1. Rítus

1. A szinkronikus és diakronikus egység biztosítéka

A liturgia kontextusában a rítus az Egyház hivatalos imájának rendjét jelenti, mely által a külső istentiszteleti formák, vagyis a megfelelő szövegek és cselekmények kötelezően le vannak rögzítve[1]. A rítus tehát magában foglalja egy meghatározott kultusz kötelező formáit úgy, ahogyan azt egy részegyházban vagy egy rítuscsaládban ünneplik.

A rítus nem maga a szent cselekmény, hanem mindazon gyakorlati normák és formulák összessége, melyek az egyes liturgikus funkciókat szabályozzák, és amelyeket azok végrehajtásánál figyelembe kell venni. A rítus a szavak és imák, gesztusok és jelek (ceremóniák) valamint rubrikák (az imák megszólaltatásához és a gesztusok végrehajtásához írt utasítások) együttes játéka[2]. Az Egyház mindig is felügyelte és végső soron szankcionálta a rítusokat. A trienti zsinat után V. Szixtusz pápa létrehozta a római Rítuskongregációt (1588)[3].

            A hagyományos miserend egy aprólékosan szabályozott rítusra alapoz, amely semmi helyet nem hagy az önkényes kreativitásnak, hanem inkább biztosítani próbálja a liturgikus cselekmény sértetlenségét. Különösen a múlt század hatvanas és hetvenes éveiben, melyeket általánosan jellemzett a ritualitás mély értelmének súlyos következményekkel járó félreértése, a hagyományos liturgiát sokszor vádolták megkövesedéssel, a külsőségekben való leragadással, legalista mentalitással és rubricista beszűkültséggel, helyette pedig a kreativitás és a spontaneitást szorgalmazták. Az utóbbi kettő követelmény csakhamar túl nagy elvárásnak bizonyult azokkal szemben, akikre a megvalósítását rábízták. A következmények általánosan ismertek és kimerítően kitárgyaltak[4]. Közben viszont elkezdődött a helyzet átgondolása.

            A humán és kultúrtudományok újra felfedezték a rítusok jelentőségét és ismét kiemelték azok fontosságát az ember életében. A hagyományos liturgia folyamatosan ebből az őstudásból élt, de a teológia és a katekézis a múltban nyilvánvalóan nem tudta mindig a hívő tudat ezen felismeréseit úgy feltárni, hogy a liturgikus ritualitást megőrzésre érdemes értékként ismerjék el és határozottan megvédjék.

            A humántudományok arra tanítanak, hogy a rítusok hozzátartoznak az ember életéhez. A rítusok előre meghatározott és megismételhető cselekvési formák bizonyos helyzetekre, amelyek az egyes emberről leveszik azt a terhet, hogy állandóan újra kelljen felfedeznie a megfelelő formát, amelyek biztonságot és állandóságot közvetítenek, továbbá a puszta célirányos, racionális cselekvést szépséggel és jelentőséggel ruházzák fel. A vallástudomány arra tanít, hogy a rítus különösképpen hozzátartozik a vallási cselekedetek területéhez. Mindenütt, ahol az ember az istenivel találkozik, és azt kultikusan tiszteli, vannak előzetesen megadott, „szokásként” meghatározott, jól bevált, társadalmilag elismert formák, melyek szabályozzák és rendezik az ember magatartását az isteni hatalommal szemben[5].

            Ha a rítusok vallástörténetileg általános jelenségnek számítanak, akkor a keresztény liturgia sem lehet kivétel. Itt is vannak rítusok, előre meghatározott, megszentelt szimbolikus formák, amelyek egyrészt visszanyúlnak a múltba, „szokásként” öröklődnek, biztosítják a maradandóságot és az örökölt cselekményt ismételhetővé teszik, összekötnek minket és magát a hitet a hívők közösségével évszázadokon keresztül[6], ugyanakkor a jelenben is azonosak maradnak, és így felismerhetővé teszik azt, amit máshol is ugyanígy ünnepelnek. A liturgikus rítusoknak tehát van egy diakronikus elemük, mellyel átívelik és összekötik az egyes korszakokat, és van egy szinkronikus elemük, mellyel különböző tereket és helyeket, népeket és nyelveket összekötnek a jelenben.

