Az alábbiakban Athanasius Schneider püspök 2017. július 21-én a Rorate Caeli oldalon megjelent írásának magyar fordítását közöljük.

Az Egyház jelenlegi példátlan válsághelyzete összehasonlítható a IV. század általános válságával, amikor az ariánizmus megfertőzte a püspökök döntő többségét, meghatározó szerepet töltve be az Egyház életében. Keresnünk kell annak módját, hogy ezt a jelenlegi helyzetet egyfelől valósághűen, másfelől természetfeletti lelkülettel jellemezzük – az Anyaszentegyházunk iránti mélységes szeretettel, aki Krisztus passióját szenvedi e rettentő és általános tanításbeli, liturgikus, és pasztorális zűrzavar miatt.

Meg kell újítanunk a hitünket abban, hogy az Egyház biztos kezekben van Krisztusnál, és hogy Ő mindig közbeavatkozik azért, hogy megújítsa az Egyházat azokban a pillanatokban is, amikor az Egyház hajója felborulni látszik – mint ami napjainkban is a nyilvánvaló helyzet.

Ami a II. Vatikáni Zsinat iránti hozzáállásunkat illeti, el kell kerülnünk két szélsőséget: a teljes elutasítást (amit a szedevakantisták és a Szent X. Piusz Papi Testvérület (SSPX) egy része művelnek), és mindannak “tévedhetetlenítését”, amiről a zsinat nyilatkozott.

A II. Vatikáni Zsinat legitim gyűlés volt, ami felett a pápák őrködtek, és fenn kell tartanunk e zsinat felé a tiszteletteljes hozzáállást. Mindazonáltal ez nem jelenti azt, hogy tilos számunkra kifejezni a jól megalapozott kétségeinket vagy a tiszteletteljes továbbfejlesztési javaslatainkat egyes konkrét pontokkal kapcsolatban, amíg mindez az Egyház teljes hagyományán és az állandó Tanítóhivatalon alapul.

A Tanítóhivatal sokévszázados időszak alatt közölt hagyományos és állandó doktrinális kijelentéseinek előzményei vannak, és az igazolás kritériumát adják a későbbi tanítóhivatali kijelentések pontosságának megítéléséhez. A Tanítóhivalat új kijelentéseinek elvileg pontosabbaknak és világosabbaknak kell lenniük, de sohasem lehetnek zavarosak, és látszólag ellentétesek a korábbi tanítóhivatali kijelentésekkel.

A II. Vatikáni Zsinat azon kijelentéseit, amelyek zavarosak, az Egyház teljes Hagyományának és állandó Tanítóhivatalának kijelentései szerint kell olvasni és értelmezni.

Kétely esetén az állandó Tanítóhivatal (az előző zsinatok és pápai dokumentumok, amelyek tartalma az évszázadok során, ugyanazon értelem mellett, biztosnak és állandó hagyománynak bizonyultak) kijelentéseinek alá vannak rendelve a II. Vatikáni Zsinat azon objektíve zavaros vagy új kijelentései, amik nehezen egyeztethetők össze az állandó és korábbi Tanítóhivatal konkrét kijelentéseivel (mint például az állam kötelessége, hogy nyilvánosan hódoljon Krisztus, minden társadalom Királya előtt; a püspöki kollegialitás igazi értelme a péteri elsőség és az Egyház egyetemes kormányzásának viszonyában; valamennyi nemkatolikus vallás kártékonysága és veszélyességük a lelkek örök üdvösségére).

A II. Vatikáni Zsinatot úgy kell látni és befogadni, ahogy van, és ahogy valójában volt: egy elsődlegesen pasztorális zsinatként. Ennek a zsinatnak nem állt szándékában új tanítást közölni, vagy definitív formában közölni. A kijelentéseiben a zsinat nagyban megerősítette az Egyház hagyományos és állandó tanítását.

A II. Vatikáni Zsinat egyes újszerű kijelentéseinek (pl. a kollegialitás, a vallásszabadság, az ökumenikus és vallásközi párbeszéd, a világhoz való viszony) nincs definitív természete, és mert látszólagosan vagy ténylegesen nincsenek összhangban a Tanítóhivatal hagyományos és állandó kijelentéseivel, pontosabb magyarázattal és precízebb, tanító jellegű toldalékokkal kell kiegészíteni őket. A “folytonosság hermeneutikája” elvének szemellenzős alkalmazása sem segít, mivel erőltetett értelmezésekhez vezet, amik nem meggyőzőek, és amik nem segítenek abban, hogy a katolikus hit megváltoztathatatlan igazságainak, és azok konkrét alkalmazásának világosabb megértésére jussunk.

