Cantalamessa atya nagyböjti negyedik homíliája

Vatikán, 2011. április 15. (Zenit.org)

“A szeretet legyen tevékeny” Az evangélium szociális következménye   

1. A szeretet tettei  

Az előző elmélkedésben azt tanultuk Páltól, hogy a keresztény szeretetnek őszintének kell lennie, ebben a befejező elmélkedésben János tanít arra bennünket, hogy a szeretetnek tevékenynek is kell lennie. “⁷Hogyan marad meg az Isten szeretete abban, aki – bár bőven van neki a világ javaiból, mégis, amikor látja, hogy testvére szükséget szenved, elzárja előle a szívét? Gyermekeim, ne szeressünk se szóval, se nyelvvel, hanem tettel és igazsággal.” (1 Jn 3:17-18). Még kifejezettebben találjuk meg ezt a tanítást a Jakab levélben: “Ha valamelyik testvérnek nincs ruhája és nincs meg a mindennapi tápláléka, ¹⁶és egyiketek így szólna hozzá: “Menj békében, melegedj, és lakjál jól!”, de nem adnátok meg neki, amire testének szüksége van, mit használna? ” (Jk 2:16).

A jeruzsálemi ősegyház közösségében erre a felszólításra javaik megosztásával válaszoltak.   Az első keresztényekről leírják: “közös volt mindenük. Birtokaikat és javaikat eladták, s az árát szétosztották azok közt, akik szükséget szenvedtek.” (ApCs 2:45), s erre nem valami ideális szegénység-eszmény, hanem a szeretet késztette őket: “senki sem szenvedett közülük hiányt” (cf. ApCs4, 34). A szeretetnek az ínségre válaszoló konkrét gesztusa Pál számára is fontos volt, aki olyan nagy hangsúlyt fektetett a szívből faladó szeretetre. Ez látszik abból is, hogy mennyire fontosnak tartotta a gyűjtést a szegények számára. (cf. 2 Kor 8-9).

Ebben az időben az apostoli egyház egyszerűen összegyűjtötte az úr tanítását és példaadását, aki együtt érzett a szegénnyel, a beteggel, az éhezővel, és aki nem maradt meg az együttérzésnél, hanem konkrét segítséggel válaszolt rá. Valóban, Krisztus a szeretet konkrét tetteinek az indokául az Utolsó Ítéletre hivatkozott. (cf. Mt. 25).

Az egyháztörténészek ebben, a testvéri szolidaritásban  látják az első három század kereszténységének terjedésének okát. [1]. Ez a lelkület teremtett találékony kezdeményezéseket, később intézményeket a betegek gondozására, az özvegyek, árvák támogatására, a fogságban lévők gondozására, ingyen konyhákra, vándorok befogadására, stb. A keresztény karitász, történelmi és mai valóságával foglalkozik XVI. Benedek a Deus Caritas Est enciklikájával, és a Cor Unum Pápai Tanácsa, mint szervezet.   

2. A szociális problémák keletkezése 

A modern kor, különösen a 19. század, fordulópont, mely a figyelmet a szociális problémákra terelte. Többé már nem elegendő az egyeseknek, a szegénynek, az elnyomottnak az ínségére  figyelni, hanem figyelmet kell fordítani arra a struktúrára, mely szegénységet, elnyomatást. Ez volt az az új terület, melyet XIII.Leó pápa Rerum Novarum kezdetű enciklikájával nyitott meg, 1891 May 15-én, s mely az Egyházat egészen új kérdésekért tette felelőssé.   

