„Emeljétek föl a magasba szemeiteket, és lássátok meg, ki teremté azokat? Ő, a ki kihozza seregöket szám szerint, mindnyáját nevén szólítja; nagy hatalma és erőssége miatt egyetlen híjok sincsen.” És 40,26 (KG)

Hat hónapja voltunk szülők, mikor apósom elhunyt. Ha behunyom a szemem, még mindig magam előtt látom a jelenetet, amikor megtudtuk a hírt. Öt nemfogadott hívás. A férjem a kocsifelhajtón állt, s újra meg újra ezt mondta a telefonba: „Az nem lehet. Az nem lehet.”

Tudtam, mi történt.

Elszorult torokkal szabadítottam ki a kocsiülésből kisbabámat. 90 mérföldre voltunk apósomék otthonától. Emlékszem, sütött a nap, pedig nem illett volna.

Emlékszem, ott álltunk a kocsifelhajtón, a hasamra kötött gyermekünkkel kettőnk között öleltük egymást. Emlékszem az útra, egyszer megálltunk marhahúsos szendvicset venni. Emlékszem a megérkezésre anyósom házához, ahol első mozdulatommal a karjaiba tettem egyetlen felajánlásomat, hat és fél kilónyi ártatlanságot: kékszemű kisbabámat.

Különös dolog megtapasztalni a születést és a halált ilyen közeli időpontban egymáshoz. Kisfiam első évét a családunkat ért mélységes fájdalom vette körül. Az egész élet tele lett ellentmondásokkal. Egyik nap pici fiúnk először nevet magára a tükörben. Másnap ott állunk a koporsókkal teli ravatalozóban. Hogyan tud az ember egyszerre örülni és gyötrődni? Mikor van ideje a nevetésnek? Mikor a sírásnak?

A Prédikátor könyvének 3. fejezete állítja, hogy mindennek megvan az órája, mindennek a maga ideje az ég alatt. De hogy létezhet egyidőben mély gyász és elragadtatott öröm?

Anyaságom első évét két folyamat határozta meg: egyfelől tanultam a csecsemőgondozást, másfelől azt, hogyan lehetek férjem támasza az egész életét megrázó veszteségben. E felelősségeken túl nem tudtam, ki vagyok. Lábujjhegyen járkáltam a házban, csak azon igyekeztem, hogy ne zavarjak senkit és semmit. Még egy ellentmondást átéltem: hiába volt egy kisbaba állandóan a csípőmön, még soha nem éreztem magam ennyire egyedül.
„Úgy érzem, láthatatlan lettem – vallottam be egyik éjjel a férjemnek. – Próbálok mindenkinek mindene lenni, de senki sem akar nekem valakim lenni.”
„Nagyon el vagyok keseredve – viszonozta a vallomást a férjem. – Apám elvesztésével mintha egy rész belőlem szintén meghalt volna.”

Így folytatódtak a vallomások könnyek között oda-vissza azon az éjszakán, míg rá nem jöttem valamire. Én nem tudom megszabadítani a férjemet, és ő sem tud engem.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2017. augusztus 9.