Ha a valóság talaján akarunk maradni, számolnunk kell azzal is, hogy a felnőttkorban keresztségre, elsőáldozásra jelentkezők nagyobbik részében egyáltalán nincs igény arra, amit a fentiekben részletesen tárgyaltunk. A jelentkezők nem ezt kérik és várják az egyháztól, ők egyszerűen csak “meg szeretnének keresztelkedni.”

Meg kell értenünk, el kell fogadnunk, hogy az ő szempontjukból igazuk van. Nekik egészen más fogalmaik vannak a hitről, az egyházról, a szentségekről, ők másképpen látják a dolgokat. Nem utasíthatjuk el őket, hiszen jószándékkal közelednek! Ugyanakkor méltatlanul, formálisan nem szolgáltathatjuk ki a szentségeket sem! Súlyos probléma, mellyel szinte naponta találkozunk. Mit tegyünk? Csak egyetlen elfogadható megoldás van: Fel kell ébreszteni bennük az igényt az igazi, mélyebb keresztény élet iránt.

Ez azonban igen nehéz feladat, mely nem csak nagy türelmet, szeretetet, de komoly hozzáértést is kíván. A folyamat fázisai a következők lehetnek:

– Megértetni és elfogadtatni velük, hogy kérésük teljesítésének feltételei vannak, és azok végrehajtásához időre van szükség.

– A beszélgetések, foglalkozások során rávezetni őket arra, hogy sokkal többet kaphatnak, mint amennyit eredetileg vártak, ezért megéri jobban “belemenni” a dologba. E fázisban óriási jelentősége van a személyes tanúságtételnek.

– Megtapasztaltatni velük az Istenben való élet örömét, a keresztény élet dinamikáját, szépségét. E megtapasztaltatásban a közösségnek van igen nagy szerepe.

– Vágyat kelteni bennük, hogy ennek a megtapasztalt jónak ezután mindig, és most már teljes mértékben részesei lehessenek.

Bármilyen nehéz feladat ez, és bizonyos esetekben bármilyen kicsiny is a siker reménye, nincs más elfogadható alternatíva, ha komolyan vesszük keresztény voltunkat.

Az eddigiekben jórészt a felnőtt-keresztelésre való felkészítésről beszéltünk, de nagyon hasonló ehhez az az eset, amikor megkeresztelt, megbérmált, de hitét hosszabb időn át nem gyakorló felnőttet akarunk visszavezetni az egyházba. Ilyenkor, hasonló, alapos előkészület után egy életgyónás és az azt követő szentáldozás álljon a visszatérési-visszafogadási aktus középpontjában.

Az elmondottak kapcsán az a kérdés is felmerülhet, hogy vajon a felnőtt megtérők felkészítése, bevezetése vagy visszavezetése az egyházba a világi lelkipásztor feladata-e? Úgy gondoljuk, hogy ez nem tartozik a sajátosan világi lelkipásztori feladatok közé, a pap és a világi egyaránt végezheti. A gyakorlatban azonban, – éppen időigényes volta miatt, – a papok gyakran a világiakra bízzák, ezért erre a feladatra is jól fel kell készülnünk.

Talán felmerül a kérdés, hogy miért kell foglalkozni azokkal, akik rendszeresen járnak szentmisére, szentségekhez járulnak, keresztényként élnek, esetleg közösségi tagok, aktívan résztvesznek az egyház életében? Azért, mert az evangelizáció nem csak “meghívás”, hanem “elvezetés” is a krisztusi életre. Egyikünk sincs még ott, mindannyian csak úton vagyunk a cél felé, mindannyiunknak szükségünk van segítésre, vezetésre.

Igaz, hogy ez a belső lelkipásztorkodás jórészt papi feladat, hiszen gyakran a szentségekhez, vagy a liturgiához kötődik. Így látja idézett művében Rolf Zerfass is. Vannak azonban olyan területei, melyeken a világiak, – éppen helyzetüknél fogva, – nagymértékben segíthetik a papság szolgálatát. Három ilyen területről lesz a következőkben szó: a lelki vezetésről, a közösségi lelkigyakorlatok vezetéséről és a hagyományos plébániai csoportok lelki gondozásáról.

