6. 1. Az elmaradozó gyerekekért

Minden plébánián gondot jelent, hogy elsőáldozás után a gyerekek egy része, gyakran a nagyobb része elmarad a hittanórákról, sőt a templomból is. A jelenség okai összetettek, hitoktatásunk fogyatékosságaitól kezdve a szülői érdektelenségen át a kialakult rossz helyi szokásokig rengeteg minden közrejátszik benne.

Az esetek nagy részében azonban nem hitetlenségről, a hit elvesztéséről, nem is az egyházzal való tudatos szakítás szándékáról van szó, hanem nemtörődömségről, a dolgok félreértéséről, egy kialakult hibás szokás követéséről. Sokan így gondolkodnak: “Miért járjak, hiszen voltam már elsőáldozó? … A többiek se járnak … majd újra megyek, ha bérmálkozni akarok…”

A lemorzsolódás ellen maga a hitoktató is sokat tehet. Ha az órák érdekesek, színesek, ha a gyerekek élményt kapnak, jól érzik magukat, akkor kevésbé fognak elmaradozni. Ha nem rekedtek meg a külsőségeknél, hanem sikerült a gyerekekkel megéreztetni valamit az Istennel való személyes kapcsolat, a kegyelmi élet örömeiből, akkor ez a belső igény sokakat megtarthat.

Nem közömbös az elsőáldozás időpontja sem. Ahol újabban ősszel tartják, ott kevesen morzsolódnak le, mint ahol ragaszkodnak a hagyományos tavaszi időponthoz. (Miért? Mert így egy folyamatba ágyazódik bele; egy tanév kezdetéhez és nem befejezéséhez kapcsolódik. Utána nem a vakáció, hanem a jövő heti hittanóra következik.)

De minden hitoktató tapasztalja, hogy mindez kevés. Vannak gyerekek, akiknek személyesen kellene utánamenni, akiket egyenként kellene kézenfogva visszavezetni. Erre azonban a hitoktató képtelen. Itt kapcsolódik bele a folyamatba az a világi segítőtárs, akit jobb elnevezés híján “kallódó gyerekek pásztorának” nevezhetünk.

Ez a bizonyos pásztor egy gyermekszerető, erre a szolgálatra felkészített önkéntes világi munkatárs. Lehet férfi vagy nő, idős vagy fiatal, aktív dolgozó vagy nyugdíjas. Az a lényeg, hogy a hittanóra idejében szabaddá tudja tenni magát. Részt vesz az elsőáldozásra készülő csoport foglalkozásain, és ott, a pedagógiai asszisztensekhez hasonló módon segít a hitoktatónak, ő vezeti be a terembe a gyerekeket, és óra végén ő vezeti ki őket. Átnézi füzeteiket, segédkezik a szervezésnél. Esetleg helyettesíti is a hitoktatót távollétében.

Szolgálatának ebben az első, a tanév kezdetétől az elsőáldozásig tartó szakaszában az a legfontosabb feladata, hogy jól megismerje a gyerekeket, és azok is megismerjék, elfogadják, megszeressék őt. Amíg óra előtt így várakoznak, amikor óra után kikíséri őket, sok mindenről szó eshet közöttük, közeli személyes kapcsolatba kerülhetnek egymással.

Elsőáldozás közeledtével a plébános megbízásából felkeresi a szülőket, megbeszéli velük a szükséges tudnivalókat, közben betekintést nyer a gyerekek otthoni körülményeibe, a család vallási légkörébe.

Az elsőáldozás alkalmával segít a rendezésben. Ő igazítja el a felnőtteket, ő irányítja a gyerekek ki és bevonulását. Lektorként, előimádkozóként, a közös ének vezetőjeként a liturgiában is feladatokat kaphat. Ezáltal a szülők is jobban megismerik.

Igazi lelkipásztori munkája azonban az elsőáldozás után kezdődik. E naptól kezdve különös figyelemmel kíséri a csoport tagjait. Akik hívő családban nevelkednek, azokkal nem sok dolga akad. De utána jár azoknak, akik elkallódnának. Meglátogatja őket, elbeszélget velük, meghallgatja problémáikat, könyvet ad kezükbe. Igyekszik a szülőkkel is párbeszédet folytatni. Az ő lelkipásztori feladata ennek a néhány gyereknek a megtartása és megerősítése a hitben, családjaik visszavezetése Istenhez. Ezen munkálkodik, ezért imádkozik éveken át.

Nyilvánvaló, hogy minden elsőáldozási csoporthoz külön kell állítani egy-egy ilyen “pásztort”, évek során tehát sok önkéntes munkatársra van szükség. Felkészítésük, segítésük, összefogásuk lehet a plébános feladata, de megbízhat ezzel egy erre alkalmas, esetleg főhivatású munkatársat is.

Nem csak az elsőáldozás után, hanem a bérmálkozás után is, sőt “menetközben” is kallódnak el gyerekek, ezért a “pásztori” szolgálatot ki kell terjeszteni az egész gyermekkatekézisre. A módszerek természetesen változnak az életkortól függően. A 13-14 éves, bérmálkozás után kallódó gyerekeket például már nem annyira a család látogatásával, nem a személyes utánjárással, hanem egy jól működő kortárs csoport segítségével lehet leginkább megtartani az egyházban. Ilyenkor az a “pásztor” feladata, hogy a rábízottakat bekapcsolja egy ifjúsági közösség életébe, s maga a háttérből imádságaival, ötleteivel – tanácsaival, ha kell egyéb szolgálataival segítse az egész közösséget.