Érdemes idézni a bevezető szakaszát az enciklikának: Ha egyszer már lángra kapott az újítás vágya, amely egyébként régóta zavarja az államok békéjét, úgy ez szükségképpen vonta maga után, hogy a változtatás szelleme a politikai gondolkodás területéről, a vele rokon gazdaságba is behatoljon. Ez már meg is történt, hiszen az ipar technikai színvonalának emelkedése, új termelési módszerek kialakítása, a tulajdonosok és munkások kölcsönös viszonyának megváltozása, a gazdagság felhalmozódása a kisebbség kezében és a többség elszegényedése, a munkások fokozódó öntudata egyfelől s szorosabb szövetkezése másfelől, végül pedig az erkölcsi hanyatlás – a harc kirobbanását eredményezte.

Ugyanezek a problémák teszik aktuálissá XVI. Benedek pápának a második enciklikáját. a  “Caritas in Veritate.”-t. Nem vagyok jártas ebben a témában, így csak értékelem ezeknek a szociális enciklikáknak a fontosságát. Én ezzel csak illusztrálni szándékozom, a történelmi és teológiai hátterét az egyházi tanítóhivatal új típusú megnyilatkozásainak. Azaz rámutatni, hogy miért jelent  meg a szociális enciklikák sorozata. Hiszen ez segíthet minket abban, hogy valami újat fedezzünk fel az evangéliumról, a keresztény szeretetről. nagy Szent Gergely pápa mondása: „Az Írások együtt nőnek azzal, aki olvassa” (cum legentibus crescit) [2], azt jelenti, hogy az újonnan felmerülő kérdésekre új értelme tárul fel az Írásoknak. S úgy tűnik ez manapság egészen sajátosan igaz.   

Ez az összeállításom nem más, mint néhány fontos pontnak a kiemelése, „madártávlatból”, hiszen többre nincs mód néhány perc alatt, mégis egy összefoglalás hasznos lehet, különösen akkor, ha mindegyikünk különböző feladatok előtt áll, és ezt a kérdést nem tanulmányozhatjuk a maga mélységében. 

Amikor XIII. Leó pápa írta a szociális enciklikát, az evangélium három domináns szociális gondolatrendszer  tette fontossá az evangélium szociális fontosságát. Először is ott volt a szocialisták és Marx interpretációja. Marx nem fordított figyelmet a kereszténységre, ebből a szempontból, de néhány követője foglalkozott a modern szocializmus elődeivel. (Engels ideológiai szempontból, Karl Kautsky történelmi szempontból)  

Azt a következtetést vonták le, hogy az Evangélium valójában szociális üzenet a szegények felé, minden más benne csak másodlagos, csak keret. Jézus nagy szociális reformer, aki meg akarta szabadítani az elnyomott osztályokat nyomorult állapotukból. Programja az egyenlőség és a gazdasági ínségtől való szabadság. Az őskeresztény közösség mintegy őskommunizmus volt, még nem tudományos alapú, mintegy fogyasztói kommunizmus, és nem a termelésen alapuló kommunizmus. 

Ennek következményeként a Szovjetunió történelmét formálók elvetették ezt a magyarázatot, mert szerintük ez túlságosan kapcsolódott a kereszténységhez. Az 1960-as években újra megjelent a forradalmi magyarázat, ez alkalommal politikai felhanggal, e szerint Jézus a zelota mozgalomnak volt a vezetője, de ez a vélemény rövid életű volt, és nem fontos most a számunkra. (A Szentatya utal erre a magyarázatra az új Jézus – könyvében, amikor a Templom megtisztításáról beszél.) 

Nietzsche hasonló konklúzióra jutott, mint Marx, bár a szándéka eltért Marxétól. Számára a kereszténység az alacsony néprétegek felszabadítására született, s ezt ő teljesen elítélte. Az Evangélium a „szegények sértettségét” fejezi ki az erősek ellen, s ez az értékeknek az összekeverése, és az ember nagyság utáni vágyainak a szárnya-szegése. Jézus a földi nyomorral szemben a mennyek országát hirdette csupán.   

