Egy újévi jó tanács… – Imre atya írása Stuttgartból
Nem tudom, miért, de ma, az új év első napjaiban az alábbi történet jutott az eszembe.
Egy ateista eltévedt a hegyekben. Ráesteledett. Ahogy botorkálva kereste a helyes utat, egy óvatlan pillanatban leesett egy kiálló kőszirtről. Esés közben utolsó lélekjelenlétével még hirtelen megkapaszkodott egy fa ágába. Most ott himbálódzott ég és föld között, fölötte a szikrázó csillagos égbolt, alatta pedig a feneketlen mélység.
Tudva azt, hogy nem sokáig bírják a karjai, végső kétségbeesésében így kiáltott fel: – „Isten!” Csend. – „Isten” – sikoltott fel még egyszer, „ha vagy, akkor ments meg, s én megígérem neked, hogy hinni fogok benned, sőt másokat is a hitre térítek!” Újfent nagy csend. Majd hirtelen egy olyan erős hang dörgött bele az éjszakába, hogy emberünk azt hitte, menten szörnyet hal: – „Mindenki ezt mondja, ha bajban van!” – „Nem, Isten, nem” – kiáltotta az ateista, „én nem vagyok olyan, mint a többiek! Én már elkezdtem hinni, hát nem látod? Szóltam hozzád, sőt hallom is a hangodat. Ments meg csak, s meglátod, életem végéig hirdetni fogom létezésedet!” – „Jól van”, szólt Isten, megmentelek. Engedd el az ágat!” – „Engedjem el az ágat?” – gúnyolódott az ateista. – „Hát bolond vagyok én?!” …
Mielőtt a történetet befejezném, mert érdekes a vége!, hadd mondjam el: ez az ateista akár egy hívő ember is lehetne. Vele is megtörténhetett volna az eset. És, tegyük kezünket a szívünkre, melyikünk engedné el az ágat?…
Az elmúlt esztendőben nem egyszer kellett erre a történetre gondolnom. A mai társadalomban ugyanis egyre inkább lesz úrrá az érzés: „szabadesésben” leledzünk. Régi, megszokott biztos pontok, „ágak” tűnedeznek el a minket körülvevő világból, sőt magából az Egyházból is: a szent iránti tisztelet, a mindenkire egyformán kötelező isteni parancsok, a tiszta barátságok, a normális emberi kapcsolatok, az egymás iránti kölcsönös tisztelet és bizalom, a lojalitás, a civilizált viselkedés, egyszerűen az emberi szó…
Miközben új óriásinak tűnő problémák is jelentkeznek: az egyre puskaporosabb politikai helyzet, az embertelen pénzközpontúság, a bizonytalan munkahely, az elégtelennek érzett betegbiztosítás, az egyre fogyó nyugdíj, a látszólag hiányzó utánunk jövő nemzedék, a megoldatlannak tűnő menekültügy, az egyre növekvő kriminalitás és közbiztonság…
Természetes hát, hogy aggódunk, félünk, és kikívánkozik belőlünk a kérdés: Merre tart a világ 2018-ban? Ki mutatja meg nekünk az utat, ki vagy mi ad nekünk biztos fogódzó pontokat?
Először is: szerintem a félelem erre nem alkalmas!
A középkor legnagyobb teológusa, Aquinói Szent Tamás (1225-1274) egyszer az embernek a világmindenség színpadán betölt szerepe felől kérdezve ezeket mondta: „Ha Isten a földet és az egész világmindenséget nem tartaná állandóan a tenyerén, akkor az visszahullna abba a semmibe, amelyből teremtetett, elveszítené létének alapjait. Talán innen is ered az, hogy még az ateisták is szájukra veszik Isten nevét, ha rosszul megy a soruk, ha szükségükből nem találják a kiutat. Határhelyzetekben, katasztrófák idején, betegségben és szenvedések idején az úgynevezett hagyományos keresztények is mélyebben kezdenek el gondolkodni életük értelmén. És akkor megtörténhet, hogy hirtelen előttük is fölsejlenek a nagyobb összefüggések. Korábbi idők bölcsessége ezt így fejezte ki:
nem a jólét, nem is a teli has vagy a gondtalanság, hanem a szükség tanít meg a legjobban imádkozni.”
Ezért is van az, hogy vallási fundamentalisták (sarlatánoknak neveztük őket régen), különböző, szerintük küszöbön álló eseményekkel riogatják az embereket. A félelmet használják fel arra, hogy megtérítsék, azaz: vallásukba, felekezetükbe vagy szektájukba tereljék az embereket. Egyre csak a büntető Istenről beszélnek, aki hetedíziglen is megbosszulja a rajta esett csorbát, mert botorul azt hiszik, hogy ha az ember Istentől nem fél, akkor letért a helyes útról. Ilyen bűntető, kiszámíthatatlan, bosszúszomjas, irántunk érdektelen „istenben” azonban nem csak, hogy az ateisták, de mi sem hiszünk.
Az írás elolvasható Fr. Szilveszter blogján.
Létrehozva 2018. január 25.