A legkisebb dolgokon is bosszankodsz? Itt az ideje, hogy a morgolódásodat hálává alakítsd.

Múlt ősszel egy barátom megosztott egy New York Times cikket, melynek címe A mikropanaszkodás: Semmi sem túl kicsi ahhoz, hogy panaszkodjunk miatta (The Microcomplaint: Nothing too small to Complain About).

Szórakoztató volt olvasni mindazokról a buta panaszokról, amelyeket a hírességek világgá kürtöltek: attól a nyomorúságtól kezdve, hogy csak koffeinmentes kávé van, az író által ’kérkedő panaszkodásnak’ nevezett jelenségig, miszerint az illető nem tudott kerub képpel ellátott perzsa szőnyeget vásárolni.

Ám úgy tűnik, hogy ez a szokás nem csak a hírességekre korlátozódik. Hajózási társaságok igazgatói ugyanolyan szórakoztató panaszokat kaptak. Például egy utas bejelentette, hogy a tenger “túl hangos”, míg egy másik utas zúgolódott amiatt, hogy nincsenek hírességek a Celebrity Cruise hajóin.

A panaszkodás kultúrájában élünk

A múltban a panaszkodás általában magán berkeken belül zajlott. Manapság azonban nem csak elfogadott a nyilvános panaszkodás, akár a legkisebb kényelmetlenségek miatt is, hanem gyakran bátorításra is talál az ilyesfajta viselkedés. Még egyfajta kommunikációs stílusnak is tekintik.

Vajon a keresztények mentesek a “mikropanaszkodástól”, vagy részesei a “panaszkodás kultúrájának”? Mit mond a Szentírás a panaszkodásról?

Csak meg kell vizsgálnom a saját hozzáállásomat, és át kell olvasnom a férjemnek küldött üzeneteimet, hogy rájöjjek: a keresztények is hajlamosak a “mikropanaszkodásra”.

“Mi van már ezzel az esővel? :(”

“Kilazult drót – egy újabb út a fogszabályzásra. :(„

„Nem lesz ma időm futni. :(”

Egy kihívás minden dolgot morgolódás nélkül végig csinálni

Bár nem vagyok nagy annyira aktív a közösségi médiában, többé-kevésbé azért ismerem a “panasz stílusú” kommunikációt, ahogyan az az emotikonok használatából látható. Már nem tűnik kicsinyesnek, hogy panaszkodjak az időjárásról (ami elég nehéz Dél-Kaliforniában), hogy foglalkoznom kell a gyermekeim fogászati időpontjaival (amelyeket a kitűnő biztosítási tervem fizet), vagy hogy nincs elegendő időm edzeni (ami valószínűleg azért van, mert túl sokáig aludtam). Nagyon első világbeli problémák ezek.

Miközben segítettem a fiamnak, hogy megtanulja a Filippieknek írt levél 2:14-t: ”Zúgolódás és huzavona nélkül tegyetek meg mindent”, egy olyan szakaszt, amelyet megpróbáltam óvatosan elkerülni, hogy az emlékezetembe vésődjön, éreztem a Szentlélek bizonyító erejét.

A fiamnak egy öt napos táblázatot kellett kitöltenie, ahol az egyik követelmény az volt, hogy nem panaszkodik. Az ötödik napon húsgombócot készítettem vacsorára, ami egészen biztosan nem a kedvence. Túljutott a vacsorán panaszkodás nélkül, és még köszönetet is mondott nekem. Vajon osztoztam-e “bátorító stílusú” kommunikációjában, vagy a hálával kapcsolatos hozzáállásában, mint ahogy kedvenc szakaszom, az 1 Tesszaloniki 5:18 bátorít? „Adjatok hálát mindenért, mert Isten ezt kívánja mindnyájatoktól Krisztus Jézusban.”

A panaszkodás egy választás, amit nem kell megtenned

Nem mi vagyunk az első nemzedék, akik küzdenek a morgolódással.

A Számok könyve rögzíti, hogy az izraeliták panaszkodtak és ezzel felszították Isten haragját (11: 1-3). „S a nép fennhangon panaszolta az Úrnak, hogy rosszul megy a sora. Ennek hallatára az Úr haragra gerjedt: kiütött közöttük az Úr tüze, s pusztítást okozott a tábor peremén. Akkor a nép Mózeshez fordult, Mózes pedig közbenjárt értük az Úrnál. Erre a tűz kialudt. A Tabera nevet adták ennek a helynek, mert fellángolt körükben az Úr tüze.”

A Szentíráson keresztül világossá válik, hogy nincs helye a panaszkodásnak egy istenfélő életben, még akkor sem, ha 40 évig vándorolna egy sivatagban.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2018. szeptember 11.