Ehhez a két irányzathoz, melyek a látásmódjukban egyeztek, de különböztek annak megítélésében, egy harmadikat is tehetünk, amit konzervatívnak lehet nevezni. E szerint a nézet szerint, Jézus egyáltalán nem érdeklődött a szociális és gazdasági problémák iránt, és ha ezeket feltételezzük róla, akkor evilágivá silányítanánk az alakját. Igen, használt hasonlatokat a munka világából, és megesett a szíve a szegényeken, de soha sem tűzte ki célul, hogy az emberek evilági életfeltételeit megjavítsa.

3. Teológiai reflexió: liberális és dialektikus teológia 

Ezek voltak az uralkodó eszmék abban az időben, amikor a keresztény egyházak elkezdtek teológiailag reflektálni az adott problémára. Ennek három fázisa volt: a liberális teológia, a dialektikus teológia és a katolikus Magisztérium válasza. 

A 19. század végén, a 20. század elején a liberális teológia keresett választ, különösen Ernst Troeltsch és Adolph von Harnack személyében. Érdemes ennél egy kicsit megállni, és rátekinteni erre az iskolára, melynek sok véleménye különböző irányokból hatott és ma is hat és tetten érhető az Egyház szociális tanításában. 

Troeltsch megkérdőjelezte Marx álláspontját, mely szerint a vallási tényező a gazdaságihoz képest mindig csak másodlagos. Tanulmányozva a protestáns etikát és a kapitalizmus keletkezését, rámutatott, hogy nem csak a gazdasági tényező hat a vallásra, hanem az is igaz, hogy a vallás hat a közgazdaságra. S hogy ezek különböző, de nem egymásnak alárendelt területek.

Harnack, a maga részéről észrevételezte, hogy az Evangélium nem tartalmaz direkt, a szegénységet felszámoló szociális programot, nem mond véleményt a munkás szervezetekről és az életnek ma olyan fontos területeiről, mint amilyen a művészet és a tudomány. Ugyanakkor hozzáteszi, hogy ez igen szerencsés. Igen sajnálatos lenne, ha az Evangélium   szabályozni akarná az osztályok kapcsolatát, a munkafeltételeket, stb. Ezeknek a konkrét szabályozása csapás, (mint ahogyan megtarthatatlan sok ószövetségi szabály és szociális előírás) anakronizmussá, fölösleges teher lenne manapság. Történelmileg a kereszténység történetében is látható, mennyire nagy a veszély, hogy hozzákötődik egy adott szociális és politikai struktúrához, és milyen nehezen szabadul meg attól. 

“És mégis – folytatja- Harnack, “soha vallás nem alkalmazott ilyen erős szociális üzenetet, s nem azonosult ennyire ezzel az üzenettel, mint ahogyan az Evangéliumban látjuk. Miért? Azért, mert az Úr igen komolyan mondta: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! S mivel Jézus szavai fényt vetnek az élet minden konkrét viszonyára, kezdve az éhségen, a szegénységen, a nyomoron. […] S ez átalakítja a szocializmust, mely az ellentétes érdekeken nyugszik, egy olyan szocializmussá, melynek alapja a spirituális egység. […] A nevezetes elvek: „élni és élni hagyni”  valójában nem más, mint „élni és a többieket hagyd meghalni” – s ez alapvetően ellentétes az Evangéliummal .”[3]

Az Evangélium üzenete, amint látjuk, ellentétes az Evangéliumot redukcionista módon való értelmezéssel, mely csak szociális üzenetnek, osztályharcra való felhívásnak tekinti, és ellentétes a liberális közgazdasági gondolkodással is, mely a szabad piac törvényei mellett áll ki. Az evangelikus teológus ugyanakkor bizonyos lelkesedéssel jelenti ki: “Új szempont adatott a világnak, korábban a vallás vagy elfogadta a világ dolgait, és könnyedén alkalmazkodott a fennálló rendhez, vagy álomvilágba menekült, és folyamatosan szembeszállt mindennel. Most a vallás új kötelességének ismeri, hogy megvetve az evilági berendezkedést, sikert, könnyítsen minden ínségen és terhen, s miközben az égre tekint a hit erejével, teljes szívvel dolgozzon és emelje fel szavát testvéreiért a világon.”  (4)