8.1. A lelki vezetés fogalma, szükségessége

A Krisztus melletti döntés, a megtérés csak kezdet, csupán az első lépés a keresztény életben. Az igazi krisztusi élet állandó fejlődés, növekedés, állandó közeledés a kitűzött cél felé: “Legyetek tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes.” (Mt 5,48). Az Újszövetség tele van ilyen értelmű, konkrét felszólításokkal: “Azt keressétek, ami kedves az Úr szemében.” (Ef 5,10) “Szeretetetek egyre jobban gyarapodjon.” (Fil 1,9), stb.

A távoli cél felé vezető úton el lehet tévedni, meg lehet fáradni, ezért szükség van egy jó segítőtársra. Ez a segítő, ez a vezető ugyanaz, aki meghívott, maga az Úr Jézus. Mert “… egy a ti mesteretek … egy a ti tanítótok, a Krisztus.” (Mt 38,8k).

Jézus néha közvetlenül, belső indításokkal, megvilágosításokkal vezet, de leginkább embereken keresztül. A közösség hitével, példájával, vagy egy bizonyos ember jó tanácsaival. Az az ember, akin keresztül Jézus segít, bátorít, eligazítást ad, a lelki vezető.

8. 2. A lelki vezető

Lelki vezetővé nem egyházi megbízás vagy kinevezés útján, nem is saját ambícióból lesz valaki. A lelki vezetők azok a férfiak és nők, “akik erre meghívást kaptak, akik tudatosították és kibontakoztatták magukban a Szentléleknek ezt a karizmáját.”^[13]

A lelkivezetés tehát karizma, a Lélek ajándéka, melynek természetes alapja egy adottság arra, hogy az illető meg tudja hallgatni az embereket, és azok szívesen megnyíljanak előtte. Meg tudja érteni nehézségeiket, problémáikat, és tanácsaival segíteni tudjon rajtuk. Ezt az adottságot azonban ki kell bontakoztatnia, vagyis tanulással, önneveléssel, gyakorlással készséggé kell fejlesztenie magában.

Ettől azonban az illető még nem lelki vezető, legfeljebb segítő jóbarát, vagy amatőr pszichiáter. Lelki vezetővé akkor válik, ha ezt a készségét átengedi, átadja a Szentlélek szolgálatára. Ha ezt megteszi, akkor a Lélek betölti az illetőt, és természetes adottsága, gyakorlással kifejlesztett készsége karizmává, vagyis az egyházat építő adománnyá válik benne.

Ez egyáltalán nem ritkaság! Ahol az emberek készséggel átengedik magukat, ott a Szentlélek bőségesen osztja adományait. Így volt ez az első időkben Korintusban, így van most is Latin-Amerikában, vagy a karizmatikus közösségekben szerte a világon, itt minálunk is.

8. 3. Világi mint lelki vezető

Világiaknak is adja a Lélek ezt az adományt? Sokaknak szokatlan a gondolat, mert az elmúlt évszázadokban a lelki vezetést papi feladatnak tartották. De az első keresztény századokban nem így volt. Világiak, köztük nők is voltak lelki vezetők. Az ezt követő korokban is remeték, nem-pap szerzetesek, a keleti egyházban sztárecek, azaz bölcs öregek segítették, vezették lelki tanácsaikkal az embereket. Egy eltorzult egyházkép alapján válhatott csak a lelki vezetés kizárólagos papi feladattá. De újabban ismét egyre gyakoribb, hogy valaki példás keresztény életű, Lélekkel eltelt, lelkiekben járatos világit kér fel arra, hogy legyen segítőtársa, vezetője a lelki életben.