            Az oltáron mindig van egy könyv, ez a katolikus ember boldogító tapasztalata: mindegy hol vagyok, melyik országban tartózkodom, melyik templomba vagy kápolnába lépek, mindenütt ugyanazt a nyelvet beszélik, mindenütt ugyanarra a szentre gondolnak egy adott napon, mindenütt ugyanazt a miseszöveget imádkozzák. „Mindenütt otthon vagy” – ez volt egy ötvenes évekbeli szép képeskönyvnek a címe, mely bemutatta a katolikus egyház életét világszerte. A klasszikus liturgikus rítus a maga szigorú egyöntetűségével és minden önkényesség lehetetlenné tételével pontosan ezt teszi lehetővé: katolikusként mindenütt otthon lenni, mert minden oltáron ugyanaz a Misekönyv áll, mindenütt ugyanazokat a rubrikákat követi a pap, mindenütt ugyanazokat az imákat mondják, mindenütt ugyanazt a hitet ünneplik. A rítus tehát lehetővé teszi az Egyház szinkronikus egységét, az összes jelenben élő hívő egységét, bárhol is éljenek.

            Claudel szava: „mindig van egy könyv az oltáron” egy másik értelemben is magyarázható: „mindig” és nemcsak mindenütt, hanem minden időben ott volt és ott van egy könyv, ugyanaz a Misekönyv az oltáron. Az áthagyományozott rítus nem csak szinkronikus szinten azonos, világszerte, hanem diakronikus szinten is, korokon átívelő módon. Számos továbbfejlesztés és módosítás ellenére a klasszikus rítus évszázadokon át lényegében messzemenően azonos maradt. Az első fejezetben idézi J.H.Newman-t: „Ha Atanáz és Ambrus a mi korunkban megérkeznének a mi városunkba, elmennének sok impozáns istenháza mellett és egy kis kápolna után érdeklődnének, ahol szentmisét ünnepelnek.” Miért? Mindig van egy könyv az oltáron, ami lényegében mindig lényegében ugyanaz a Misekönyv, ugyanaz az ima, ugyanaz a hit. A rítus tehát megteremti az Egyház egységét szinkronikus és diakronikus értelemben, megteremti a téren átívelő egységet a jelenben és az időn átívelő egység, mely egyesíti a jelent a múlttal. A rítus biztosítja, hogy azt ünnepeljük, „amit mindenütt, amit mindenkor, amit mindenki hit, mert ez az, ami igazából és valóban katolikus”[7].

1. Annak értelméről, ami felett nem rendelkezünk

Mint előzetesen meghatározott forma, a rítus emlékeztet arra, hogy a liturgia csakis egy eleve adott valóságba való belépés lehet és a szentmise semmi más, mint Krisztus a Golgotán végbevitt áldozatának megjelenítése. Amennyiben a rítus elsősorban a már megtörtént keresztáldozat megújítása, nem is lehet helye szabad alkotókedvnek és állandó változtatásnak. Egy évszázadok alatt formálódott rítus messzemenően kiiktatta a szubjektív, az egyéni elképzelés és egyéni alkotás nyomait. Aki kapcsolatba kerül egy ilyen renddel, megtapasztalja, hogy olyan térben van, ahol lehetségessé válik a találkozás Isten misztériumával. A rítus egy objektív teret hoz létre, amely felett ember nem rendelkezik, és éppen ezáltal válik lehetségessé a manipulálhatlannak, Isten jelenlétének megtapasztalása. Bármilyen erőszakos beavatkozás a rítusba tönkreteszi ezt a teret, amelyet nem szabad manipulálhatónak gondolni, ha találkozni akarunk azzal, ami végső soron nem embertől származik, hanem Istentől jön[8].

A liturgia rituális önkényesség és manipulálhatóság nélküliségéhez hozzátartozik, hogy azt nem szabad alávetni az emberi mentalitások állandó változásának, mintha a liturgia kifejezésformáit állandóan ezekhez kellene igazítani[9]. Az áthagyományozott miserítus mindig is ellenállt a kísértésnek, hogy az érthetőség, az „értelmes istentisztelet” alapvetően legitim célkitűzését olyan követelménynek tekintse, amelyet a modern ember a maga vélt felfogóképességével magának a liturgiának alapkritériumává emel, és azt ennek megfelelően alakítja[10]. Ennek elkerülhetetlen következménye az állandó változtatás lenne, anélkül, hogy a változtatás módjának, terjedelmének és gyakoriságának megbízható kritériuma lenne[11].

A hagyományos liturgia egy másik alapelvet követ. Nem az emberekhez akar alkalmazkodni, hanem magába akarja vonni az embert. Nem veszi át az ember mindennapi nyelvezetét, hanem megtanítja neki a saját időtlen nyelvezetét. Nem viszi be az istentiszteletbe a mai ember világát, hanem beavatja az embert saját világába[12]. Sokszor születtek szemléletes és hatásos leírások arról, hogy ezt milyen problémamentesen lehet megvalósítani, és milyen lenyűgöző lehet az élmény[13].

[1] A fogalom antik és korai keresztény eredetéhez v.ö. V. Thalhofer, Handbuch der Liturgik I, Freiburg i. Br. 1883, 370 sköv.