Mi volt az, ami az I. Világháború után Barth Bultmann, Dibelius és mások dialektikus teológiáját szembefordították ezzel a liberális felfogással? Elsősorban a kiindulási pont, azaz a mennyek Országa. A liberálisok számára a Mennyek Országa lényegileg etika, az Isten atyaságának és minden egyes lélek végtelen értékének az eszméjén alapul, a dialektikus teológusok számára pedig természeténél fogva eszkatológia, Isten szuverén,kegyelmi beavatkozása, melynek nem a világ megváltoztatása, radikális kritikája a célja,  hanem a világ végének bejelentése, (következményes eszkatológia) megtérésre való felhívás (” radikális imperativusszal”).

Az Evangélium jellemzője, hogy “elvárásai nem általánosak, nem minden idők minden emberéhez szólnak, csak ehhez a személyhez, lehet hogy egyedül hozzá, ebben az adott pillanatban, s csak ekkor, s nem etikai elvek az alapja, hanem az a helyzet, ahová isten azt az adott embert helyezte, s talán csak egyedül tőle kívánja a döntést, itt és most.”  [5] Az Evangélium az individuumon keresztül hat a társadalomra, és nem a közösségen, nem egyházi intézményen keresztül. 

A mai hívő keresztény számára új kihívást teremtett az pari forradalom, az a változás, mely olyan helyzetbe hozta az embert, mely folyamatosan leértékeli őt személyiségében.

Nincs un. keresztény megoldás, minden hívőnek válaszolnia kell a maga felelőssége szerint, engedelmesen Isten feléje irányuló hívásának, mely őt az adott élethelyzetében éri, s melynek alapja a felebaráti szeretet parancsa. A hívő nem szökhet meg pesszimista módon a helyzetből, de nem is lehet illúziója a világ megváltoztatásáról.   

Ilyen szemszögből lehet egyáltalán még az Evangélium szociális jelentőségéről beszélni?   Igen, lehet, de módszerként és nem tartalomként. hadd fejtsem ezt ki. Ez a látásmód az Evangélium valódi jelentőségét formálissá teszi, kizárja a valódi jelentőségét. Azaz az Evangélium, módszernek, impulzusnak tekinti, mely szerint a korrekt keresztény kialakítja a magatartását a szociális területen, semmi többnek. 

S ez ennek a nézőpontnak a gyöngesége, hogy csak formális jelentőséget tulajdonít az Evangélium kijelentéseinek és példabeszédeinek, (“Hogyan válaszoljak én itt és most a döntéshelyzetekre?) és nem tekinti azokat valódi, lényegi valóságoknak. Jogos talán, a gazdag, rendszeresen böjtölő emberről, szóló példabeszéd  esetében semmibe venni  a konkrét, világos tanítást a világ javainak a használatáról, a luxussal való visszaélésről, a szegény semmibe vevéséről, és csak arra a momentumra tekinteni, amikor elhangzott a példabeszéd? Nem lenne furcsa, ha Jézus egyszerűen csak ennyit akart volna, amikor előtte állt egy ember, akit Isten döntésre szólít fel, s ha emiatt ilyen kidolgozott, sokrétű történetet mondott, mely mintha a figyelmet valahová egészen máshová akarná irányítani

Az ilyen megoldás elszegényíti Krisztus üzenetét, és abból a hamis feltételezésből indul ki, hogy Isten  szavának nincs általános érvénye, nem vonatkozik a ma gazdagjaira úgy,mint ahogyan vonatkozott Jézus idejében szegényre, gazdagra egyaránt.  Mintha az Istentől kívánt döntés valami üres, absztrakt aktus lenne, s nem valamiről való döntés. Minden példabeszédnek melynek van szociális háttere, a mennyek Országára” vonatkozik, és így túllép az egyéni értelmezésen, eszkatológikus értelme van. 

