9. Közösségi lelkigyakorlatok – világi vezetésével

Egyre gyakoribb, hogy különböző kisközösségek világit kérnek fel lelkigyakorlataik vezetésére. Egyrészt azért, mert kevés a pap, nem jut mindenhová, főleg hétvégeken, amikor a papok különösen elfoglaltak. De azért is, mert a közösségek által megélt, sajátosan világi lelkiség ápolására a világit alkalmasabbnak tartják. A családközösségek ilyen meggondolásból például szívesen hívnak meg lelkigyakorlatuk vezetésére egy családanyát, egy édesapát, esetleg egy házaspárt.

Ezek a közösségi lelkigyakorlatok egyébként is jelentősen eltérnek a hagyományos értelemben vett lelkigyakorlatoktól. A hagyományos lelkigyakorlatokon az erre jól felkészített papok, gyakran jezsuiták, egy kidolgozott, előre megadott program szerint, (például a szentignáci lelkigyakorlatos könyv alapján), elsősorban az egyéni lelki élet fejlődését kívánják elérni. A résztvevők egymással alig kerülnek kapcsolatba: külön szobákban laknak, hosszú szilenciumok vannak.

A közösségi lelkigyakorlatoknak egész más a célja. Ezeket egyrészt azért szervezik, hogy a közösség legalább évente egyszer együtt töltsön néhány napot, megerősítse, fejlessze ezzel is közösségi életét. De az is célja ezeknek az együttléteknek, hogy a közösség tagjai, kikapcsolódva megszokott környezetükből, jobban el tudjanak mélyedni a közös imádságban, hogy az elmélkedések, tanúságtételek és más lelki élmények által olyan indításokat kapjanak, melyek egyaránt elősegítik az egész közösség, és ezen belül az egyének lelki fejlődését.

Az ilyen lelkigyakorlatok központi témája rendszerint a gyakorlati keresztény élet valamelyik területe. Például: Válaszunk a konzumtársadalom kihívásaira; hogyan lehet keresztényként élni egy hitetlen társadalomban; a keresztény családi élet, vagy a hivatás mai problémái, stb.

A téma feldolgozási módja is eltér a hagyományostól. A programban a hagyományosnál kevesebb helyet kap az egyéni elmélkedés, a fő hangsúly a közösségi tevékenységen van: a közös elmélkedéseken, a megbeszéléseken, a közös bibliaolvasáson és a közös imádságon.

A közösségi lelkigyakorlatok külső körülményei is mások. A helyszín nem egy komfortos lelkigyakorlatos ház, berendezéssel és személyzettel, hanem gyakran egy üres plébániaépület a földre helyezett matracokkal. A résztvevők maguk főznek, mosogatnak, takarítanak.

A napi program körülbelül így alakul: Ébresztő, tisztálkodás, közös reggeli imádság. A reggeli elkészítése, elfogyasztása, mosogatás. A délelőtt folyamán két, egyenként 30-40 perces elmélkedés, mindegyiket rövid csend, majd kb. 30 perces megbeszélés követi. Utána az egyszerű ebéd elkészítése, ebéd, mosogatás, rövid szabadidő. Délután további két elmélkedés csenddel és megbeszéléssel. Újabb szabadidő, esetleg séta a környéken, játék, majd vacsorakészítés, vacsora, mosogatás. Ha van a környéken pap, vagy sikerül látogatóba meghívni egy papot, akkor a nap csúcspontja a bensőségesen megünnepelt, közösségi szentmise. Előtte lehetőleg gyónási alkalmat is kell adni.

A nap kiemelkedően fontos része a vacsora és a lefekvés közé eső 2-3 óra. Ez az időszak a hosszabb és elmélyültebb közös imádság, a szentírásolvasás, közös ének, a lelki beszélgetések ideje.

A lelkigyakorlatot mindig a Szentlélek segítségül hívásával kezdjük, és a tapasztalatok összefoglalása, a tanulságok levonása után hálaadó imádsággal zárjuk le.

A lelkigyakorlat vezetőjének feladatait az alábbiakban foglalhatjuk össze:

– A program összeállítása és levezetése.

– Az elmélkedések megtartása, az ezeket követő megbeszélések vezetése.

– Az egész együttlét elmélyült, imádságos légkörének, lelki-voltának biztosítása.

– Egyéni beszélgetések azokkal, akik ezt igénylik.

– Az ő feladata lehet az ima-liturgiák, énekek, szentírás-olvasások vezetése is, de jobb, ha ezeket a közösség tagjaira bízza.

Közösségi lelkigyakorlatot vezetni felelősségteljes, komoly feladat, melyre alaposan fel kell készülni. A vezető előzetesen elmélkedje és imádkozza végig mindazt, amiről szólni akar, és gondolja át azt is, hogy hogyan fog szólni. Hasznos, ha feljegyzéseket készít. Ahhoz, hogy gondolataival majd mozgásba tudja hozni a közösség tagjait, tudnia kell, hogy azok a lelki életben hol tartanak, milyen problémák foglalkoztatják őket, mire van szükségük. Erről előzetesen, lehetőleg személyes beszélgetések formájában kellően tájékozódjon.

Neki magának is “feltöltött” állapotban kell lennie. Felhasználhatja ugyan korábbi elmélkedéseinek anyagát, vehet át gondolatokat másoktól is, de igazán csak akkor tudja magával ragadni hallgatóit, ha lelki életének vannak friss élményei, megtapasztalásai, ha vannak ezekből fakadó új gondolatai. Csak akkor tud másokat közelebb vezetni Istenhez, ha ő maga nagyon közel érzi magát hozzá, ha istenkapcsolata eleven, élő.

Nem mindig vagyunk ilyenek, és nem is tudjuk magunkban mesterségesen, valamiféle öngerjesztéssel létrehozni ezt az állapotot. Ajándék ez, melyet kérnünk kell, és amelyet bizonyosan meg is kapunk, ha szolgálatunkat valóban az Úr kívánja.

A hittanos táborokról, melyek sokban hasonlítanak a közösségi lelkigyakorlatokhoz, itt nem kívánunk szólni. Az elmondottak azonban nagyrészt felhasználhatók a hittantáborok vezetésénél is, ha figyelembe veszünk két lényeges különbséget. Az egyik, hogy a hittantábori elmélkedéseknek (lelki foglalkozásoknak) a gyermekek pszichikai adottságaihoz kell alkalmazkodnia. Legyenek ezek rövidek, színesek, kísérje őket sok mozgás, (tánc, ének) és gyakorlati tevékenység, (rajzolás, kivágás, ragasztás, stb.). A másik, hogy az egész program legyen sokkal oldottabb, legyen benne arányban a komoly lelki foglalkozás és a szórakozás, a játék.

A közösségi lelkigyakorlat (és természetesen a hittantábor is) a pasztoráció igen hatékony formája. Általános tapasztalat, hogy az együttöltött néhány nap hatása sokkal mélyebb és maradandóbb, mint az egész évi alkalmi találkozásoké. Alapos előkészítésére ezért nem szabad sajnálni sem az időt, sem a fáradságot, a vezetőnek pedig minden képességét, minden kegyelmi ajándékát be kell vetnie annak érdekében, hogy a levezetés is a lehető legjobban sikerüljön.

Létrehozva 2017. augusztus 26.