Utalt Jézusnak a kafarnaumi zsinagógában tartott beszédére, amelyben az Úr az élet kenyeréről szólt, és amely nyomán több tanítványa visszahúzódott tőle. Magatartásuk nem sokban különbözik a mi ellenállásunktól, amelyet Jézus teljes önátadásával szemben mutatunk. Ahhoz, hogy valóban befogadjuk ezt az ajándékot, le kell mondanunk önmagunkról egészen odáig, hogy az Úrnak kell élnünk és meghalnunk.

„Kemény beszéd ez!” – mert sokszor összetévesztjük a szabadságot a kötelékek hiányával, azzal a meggyőződéssel, hogy Isten nélkül élhetünk. Istenre ugyanis úgy tekintünk, mintha szabadságunk korlátja lenne. Ez az ábránd hamarosan kiábrándultsághoz vezet, nyugtalanságot és félelmet kelt. Valójában csak Isten felé nyitottan, ajándékának befogadásával válhatunk szabadokká, szabadulunk meg a bűn rabszolgaságától, amely eltorzítja az ember arcát.

„Kemény beszéd ez!” – mert az ember gyakran abba az illúzióba esik, hogy a köveket kenyérré változtathatja. Egyes ideológiák, miután félretették Istent, vagy épp hogy csak eltűrték, mint olyan magánügyet, amely nem befolyásolhatja a közéletet, a hatalom és a gazdasági élet erejével akarták megszervezni a társadalmat. A történelem drámai módon megmutatja, hogy ha Istentől és kinyilatkoztatásától eltekintve akarjuk biztosítani mindenki számára a fejlődést, az anyagi jólétet és a békét, akkor az embereknek köveket adunk kenyér helyett.

Az ember képtelen arra, hogy önmagától életet fakasszon. Csak az Istennel való kapcsolat ad tartalmat emberségünknek, teszi jóvá és igazságossá életünket. A Miatyánkban azt kérjük, hogy szenteltessék meg az Ő neve, jöjjön el az Ő országa, legyen meg az Ő akarata. Mindenekelőtt Isten primátusát kell visszaállítanunk a mai világban és személyes életünkben, mert ez teszi lehetővé, hogy ismét rátaláljunk a rólunk szóló igazságra. Isten akaratát felismerve és követve valósítjuk meg saját javunkat. Adjunk időt és teret Istennek, Ő legyen létünk éltető középpontja.

Az Eucharisztia az a forrás, amelyből merítve megerősíthetjük Isten elsőbbségét életünkben. Krisztus keresztáldozata a szeretet önkéntes aktusa, önátadás, amely legyőzi a halált és hirdeti az Isten által teremtett világ jóságát és megváltását. Ehhez a végtelenül nagy adományhoz az Oltáriszentségben juthatunk hozzá: Isten nekünk ajándékozza magát, hogy megnyissa létünket Jézus felé, hogy részesei lehessünk annak az örökkévaló misztériumnak, amelyből származunk, továbbá, hogy előlegezze számunkra az Istenben való teljes élet új dimenzióját.

Az Eucharisztia vétele eltávolít bennünket individualizmusunktól, általa Krisztushoz hasonulunk. Az Oltáriszentség egyesít testvéreinkkel az egyház misztikus szeretetközösségében.

Az egyház kétezer éves történetében női és férfi szentek ékesszólóan bizonyítják, hogy az Úrral való szeretetközösségből, az Eucharisztiából új felelősségvállalás fakad a közösségi élet minden szintjén. Olyan pozitív társadalmi fejlődés születik, amelynek középpontjában a személy áll, különös tekintettel a szegényekre, betegekre, hátrányos helyzetűekre. Ha Krisztussal táplálkozunk, akkor nem maradunk közömbösek testvéreink sorsa iránt, hanem belépünk a Kereszt szeretetről és önátadó áldozatról szóló logikájába.

Az eucharisztikus spiritualitás a mindennapi életünket gyakran jellemző önzés valódi ellenszere, az egyházi közösség lelke, amely leküzdi a megosztottságot és érvényre juttatja a karizmák különbözőségét, azokat az egyház egységének szolgálatába állítja. Az eucharisztikus spiritualitás visszaadja az ember és munkája méltóságát. Az élet kenyeréből erőt merítve megújul az oktatás, amely a lét, a tudás, a spirituális és kulturális örökség alapvető értékeiről tesz tanúságot.

A pápa arra buzdította az olasz híveket, hogy Marche tartomány földjéről kiindulva folytassák mindennapi életüket az Oltáriszentség erejében. Nincs semmi olyan valóban emberi, amit nem élhetnénk meg az Eucharisztiában a maga teljességében. A hétköznapok minden körülménye között éljük meg Isten primátusát, a Krisztussal való kapcsolatot, ajánljuk fel életünket az Atyának. Péterhez hasonlóan adjuk át önmagunkat az élet kenyerének a szeretet értelmével: „Uram, kihez menjünk? Neked örök életet adó igéid vannak. Mi hisszük és tudjuk, hogy te vagy Isten Szentje” (Jn 6,68-69) – idézte János evangéliumát homíliája végén XVI. Benedek pápa.

Vatikáni Rádió/Magyar Kurír

Létrehozva 2011. szeptember 12.