Amire, sajnos, ritkán jut időm, azt most megtehettem. Elnéztem konferenciánk időpontját, és egy fél órával hamarabb érkeztem a Stuttgarti Katolikus Házba. Mivel azonban vakítóan napos volt az idő, ezúttal nem a székesegyházba mentem be, hanem a kastélykertbe. Leültem egy padra, és néztem a sok embert, akik a fűre telepedve beszélgettek, nevetgéltek…

Elgondolkoztam eddigi életemen…
Sikeres akartam lenni, és sorozatosan kudarcot vallottam…
Mindenben győzni akartam, de sokszor voltam vesztes…
Az élet minden területén erősnek akartam látszani, de be kellett ismernem, hogy nem egyszer gyenge voltam… Hirtelen úgy éreztem, hogy csalódott vagyok önmagamtól, mert látszólag nem jutok előre.

Ekkor egy gyermeket pillantottam meg, aki éppen járni tanult. Minduntalan elesett. Anyja ott volt mellette, de nem segítette fel. Már én akartam odamenni, hogy felállítsam, de még mielőtt megtehettem volna, a gyermek feltápászkodott. Majd újra elesett, de újra felállt.
És ez így ment egy jó ideig…

Az írás elolvasható Fr. Szilveszter blogján itt.

Létrehozva 2017. szeptember 28.