tőre járja át, akinek emellett kenyérgondjai is vannak s az egészsége is megrongálódott — hacsak igazán szeretni tud — mindenféle vezeklő cselekmény nélkül is vértanú és szent a Király szemében.

Mennyi hősiesség is fér meg egy Jézust igazán szeretni tudó asszony szívében!

Szentül meg vagyok győződve róla, amit mondtam és biztosra veszem, hogy az önök szíve is szent örömmel telik meg, amikor ezt olvassák. Hogy sokkal erősebbnek érzik magukat és megnyugvással tölti el lelküket az a tudat, hogy önök előtt is nyitva áll a csúcsok felé vezető út és el is fognak oda érkezni — ha szeretettel fogóznak bele az Úr Jézus feléjük nyújtott kezébe.

Igyekezzünk azt is szeretettel elviselni, amit az emberek részéről kell elszenvednünk, amiért nem olyanok azok, amilyennek mi szeretnénk őket, — noha a jó Isten megengedi, hogy éppen ilyenek legyenek. Pedig van-e jogunk másoktól azt követelni, hogy angyalok legyenek, mikor mi magunk sem vagyunk azok? Mi jogon kívánjuk tőlük, hogy repüljenek, mikor mi magunk gyalog járunk. — Szeressük őket a hibáikkal együtt — a vezeklés szellemében.

Sokat szenvedünk a megértés hiányától, az egyedülvalóság érzésétől. Magunkra maradunk, pedig támaszra volna szükségünk; nincs, aki előtt kiöntsük szívünket… De hát nincs-e velünk Jézus, nem lakik-e Ő a szívünkben? — Viseljük ezt a szenvedést is szeretettel, a bűnbánat szellemében.

Ha Isten magának választ ki valakit, gazdag ajándékképpen keresztet, gondot, szenvedést küld neki. Ha igazán Jézusból élünk, minden megpróbáltatásra ez legyen a válaszunk: „Amint neked tetszik, Jézusom!”

Fogadjuk ebben a szellemben a benső szenvedések, a kisértések keresztjét, a lelki gyötrődésekét, amelyekről senki sem tud, a névtelen keresztekét. Hordozzuk ezeket is szeretettel, elégtételképpen tartozásainkért.

Szenvedünk a természet, az érzékek lázongásától. Istené akarunk lenni, tiszták és szentek; érzékeink pedig az ellenkezőt akarják.

Keservesen panaszkodott ezért Szent Pál is; az Úr azonban ezt felelte neki: „Elég neked az én kegyelmem.” — De milyen szégyen ez, milyen megaláztatás!

— Mivel neked akarom adni Szívemet, azt hiszed, mentessé akarlak tenni a küzdelemtől? Elfogadnád-e, hogy tied csak a virágok, a sikerek legyenek, nekem meg a tövisek maradjanak? Gyermekem, az érzékeiddel korbácsollak meg, hogy levezekeld vétkeidet.

Alázzuk meg tehát magunkat nyugodtan, s szenvedjük el ezt a keresztet is a bűnbánat szellemében.

Nagy bűnbánati cselekményekre úgysem volnánk képesek; Ő jön tehát segítségünkre keresztjével. Az örökkévalóságban áldani fogjuk érte, amikor már megértjük, hogy minden szenvedésünk újabb meg újabb dicsőségnek a magvetése volt.

És a családi bajok?… A tűzhely körül elevenen pezsgett valamikor az élet. De jöttek a nagy elválások és — átmenetileg legalább — elszakadtak a kötelékek, amelyek az örökkévalóság számára fonódtak. Szeretünk, de eljő a halál és szertemarcangolja a szívünket.

Kérdezzük: mire jó mindez?

Ha édesanyját nem kímélte, hogyan kímélne minket Jézus?

Mennyire tévednek azok, akik a büntető igazságszolgáltatás sújtó öklét látják megpróbáltatásaikban ahelyett, hogy az örökkévalóság érettségijének vizsgai tételét, Jézus irgalmának lépcsőépítését, kezének biztató segítségnyújtását látnák benne. Szívének vérharmatos gyengédségét, de mégis csak gyengédségét.

Sajnálatos dolog, hogy annyira általános ez a téves felfogás.

Szent Terézia szerint az imádságoknak legalább háromnegyed része ebben merül ki: „Szabadíts meg bennünket kereszttől, szenvedéstől.”

És még csodálkozunk, hogy nem vagyunk szentek! Szívesen hallunk önmegtagadásokról, megcsodáljuk az ősatyák vezeklő életét, mondogatjuk is szorgalmasan: „Istenem, szeretlek!” de érjen csak bennünket akárha egy gombostűszúrás is, kereszt vagy megpróbáltatás, elveszítjük a tisztánlátásunkat és megroskadva kérdezzük: „de hát mivel érdemeltem én ezt?” Nem értjük, jaj, nem értjük meg a keresztény módon értelmezett szenvedés szépségét és fenséges rendeltetését. Átadjuk a szót a természetnek, amely lázong és tiltakozik, ahelyett, hogy odasimulnánk a keresztrefeszített Isten lábaihoz.

Kereszteshadjáratunk útján szeretnénk, különösen Jézus Szívének családjaiban erős, határozott lelkeket nevelni, olyanokat, amelyek férfias elszántsággal vállalják a szeretet tanítását s azt, ami abban a legnagyobb és legnemesebb: a szenvedést, amely azt is szentté teszi, aki szenved, de szenvedése által életet sugároz a távolba és visszavezeti az atyai házba az eltévelyedetteket.

Szálljunk szembe azzal a pedagógiai irányzattal, amely valósággal beleszuggerálja a gyermekekbe a mindenfajta szenvedéstől, önmegtagadástól való félelmet és ahelyett, hogy önfegyelmezésre, helytállásra szoktatná őket, üvegházi palántákat nevel belőlük.