[2] v.ö. L. Dobszay, The Restoration and Organic Development of the Roman Rite, London / New York 2010, 3: „Amikor a „tridenti” vagy „domonkos” rítusról beszélünk, akkor a teljes liturgikus rend rendszerére utalunk. Ebben az értelemben a „rítus” a liturgia tartalma, teljes rögzített anyaga. Több az egyes elemek összességénél; sokkal inkább egy szerves struktúrában való összetettségük. Az egyes részek kölcsönösen feltételezik egymást és utalnak egymásra; egy vonalban vannak a közös koncepcióval, az egységes stílussal. Ez a kohézió nem valamiféle mérnöki munka eredménye, hanem a folyamatosan művelt, ellenőrzött hagyományé, melyet szükség szerint mindig helyesbítenek.

[3] v.ö. F.R. McManus, The Congregation of Sacred Rites (CLSt 352), Washington 1954; R. Naz, Rites, S. Congregation des: DDC 7 (1958/65) 691-694; Jungmann, Missarum sollemnia I, 183 sköv.

[4] v.ö. J. Ratzinger, Das Fest des Glaubens, Einsiedeln 1981, 60 sköv. (J. Ratzinger, Theologie der Liturgie, Gesammelte Schriften 11, Freiburg i. Br. 2008, 388 sköv.): „Azt is meg kell jegyeznünk ezen a ponton, hogy az önjelölt liturgikusok „kreativitása” egy szűk körben forog, amely szükségszerűen szegény az évszázadok, sőt évezredek alatt kialakult liturgia gazdagságával összehasonlítva; amit sajnos ezek a liturgikusok jóval később vesznek részt, mint a liturgiáik résztvevői.”

[5] v.ö. J. Ratzinger, Der Geist der Liturgie, Freiburg i. Br., 2002, 137: „A római (nem keresztény) jogász, Pomponius Festus a II. században a rítust úgy definiálta, mint „bevált szokás az áldozat bemutatásakor” (mos comprobatus in administrandis sacrificiis). Ezzel az egész vallástörténelem egyik realitását  pontos formulába öltöztette: Az ember mindig keresi az istentisztelet helyes módját, az imádság és a közös kultusz olyan formáját, mely magának Istennek tetsző és megfelel az ő lényegének.” A klasszikus definíció Vergilius kommentátorára megy vissza (kb. 400 Kr. u.) Servius, Aen. 12,836: mos institutus religionis caerimoniis consecratus.

[6] v.ö. K. Gamber, Erneuerung durch Neuerungen? Zur Gegenwartslage der römischen Kirche vor allem auf liturgischem Gebiet (Liturgie heute 1), Regensburg 1981, 59-64 („Liturgie als Heimat. Von der Notwendigkeit eines gleichbleibendes Rituals”). v.ö. G Calvet, Die heilige Liturgie, Wien 1985, 27.

[7] Vinzenz von Lerins, Commonitorium 2,5 (kiadta és kommentálta M. Fiedrowicz, fordította C. Barthold, Mülheim/ Mosel 2011, 186 sköv.)

[8] v.ö. M. Mosebach, Häresie der Formlosigkeit. Die römische Liturgie und ihr Feind, München 2007, 219 sköv.; J.H. Newmann, Preigten (Gesamtausgabe 2), Stuttgart 1950, 92: „A rítusok, melyeket az Egyház jó okkal elrendelt – mert az Egyház Krisztustól kapta hatalmát – és melyek régóta használatban vannak, nem törölhetők el lelki kárunk nélkül.” Az ősi törvények megváltoztatásának negatív következményeiről hasonlóan beszél Aquinói Szt. Tamás, STh I-II, 97, 2 (DThA 13, 134-136).

[9] v.ö. X Piusz „Pascendi Dominici gregis” enciklikája (DH 3493): „a modernisták követelik, hogy a liturgia, ha nem akar halott lenni, kövesse az evolúció törvényeit.

[10] v.ö. L. Bouyer, Das Handwerk des Theologen, Einsiedeln 1980, 49: „Mindent megkönnyítettek azzal a kifogással, hogy a hívek kedvében akarnak járni. Megkímélték őket azoktól az erőfeszítésektől, melyek szükségesek lettek volna ahhoz, hogy megnyíljanak az Isten autentikus szavának az autentikus hagyományban. Ezáltal a liturgia egyre jobban a résztvevők önkifejezésévé vált, akik olyanok amilyenek, nem amilyeneknek Isten akarja őket: a liturgikus cselekmény által a Fiúba átváltozva. Ha ezt elfelejtjük, az istentisztelet az emberiség sima konszekrációjává válik, úgy ahogy van, kritika és mindenekelőtt átváltozás nélkül.” J Hitchcock, The Recovery of the Sacred, San Francisco 1995, 58: „Amikor az elégedetlen hívek mondják „a mise semmit sem tesz értem’, a liturgikusok többé nem azt válaszolják, mint valaha, hogy a mise mély misztérium, melyek szellemébe az egyén csak imával, tanulással, türelemmel és alázattal hatolhat be. Inkább elismerik, hogy a misét valóban meg kell változtatni, hogy szélesebb körhöz is szólhasson. Ezáltal megtették a létfontosságú döntő lépést, melynek komolyságát akkor még kevesen tudatosították.”

