Beteg nagybátyámhoz utaztam. Miután megtudtuk, hogy az orvosok szerint nem jók a kilátásai, sokan elindultak a családból, hogy meglátogassák, és egy kicsit vele legyenek.

Én az utolsó pillanatban határoztam el, hogy utazom. Kapkodva összecsomagoltam. Kiszáguldtam a repülőtérre. Még elkaptam a járatot. Mikor leültem a helyemre, végre lecsillapodtam, boldogan, hogy ilyen rövid idő alatt mindent el tudtam intézni az induláshoz.

A városba érve fogtam egy taxit. Hosszú út állt előttem, ki akartam használni, és be akartam fizetni néhány számlát online. Benyúltam a táskámba az irattárcámért, és rádöbbentem, hogy nincs benne.

Persze bepánikoltam. Mindent átkutattam a táskában, áttapogattam az összes zsebét, de hiába. Semmi.

Elkezdtem telefonálni. Felhívtam minden lehetséges helyet, a talált tárgyak osztályát a kiinduló és az érkezési pontokon, felhívtam az üzletet, ahol rágógumit vásároltam az útra – sehol nem volt a tárca. Végül kitöltöttem és elküldtem a nyomtatványt, amit olyankor szokás, ha elveszítünk valamit az úton. Aztán csak vártam, és imádkoztam.

Erős késztetést éreztem, hogy tovább kutassak az elveszett tárca után, menjek vissza, és személyesen jelentkezzem a lehetséges helyeken. De arra is vágytam, hogy nagybátyám szemébe nézzek, hogy egészen jelen legyek nála, és élvezzem az együttlétet a ritkán látott családtagokkal. Igyekeztem legyőzni a nagyon is indokolt aggódást elveszett tárcám miatt, mely tele volt fontos személyi iratokkal, hogy arra összpontosíthassak, ami most fontosabb volt.

Imádkoztam. Megtettem mindent, ami emberileg lehetséges, hogy előkerüljön a tárca, és nem akartam elszalasztani az alkalmat, hogy teljesen átéljem az értékes perceket azokkal, akiket szeretek. A hiányzó irattárcáért semmit sem tehettem, csak várakoztam.

Választhattam: aggódva várakozom, vagy jól, annak tudatában, hogy mindent megtettem, és bízom benne, hogy Isten hozzáteszi a magáét.

Aggódás az, ha hagyjuk, hogy gondolataink a lehetséges vagy valóságos nehézségekkel vagy bajokkal foglalkozzanak. Lehet jogos az aggodalom, vagy a szorongás érzése, az viszont tőlünk függ, hogy beleragadunk, vagy nem.

A Fil 4, 6-ban olvassuk: „Semmi felől ne aggódjatok, hanem imádságotokban és könyörgésetekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt.”

A Biblia nem csak azt kéri, hogy „semmi felől ne aggódjunk”, hanem rámutat, hogy mit tehetünk helyette. Valamit, ami lefoglalja gondolatainkat és érzelmeinket, még ha a kezünk tehetetlen is.
A javaslat? Imádkozzunk. 

Az írás elolvasható itt.