Az evangélium nem erre tanít bennünket! Nem gondolják meg az anyák és nevelők, hogy az élet nem bánik kesztyűs kézzel velünk, emberekkel és hatványozottan fog minden nehézségtől szenvedni az, akit a gyermekszobában nem tanítottak önuralomra, lemondásra.

Ami persze nem azt jelenti, hogy napjainkban nincsenek nagy lelkek, akik megértik Szent Terézia szavát: „Szenvedni vagy meghalni!”

Nagyon szűk keretek közé szorítanánk a vezeklés lehetőségeit, ha azt hinnők, hogy azok testi sanyargatásokban, böjtben, virrasztásban merülnek ki. A kiválasztottaknak aránytalanul kicsiny körére nézve volnának azok hozzáférhetők, holott a bűnbánat, a vezeklés törvénye kivétel nélkül mindenkit kötelez. Akinek megengedik az életviszonyai, az jól teszi, ha szigorúan megrendszabályozza és esetenkint fenyítékkel is illeti a testét; ha az egyházi böjtöket megtarthatja, tartsa meg őket örömmel; ha pedig ennél is többet tehet, legyen hálás érte. Ámde a keresztények nyolcvan százalékának nem felel meg a vezeklés e módja.

Mit tegyenek tehát ezek, hogy bűneikért valamelyes elégtételt nyújtsanak, hogy vezeklésükkel Jézus megváltói munkájának segítőtársai legyenek, hogy mások hűtlenségéért Jézusunk Szívét megengeszteljék? A vezeklésnek milyen eszközeit adjuk a kezükre? Van-e a bűnbánati cselekményeknek, az érdemszerző vezeklésnek olyan fajtája, amelyik az ő számukra is hozzáférhető?

Hogyne volna! Tanítsuk meg ezeket arra, hogy hittel, szeretettel, ellenszegülés nélkül fogadják el keresztjeiket és csókolják meg hálás szível azt a kezet, amely azokat a vállukra rakta. Ha ez nem volna a legszigorúbb testi fenyítékkel egyenlő értékű vezeklés, akkor annak volna igaza, akitől egy alkalommal a következő szavakat hallottam:

— A magam részéről már régen lemondtam arról, hogy szentté legyek; nincs meg hozzá az egészségem. Ha egészséges volnék, böjtölnék, sanyargatnám magam, mint a nagy szentek. De hogy beteges vagyok, nem tehetem.

Teljesen megérthető, hogy olyan sokan vallják ezt a felfogást. Nem prédikáljuk eléggé gyakran, hogy Istennek legjobban tetsző penitencia az, amelyet Ő maga küld ránk. Milyen nagy volt ennek a jó léleknek az öröme is, amikor megnyugtattam, hogy hosszantartó betegsége bizony felér a nagy vezeklők legkeményebb önsanyargatásával is, ha hittel, szerető lélekkel öleli át keresztjét. Az önkéntelen vezeklőktől, kereszthordozóktól nyüzsög a világ, csak szentek és apostolok vannak kevesen, mert kevés a szívekben a szeretet. Még a legjobbak szívében is.

Jézus Szívének apostolai, hogyan munkálkodhatnátok az Ő dicsőségéért, ha nem szeretitek a keresztet?

A Mester mindnyájunknak mondja, amit Szent Margit Máriának mondott:

— Vedd a keresztet, melyet neked adok és tűzd a szívedre… öleld át szerelmesen, mint szeretetem legdrágább zálogát.

Igen: ne cipeljük a keresztet, de öleljük át szeretettel. Ha félünk is a kereszttől, találkozni mindenképp fogunk vele, csakhogy akkor nem találjuk meg rajta… a keresztrefeszített Istenfiát.

Ha szívesen hordozzuk a keresztet, a kereszt is hordozni fog minket; Jézus véres két karja támogatni fog bennünket. A kereszt eltéphetetlen kötelék lesz az ő Szíve és a mienk közt és boldogok leszünk akkor is, amikor szenvedünk. A világ tagadólag rázza meg erre a fejét. Paray azonban azt feleli rá, hogy: igen.

Tudta ezt Pazzi Szent Magdolna, mikor cellája falait megcsókolva, így kiáltott fel:

— Megcsaltál, Jézus! Igen, Uram, megcsaltál!

Az Úr erre megmutatta magát neki és megkérdezte:

— Hogyan leányom, miben csaltalak volna meg?

Mire Magdolna mély áhítattal emelte ajkaihoz az Üdvözítő kezét és lába elé borulva folytatta vallomását:

— Igen, Uram, megcsaltál… Mikor mindent elhagytam, hogy téged kövesselek, gyóntatóm és az enyéim is mindegyre keresztről, áldozatról, lelki gyötrődésekről beszéltek és én mindebből nem találtam semmit…

— De hát nem kell-e a kereszten meghalnia mindenkinek, hogy engem követhessen és egészen az enyém lehessen? — beszélt tovább Jézus.

— Igen, kell; hogyne kellene. De azt senki sem mondta nekem, hogy a keresztben, a szenvedésben téged talállak meg, én szerelmesem. Ahol pedig te vagy, ott gyönyörűséggé válik a szenvedés, életté a halál.

Jézus diadalának jelvénye a kereszt: álljunk mi is annak a zászlaja alá. Égessük bele lelkünkbe szenvedésének stigmáit. Tartozzunk azok közé, akik a kenyértörésen túl is hűek maradtak az Úrhoz és vele maradtak a Kálvárián is.

Őrizzük és ápoljuk szívünkben ezt a hármas szeretetet:

Az Eucharisztia szeretetét.

A lelkek szeretetét.

A kereszt szeretetét.

Létrehozva 2018. december 12.