„Uram, atyánk vagy te mégis! Mi vagyunk az agyag, te a mi formálónk, kezed alkotásai vagyunk mindannyian.” (Iz 64,7)

Van-e most olyan része a szívednek, az életednek, ami romokban van? Tudom, mennyire nehéz.

Elmesélhetnék neked egy szép keresztény történetet arról, hogyan szedhetjük fel a darabkákat, ragaszthatjuk össze őket, és hagyhatjuk, hogy Isten fénye átsugározzon a réseken. Valóban szép az a történet.

De mi van akkor, amikor nemcsak összetörik, hanem porrá zúzódik valami? Amikor pár darabra szétesik, még van remény, hogy össze tudjuk illeszteni, ragasztani a darabokat. De mi van akkor, ha nincsenek is darabok, amiket felszedhetnénk? A port nem lehet összeragasztani.

A port nehezen lehet megőrizni. Valami, ami egykor oly nagyon értékes volt, most nem más, mint súlytalan por, amit a legenyhébb szellő is képes szertefújni. Kétségbeesettek, reményvesztettek vagyunk. Az omladékból levonjuk a tanulságot: Isten ígéretei ránk már nem vonatkoznak. Ahol mi vagyunk, onnan már nem érhető el Isten. Az Ő reménységét magába szippantotta a minket körülvevő irdatlan sötétség.

Az utóbbi néhány év a porlét időszaka volt az életemben. S biztos vagyok benne, hogy ha most leülnénk kávézni, neked is volna valamilyen szétszóródott porról szóló történeted, amit elmesélhetnél nekem. Ebben mind hasonlítunk. Könnyeink összekapcsolnak minket, még ha különböznek is a körülményeink.

Egyek vagyunk ugyanakkor a vágyban is, hogy Isten hozza helyre a dolgokat. Szerkessze át a történetet, hogy más vége legyen. Javítsa meg ezt a szívfacsaró valóságot.

De mi van, ha Isten nem csak helyrehozni, újraszerkeszteni, megjavítani akarja ezt az omladékot?

Hátha most valami egészen újat szeretne alkotni? Éppen most. Az örökkévalóság innenső oldalán. Lehetetlennek látszó körülmények között is akár.

Mert ugye épp a por az a hozzávaló, amiből Isten leginkább szeret létrehozni valamit.

Úgy gondoljuk, hogy a törmelék már semmire se jó. De mi van, ha épp az összetörés kell ahhoz, hogy felvegye eredeti poralakját, és valami új jöjjön létre belőle. Láthatjuk a port egy méltatlan szakítás eredményének, de láthatjuk elengedhetetlen hozzávalónak is. 

Képzelj magad elé egy szokványos jégkockát. Ha sima jégkocka tartóban fagyott meg, a jégkocka valóban egyszerű kocka alakú. De ha a jégkockát megolvasztjuk, áttölthetjük egy szép formába, hogy más alakot kapjon, mikor újrafagy. Ilyen a por is: nyersanyag, benne egy új élet lehetőségével.

Az összes lehetőség közül Isten épp a port választotta, hogy megteremtse belőle az embert. „Azután megformálta az Úristen az embert a föld porából, és az élet leheletét lehelte az orrába. Így lett az ember élőlény” (Ter2,4).

Jézus a föld porát használta, hogy visszaadja egy vak látását. Így szólt: „Amíg a világban vagyok, a világ világossága vagyok. Ezt mondta, és a földre köpött, sarat csinált a nyállal, és rákente a sarat a vakon született ember szemeire” (Jn 9,5-6). S miután az ember megmosakodott Siloám tavában, látóként tért haza.
És mi más az agyag, mint a föld pora vízzel keverve? Az agyag, ami ha a fazekas korongjára kerül, bármivé alakítható, amivé a mester megálmodja.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2018. október 7.