Voltak esetek a történelemben, amikor bizonyos ökumenikus zsinatok nem definitív kijelentéseit később – köszönhetően a higgadt teológiai vitának – finomították vagy hallgatólagosan kijavítottak (pl. a Firenzei Zsinat kijelentéseit az Egyházi Rend szentségének anyagáról, ti. hogy annak anyaga az eszközök átadása, miközben a biztosabb és állandó hagyomány azt mondta, hogy a püspöki kézrátétel elegendő – ez olyan igazság, amit végül XII. Piusz pápa 1947-ben erősített meg). Ha a Firenzei Zsinat után a teológusok vakon alkalmazták volna a “folytonosság hermeneutikájának” elvét a Firenzei Zsinatnak erre a konkrét (objektíve téves) kijelentésére, és kiálltak volna amellett, hogy az a feltevés, hogy az eszközök átadása az Egyházi Rend szentségének anyaga, az állandó Tanítóhivatallal összhangban áll, valószínűleg sohasem értük volna el a teológusok általános egyetértését az igazságban, ami szerint egyedül a püspöki kézrátétel az Egyházi Rend szentségének valódi anyaga.

A doktrinális vita higgadt kultúráját kell létrehoznunk az Egyházban a II. Vatikáni Zsinat azon kijelentéseit illetően, amik zavarosak, vagy amik téves értelmezésekhez vezettek. Egy ilyen doktrinális vitában semmi sem botrányos, hanem épp ellenkezőleg: hozzájárulást jelent ahhoz, hogy az Egyház változtathatatlan hitletéteményét biztosabb és teljesebb módon megőrizzük és elmagyarázzuk.

Senki sem emelhet ki egy bizonyos zsinatot, abszolutizálva azt, vagy a valóságban egyenlővé téve azt Isten elbeszélt (Szenthagyomány) vagy leírt (Szentírás) Igéjével.

Maga a II. Vatikáni Zsinat helyesen állapítja meg (vö. Dei Verbum, 10), hogy a Tanítóhivatal (a pápa, a zsinatok, a rendes és rendkívüli Tanítóhivatal) nem Isten Igéje felett, hanem alatta áll, alárendeltje annak, és csupán szolgája annak (ti. Isten elbeszélt Igéjének, vagyis a Szenthagyománynak, és Isten leírt Igéjének, vagyis a Szentírásnak).

Objektív oldalról nézve, a Tanítóhivatal (a pápák és zsinatok) definitív jelleggel bíró kijelentéseinek nagyobb értéke és nagyobb súlya van a pasztorális kijelentéseikéhez képest, amelyek természetszerűleg változtatható és átmeneti jelleggel bírnak, a történelmi körülményektől és egy bizonyos korszak pasztorális helyzeteitől függően. Ugyanez a helyzet a II. Vatikáni Zsinat kijelentéseinek legtöbbjével.

A II. Vatikáni Zsinat eredeti és értékes hozzájárulása az Egyház valamennyi tagjának életszentségre való egyetemes meghívásában (Lumen gentium, 5. fejezet), a Miasszonyunknak az Egyház életében betöltött központi szerepének tanításában (Lumen gentium, 8. fejezet), a laikus hívek fontosságának kimondásában a katolikus hit fenntartása, megvédése és hirdetése terén, az evangelizálásra és az időleges valóságoknak az Egyház állandó felfogása szerinti megszentelésére irányuló kötelességük kimondásában (Lumen gentium, 4. fejezet), és az Egyház életében és a liturgia ünneplésében az Isten iránti hódolat elsőségének kimondásában áll (Sacrosanctum Concilium, nn. 2; 5-10). Az ezen felülieket bizonyos mértékben másodlagosaknak, átmenetieknek, és a jövőt illetően valószínűleg felejthetőknek ítélhetjük, mint amilyenek a múltban a különféle ökumenikus zsinatok nem definitív, pasztorális, és egyházfegyelmi kijelentései voltak.

Ezek a pontok – a Miasszonyunk, a hívek személyes életének megszentelése, a világnak az Egyház állandó felfogása szerinti megszentelése, és az Isten iránti hódolat elsősége – a legsürgetőbb területek, amelyek szerint a napjainkban élnünk kell. Mindezekben a II. Vatikáni Zsinat prófétai szereppel bír, amely sajnálatos módon nem valósult még meg kielégítően.

Ahelyett, hogy e négy terület szerint élnénk, az egyházi élet teológiai és adminisztratív “kifejezéstárának” jelentős része zavaros doktrinális, pasztorális, és liturgikus pontokat népszerűsített az elmúlt 50 évben, és népszerűsít ma is, eltorzítva ezzel a zsinat eredeti szándékát, és visszaélve a kevésbé világos vagy zavaros tanító kijelentéseivel, annak érdekében, hogy egy másik egyházat hozzon létre – egy relativisztikus vagy protestáns típusú egyházat.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2020. február 6.