Akit lelki vezetésre felkérnek, az vizsgálja meg jól önmagát, imádságban beszélje meg az Úrral, s ha felkérése valóban az Ő akarata, nagy örömmel fogadja el azt.

A világi lelki vezető két lényeges dologban különbözik a papi lelki vezetőtől. Az egyik különbség az, hogy ő a bűnökre nem adhat feloldozást, hanem, ha szükségesnek látja, gyónni küldi az illetőt. A lelki vezetés és a gyónás nincs feltétlenül összekötve. Természetesen igen jó az, ha a gyóntatóatya egyben lelki vezető is, de a paphiány miatti “sorozatgyónások” röpke percei nem alkalmasak az elmélyült lelki beszélgetésre. Jobb, ha ilyenkor világi a lelki vezető.

A másik különbség, hogy a világi lelki vezető még olyan értelemben sem “főnök”, (elöljáró, atya), mint a pap, hanem csupán segítőtárs, aki bensőséges lelki kapcsolatban áll a vezetettel. Tapasztaltabb, lelkiekben egy lépéssel előrébb jár nála, vele együtt figyel az isteni szóra a közös imádságban, és segít, hogy ez az isteni szó meg is valósuljon a vezetett életében.

8. 4. A világi lelki vezető feladata

A világi lelki vezetőnek semmiképpen sem az a feladata, hogy a maga elképzeléseit ráerőszakolja a vezetettre, hogy olyanná alakítsa, amilyennek ő elgondolja. Ez visszaélés lenne a bizalommal. Igazi feladata az, hogy a vezetettben segítse elhárítani az akadályokat az isteni kegyelem útjából. Nyújtson neki segítséget ahhoz, hogy le tudja küzdeni hibáit, el tudja hagyni rossz szokásait, meg tudjon szabadulni káros szenvedélyeitől, félelmeitől, megkötözöttségeitől. Vagyis, – pozitív megfogalmazásban, – segítse a vezetettet szabaddá válni arra, hogy Isten ereje működhessen benne.

Hogyan valósítható meg mindez a gyakorlatban? Az alap a rendszeres lelki beszélgetés és a gyakori közös imádság. A lelki vezetőnek a beszélgetések során a Lélek irányításával fel kell ismernie és szeretettel meg kell mondania a vezetett hibáit. Fel kell tárnia előtte azokat az akadályokat, amelyek lelki fejlődésének útjában állnak. Vele együtt kell kidolgoznia a javítás stratégiáját is, közösen kell megtalálniuk a tennivalók sorrendjét és a módszereket. A továbbiakban az a dolga, hogy figyelemmel kísérje és rendszeresen értékelje a stratégia megvalósulását. Közben bátorítsa, buzdítsa, tanácsaival segítse a vezetettet, és sokat imádkozzon érte. A vezetett életében jöhetnek nehézségek, problémák, sötét időszakok. A lelki vezető ilyenkor álljon mellette a bajban, vele együtt gondolkodjék és keresse a megoldást, a kiutat, vele együtt imádkozzon Isten segítségéért.

Az is a lelki vezetéshez tartozik, hogy a vezető saját életével mutasson példát, nyújtson követendő modellt a vezetett számára. Keresztény életének harmóniájával, vonzerejével is serkentse, motiválja őt a lelki életben való szüntelen előrehaladásra.

Mindezekből nyilvánvaló, hogy a lelki vezetőnek is állandóan fejlődnie kell, ezért neki magának is szüksége van lelki vezetőre.

Mai keresztény életünk nagy problémája, hogy a legtöbb “jó hívő” stagnál, nem növekszik lelkiekben. Nincs igazán dinamikája keresztény életünknek, és talán épp ezért nincs igazán vonzása az egyháznak sem. Sok jó lelki vezetőre van szükség, olyanokra, akik segíteni tudják társaikat a krisztusi élet útján. Készüljünk fel erre a szolgálatra, kérjük a Lélek karizmáját.

Létrehozva 2017. augusztus 11.