5. Az Egyház szociális tanítása 

Az Egyház szociális tanítása mindig a szintézist keresi, és nem a szembenállást, nem a vagy-vagy, hanem a „nem-csak-hanem-is” a módszere. Az Evangéliumnak kettős megvilágítása van, eszkatológikus és morális. Más szóval, egyezik a dialektikus teológiával abban, hogy a krisztus hirdette Isten Országa lényege nem etikai természetű, azaz nem egy olyan eszmét, mely erőit egyetemes érvényességéből és elveinek tökéletességéből meríti, hanem Isten új, kegyelmi beavatkozásából, mely Krisztusban felülről lép közénk .

S itt érintkezik ez a dialektikus látásmóddal, mely kapcsolatot lát isten országa és a világ között. Ez a két látásmód nem alapvetően ellentétes, mint ahogyan nincs ellentétben a teremtés műve a megváltás művével, – ahogyan nincs ellentétben az agape és az erosz.   Jézus isten Országát a kovászhoz hasonlította, mely megkeleszti a tésztát, s a földbevetett maghoz, meg a sóhoz, mely ízt ad az ételnek, azt mondta, hogy nem ítélni jött a világot, hanem megmenteni. S ez teszi lehetővé, hogy az Evangélium hatását a szociális ügyekre sokkal pozitívabban lássuk.   

Mindenesetre, a különbségek ellenére, néhány általános konklúzió levonható az Evangélium és a szociális terület kapcsolatáról. A következőket állapíthatjuk meg. Az Evangélium nem biztosít direkt szociális probléma megoldást. Ugyanakkor tartalmaz néhány hasznos elvet, melyet a legkülönbözőbb történelmi helyzetekre is alkalmazhatunk. S mivel a szociális problémák korról korra változnak, a keresztényeknek a feladata, hogy az Evangélium elveit az adott helyzetben megvalósítsák, alkalmazzák.

Pontosan ezt teszik a pápai enciklikák. Ezért van, hogy az egyik folytatja a másikat.  (Benedek pápa enciklikája folytatja VI. Pál pápa “Populorum Progressio”-ját  ), s alkalmazzák azt a társadalomban jelentkező ínségre. (ebben az esetben a globalizáció jelenségére)  és a felmerülő új kérdésekre Isten szavának fényében keresnek választ.   

Benedek pápa “Caritas in Veritate,” kezdetű, szociális enciklikája bibliai alapokon áll, mégpedig úgy, hogy rámutat az Evangélium szociális jellegére: a szeretetre és az igazságra.   “Az igazság őrzi meg és fejezi ki a szeretetet felszabadító  hatalmát, az állandóan változó történelmi események közepette. […].Igazság nélkül bizalom nélkül, szeretet nélkül nincs társadalmi lelkiismeret, felelősség, és a szociális tevékenység privát érdekeket és a hatalom logikáját szolgálná, s így fokozódna a társadalom széttöredezettsége, különösen egy olyan globalizált társadalomban, mint a mienk (6]

Nem csak abban van különbség, hogy mit mondtunk és mit javaslunk, hanem abban is, hogyan alkalmazzuk, és milyen tekintéllyel. Más szóval, a pusztán teológiai diszkusszió a Magisztérium tanításává válik, és a pusztán személyes kezdeményezésű szociális cselekvés, ahogyan arra a dialektikus teológia buzdít, az individuum helyett az Egyház közösségi cselekvése lesz. 

4. Szolgálni, és nem kiszolgáltatni magunkat másokkal

Olyan gyakorlati ponttal fejezzük be, ami mindenkit megszólít, s nem csak azokat, akik szociális területen dolgoznak. Láttuk, hogyan viszonyul Nietzsche az Evangélium szociális jelentőségéhez. Számára az Evangélium a forradalom negatív gyümölcse, a görög kultúrához képest visszaesés, a gyöngék bosszúja az erősekkel szemben.     