[11] Ennek megfelelő gondolatokat fejezett ki a liturgikus reform kapcsán D. Straffa püspök a „Szent liturgiáról általánosságban” schémáról tartott beszédében a VI. általános kongregáción 1962. október 24-én (Acta et Documenta Concilio Oecumenico Vaticano II, vol. I. Periodus prima, pars I, Citta del Vaticano 1970, 428 sköv.): „Hozzá kell tenni, hogy a liturgiát hozzá kell igazítani a megváltozott időkhöz és körülményekhez. Itt is figyelnünk kell a következményekre: mert a szokások, sőt a társadalmi struktúrák is manapság különösen gyorsan változnak és a jövőben még gyorsabban fognak változni: az, amit ma a többség ízlése normálisnak talál, már 30 vagy legfeljebb 50 év múlva elavultnak fog tűnni. Ebből tehát azt a következtetést kellene levonni, hogy az egész vagy szinte az egész liturgiát 30 vagy 50 év múlva újra meg kellene reformálni. A fent említett premisszák után ez teljesen logikusnak tűnik számomra, de semmiképpen sem illik a szent liturgiához, semmiképpen sem hasznos az Egyház méltóságát tekintve, semmiképpen sem biztonságos a hit integritása és egysége szempontjából, semmiképpen sem segíti az egyházi fegyelem egységét.” v.ö. M. Davies, Pope John’s Council (Liturgical Revolution II), Kansas City, Missouri 2008, 347: „A pápai tanítás arról, hogy a liturgiát hozzá kell alakítani a modern idők igényeihez feltűnően hiányzik – és ez a hiány aligha meglepő, ha ezt az állítólagos szükséget szenvedélymentesen és racionálisan vizsgáljuk. Mikor válik az idő moderné? Milyen kritériumok alapján vizsgáljuk a modernitást? Mikor szűnik meg az egyik modernitás és mikor kezdődik a másik?”

[12] v.ö. Th. M. Kocik, The reform of the Reform? A Liturgical Debate: Reform or Return, San Francisco 2003, Appendix IV: A. Nichols, Salutary Dissatisfaction, 195-219, 199: „Még ha úgy állna is a helyzet, hogy a templomi közönség messzemenően meg van elégedve azzal az istentiszteleti formával, amit általában kínál nekik a modern római rítus, akkor is lehetséges lenne amellett érvelni, hogy ennek nem így kellene lenni. Az Egyház nem vállalat, melynek igazgatósága megnyugodhat, ha a kuncsaftok meg vannak elégedve. Ha ’kényelmesen érezzük magunkat egy liturgikus szituációban’, ez tévedhetetlen jele annak, hogy nem fogtuk fel a liturgia igazi jelentőségét a maga szakralitásában, különbözőségében, természetfeletti erejében. Ha kereskedelmi analógiákat használnánk, azt mondanánk, hogy az Egyház feladata felismertetni az emberekkel, hogy olyan szükségleteik vannak, melyekről álmodni sem mertek volna. Mivel Isten képmására teremtettünk, isteni ősmintánk felé vonzódunk amikor megjelenik nekünk a szenvedő és megdicsőült Istenember Jézus Krisztus képében, szükségünk van arra, hogy ne erősítsen meg mindennapi közönséges életvitelünkben a könnyen felismerhető szavakból és hangokból álló istentisztelet könnyű varázsa. Látszólagosan paradox módon szükségünk van, hogy a liturgia ne legyen tolakodóan releváns azokhoz a szekuláris szerepekhez, melyeket a bukott világ társadalma számunkra kijelöl. Olyan liturgiára van szükségünk, mely elidegenít minket közönséges munkanapi önmagunktól és képessé tesz minket, hogy új identitást találjuk azokban a hangokban, melyek az imádásról, megtisztulásról beszélnek, és annak a békének végnélküli transzcendenciájáról, mely meghalad minden értelmet Isten városában.”

[13] v.ö. J. Ratzinger, Aus meinem Leben. Erinnerungen (1927-1977), Stuttgart 1998, 22sköv.

A dokumentum letölthető itt.

Létrehozva 2018. szeptember 9.