„Tizenkettőt rendelt, akiket apostoloknak nevezett, hogy vele legyenek, s hogy elküldje őket hirdetni az igét. Hatalmat adott nekik, hogy kiűzhessék az ördögöket. (Mk 3,14-15)

Tudtam, hogy boldognak kellene éreznem magamat. Annyi mindent felsorolhatnék, amiért hálás lehetek. Mi hát ez a csalódottság-érzés, ami őszinte perceimben ott hullámzott a felszín alatt? Elcsendesedtem, és elszomorodtam.

Sokat dolgoztam, mindent Istenért, de igazában alig fordítottam időt arra, hogy Vele töltekezzem. Talán te is átélted már azt, amiről beszélek.

Nyaktörő iramban igyekszünk elérni azt, amit ha lassítanánk, megkapnánk Istentől. Problémánk megoldását.

És a feladatok, amiket előkészített számunkra? Ezek pontosan ki vannak adagolva minden napra. Se több, se kevesebb az egynapi adagnál.

Nem kér mást, mint hogy naponta személyesen vegyük át tőle a feladatot, mielőtt munkálkodni kezdünk Érte. Ha így teszünk, ereje feltölt, jelenléte bátorságot ad. Erre a napi cserére van szükség, hogy szolgáló kötelességeink tiszta gyönyörűséggé váljanak.

Mennyire el tudjuk keseríteni, mikor úgy dolgozunk, mint akik nem hisznek az Ő képességeiben! Mondani mondjuk, hogy bízunk Benne, de aztán úgy tevékenykedünk, mintha minden rajtunk állna. Teljesen átadjuk magunkat az aktuális feladatoknak, s csak a kevéske maradék időben ismerjük el esetleg az Ő részét a teljesítményeinkben.

Képzeljünk magunk elé egy kislányt, aki kezében egy pohárral szalad, és útközben mind kilötyögteti a pohár tartalmát. Azt hiszi, ami fel fogja tölteni a poharát, valahol előtte van. Így hát nagy elhatározással még jobban igyekszik előre, szorongatva az üres poharat.

Olyan napirendet teljesít, amit Isten sosem állítana össze, és ami sosem fogja eltölteni elégedettséggel. 

Megpillantja Istent, Felé nyújtja a poharat, elkap pár cseppet, de már fut is tovább, nem áll meg addig, hogy megtelhessen a pohár. Az ürességet nem lehet pár cseppel feltölteni.

A szomorú valóság az, hogy ami meg tudná tölteni a poharat, ami fel tudna tölteni minket, sosem a annak teljesítése, amit el akarunk érni.
Az a csillogó cél nem más, mint egy vákuum, ami kiszív belőlünk mindent, de sosem tud újratölteni.

Tudom, mert átéltem. Semmi sem olyan üres, mint ez az üresség. A kezünk tele van, de mi magunk csak kiüresedett burok vagyunk. Tudtam, hogy lassításra van szükségem, hogy ebből az ürességből kiszabaduljak.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2018. április 23.