Ő egyetlen dolgot emelt ki, meglátta, hogy a szolgálat előbbre való az Evangéliumban,mint az uralom, fontosabb a megkicsinyedés, mint a nagy dolgok utáni törtetés.

Azért vádolja a kereszténységet, ami annak legértékesebb ajándéka a világ számára.  Valóban, az Evangéliumnak a leghatékonyabb elve, ami befolyásolta a szociális területet, kifejezetten ez, a szolgálat szelleme. Nem véletlenül foglal el ez olyan fontos helyet az Egyház szociális tanításában. Jézus ezt tette tanításának sarokpontjává. (Lk. 22:25); Ő mondta saját magáról, hogy azért jött, hogy ő szolgáljon, s nem azért, hogy neki szolgáljanak. (Mk. 10:45).

A szolgálat egyetemes elv, az élet minden területét érinti, az állam a polgárait szolgálja,a politikusok az államot, az orvos a betegeket, a tanár a diákokat. De ezt másképpen, sajátosan kell alkalmazni az Egyház szolgáira. A szolgálat önmagában nem erény, (egyetlen erénykatalógusban nem található, nincs ott a Lélek ajándékainak felsorolásában,) azonban sokféle erénynek a következménye, különösen az alázatosságnak és a szeretetnek. Ez az a mód, ahogyan a szeretet nem keresi a maga érdekét, hanem a másokét, s viszonzás nélkül adja önmagát. (Fil. 2:4).

A szolga az Evangélium szerint, a világgal ellentétben, nem az alacsonyabb rendű, az ínséget szenvedő, hanem a felettes, az aki magasra jutott. Jézus mondja, hogy Egyházában, az az első, a vezető, aki szolgál. (Lk. 22:26), az első legyen mindenki szolgája.  (Mk. 10:44).

Most készülünk II. János Pál pápa boldoggá avatására. Könyvében „Ajándék és misztérium”  erős képpel fejti ki, mit jelent az Egyházban a tekintély, ezt pársoros versben, még a Zsinat alatt fogalmazta meg Rómában: “Te vagy az Péter. Te vagy az alap, melyen mások járnak, hogy eljussanak céljukhoz. Megtépáznak, mégis irányítod lépteiket. Ahogyan a sziklát felsértik a nyáj patái.”

Végezetül Jézus szavaira figyelünk, aki közvetlenül, miután megmosta tanítványainak lábát mondta, és mondja nekünk ma is: “Megértettétek, mit tettem?  Ti Úrnak és Mesternek szólítotok engem, s jól teszitek, mert az vagyok.  De ha én az Úr, és Mester megmostam a lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam nektek, tehát tegyétek azt, amire példát adtam. ” (Jn. 13 12-15).

Köszönet Sztrilich Ágnes (SSS) testvérnek a fordításért.

Forrás

JEGYZETEK

[1] A. von Harnack, “Mission und Ausbreitung des Christentums in den ersten drei Jahrhunderten,” Leipzig, 1902.

[2] St. Gregory the Great, Commentary on Job, XX,1 (CCL 143, p. 1003).

[3] A. von Harnack, “Das Wesen des Christentums,” Leipzig, 1900. Italian translation. “L’essenza del cristianesimo,” Torino, 1903, pp. 93 ss.

[4] A. von Harnack, “Il cristianesimo e la società,” Mendrisio, 1911, pp. 12-15.

[5] M. Dibelius, “Das soziale Motiv im Neuen Testament,” in “Botschaft und Geschichte,” Tubingen, 1953, pp. 178-203.

[6] Benedict XVI, “Caritas in Veritate,” No. 5.

Létrehozva 2011. szeptember 6.