Bár sok státuszunk van: szülők, csoportvezetők, vállalkozók, bűnösök és szentek vagyunk, Isten csak egy dolgot lát bennünk: szeretett gyermekei t.

Tudatunkkal talán el is hisszük, hogy azok vagyunk. Hallottuk már eleget. De sokan küzdünk azzal, hogy ezt tudattalanul is elfogadjuk. Lelkünk mélyén egy párbeszéd zajlik magunkkal, ami anélkül, hogy észrevennénk, gyakran befolyásolja érzelmeinket, elhatározásainkat. Azt halljuk, hogy nem felelünk meg, legyünk többek, tegyünk többet, legyünk jobbak. Mert csak akkor leszünk érdemesek a csatlakozásra, az elfogadásra.

Emlékszem, mikor tudatosultak bennem először ezek a lelkemben kavargó tudatalatti szólamok. A feleségemnek meséltem a gyermekkoromról, amikor valami csínyt követtem el. A tudatom számára a történet vicces volt. Egy rokonunkat sikerült úgy felbosszantanom, hogy nem akárminek nevezett. Nevetve folytattam a történetet: „Képzeld, úgy feldühödött, hogy azt mondta, nem vagyok más, mint egy …”. És ekkor valami bizarr dolog történt. Ahelyett, hogy kimondtam volna a szót, hirtelen zokogni kezdtem.

Ritkán sírok, de akkor este zokogtam, mint aki nincs magánál, alig tudtunk hazajutni. Fájdalmas, de egyúttal katartikus és megvilágosító élmény volt.

Hihetetlen dologra jöttem rá. Oly régóta hurcolom magammal azokat a szavakat, és sosem gondoltam rájuk tudatosan. A lelkem mélyén ott volt az az összezavarodott kisgyerek, aki nem tudja, valóban olyan hasznavehetetlen-e, amilyennek akkor mondták. 

Mind hordunk magunkban szavakat, amelyeket ránk mondtak. Valaki, akit szerettünk, vagy akit épp gyűlöltünk. Talán ki sem mondták, csak éreztették. Mondhatjuk mi, hogy Isten szeretett gyermekei vagyunk, de a mélyben ott szól egy elutasító hang. Találjuk meg. Hozzuk a felszínre. Gondoljuk és érezzük át, aztán adjuk oda az Úrnak. Gyakorlattal képesek leszünk erre, s helyettesíteni tudjuk „a szeretett szavával”, ahogy Henri Nouwen fogalmazta.