Mint már említettük, a hittanos gyerekek szüleivel való foglalkozásról a családpasztoráció kapcsán lesz szó. Az alábbi forma azonban inkább a katekézishez kapcsolódik, ezért itt tárgyaljuk.

6. 2. Várakozó szülők foglalkozásai

Sok szülő elkíséri gyermekét a hittanórára, és valahol a folyosón, előtérben meg is várja. A várakozás idejét több helyen ügyesen felhasználják a szülőkkel való foglalkozásra. Két lehetőség kínálkozik: Az egyik, hogy a szülők is résztvesznek a gyerekek hittanóráján. Hátul, vagy oldalt ülnek, hallgatnak, és a magyarázatok egy kicsit nekik is szólnak.

A másik lehetőség, hogy párhuzamosan, a szülők részére külön foglalkozásokat szerveznek. Vezetheti ezeket egy másik hitoktató, egy teológiailag felkészült világi munkatárs, de a várakozó szülők között is akadhat olyan, aki némi felkészítés után, tematikával és segédanyagokkal (könyvekkel, folyóiratcikkekkel) ellátva irányítani képes ezeket a foglalkozásokat.

Milyen témák jöhetnek ilyenkor számba? Megbeszélhetik – felnőtt módon – ugyanazt az anyagot, amelyet gyermekeik tanulnak, de választhatnak sajátos, felnőtt hittani témákat is. Sorra kerülhetnek a keresztény családi élet, a párkapcsolat, a szexualitás, a gyermeknevelés kérdései, foglalkozhatnak a keresztény hivatás, a közéletiség, a kultúra, a gazdaság problémáival is.

Többféle lehet a téma feldolgozásának módja is. Elképzelhető, hogy a vezető, vagy más személy előad, és a többiek meghallgatják. Ennél érdekesebbek és hatékonyabbak a megbeszélésre épülő, önképzőkör-szerű formák, amikor mindenki elmondhatja a témával kapcsolatos gondolatait, amikor közösen keresik a választ egy-egy kérdésre.

Ezeken a foglalkozásokon a várakozó szülők-nagyszülők nem csak vallási ismereteiket gyarapíthatják, hanem aktivizálódhatnak is: külső szemlélőből az egyház dolgaiban egyre inkább érdekelt közösségi emberekké válnak. Érdemes figyelni erre, és ahol vannak gyermekeikre várakozó szülők, meg kell próbálni belőlük akár csak néhány tagú csoportot is létrehozni.

Érdemes időnként kurzust hirdetni olyan felnőttek számára, akik gyermekkorukban nem járhattak hittanra, akik talán meg sincsenek keresztelve, vagy ha meg is keresztelték őket, elsőáldozók, bérmálkozók már nem voltak. Ha felhívásunkat el tudjuk juttatni azokhoz, akiket érdekel, (pl. az éjféli misén is kiosztott, de a hívek és a hittanos gyerekek által is széthordott szórólapokkal, a helyi újságon, tévén keresztül), és ha ennek a felhívásnak a megfogalmazása testvéri, szeretetteljes és bíztató, akkor számíthatunk rá, hogy az érdeklődőkből összejön egy kis csoport. De maguktól is jelentkeznek minden plébánián időnként olyanok, akik belső késztetésre kérik a beavató szentségeket.

Némileg más azoknak az esete, akik a házasságkötés előtt jelentkeznek, és a céljuk csupán az, hogy templomi esküvőjük legyen. Az indítékok ugyan különbözők, de a mi feladatunk lényegében ugyanaz: felnőtteket kell bevezetnünk az egyházba. Úgy tűnik, egyre gyakrabban találkozunk ezzel a feladattal, melyre tulajdonképpen nem vagyunk felkészülve. Mit tegyünk, hogyan foglalkozzunk a felnőttkorban megtérőkkel?

Általános szabályként elmondhatjuk, hogy differenciáltan, különbözőképpen, mert a felnőttkori megtérők sokfélék.

Különböző az “előéletük“, vagyis más és más irányból, különböző élethelyzetekből közelednek Isten felé. Különböző lehet korábbi viszonyuk a valláshoz, nagyban különbözhetnek egymástól a vallási ismeretek terén is.

Vannak olyanok, akik hitetlen családban nőttek fel, semmiféle vallásos nevelést, vagy ösztönzést nem kaptak, esetleg épp az ellenkező irányban nevelték őket. Nincsenek megkeresztelve, nem voltak elsőáldozók. De vannak olyanok is, akik kaptak ugyan valamilyen vallásos nevelést, meg vannak keresztelve, talán elsőáldozók, bérmálkozók is voltak, de később, talán a serdülőkorban eltávolodtak Istentől és az egyháztól.

Lehetnek olyanok, akik vallástalan környezetben nőttek fel, de mindig rokonszenvet éreztek a keresztény hit iránt, ám nem volt alkalmuk közelről, hitelesen megismerni azt. De olyanok is vannak, akik a közömbösségből, vagy a teljes hitetlenségből közelednek Isten felé.

Nagyon különbözőek azok a belső motívumok is, amelyek elindították ezeket az embereket a hit felé. Akadnak köztük, akiket az igazság keresése mozgat, másokat inkább a hiteles keresztények tanúságtevő élete ragadott meg. Gyakran találkozunk olyanokkal, akik egy hívő partner, menyasszony vagy vőlegény hatására kezdtek el érdeklődni, de olyanokkal is, akiket egy lélekben megélt Isten-élmény indított el.

Amikor találkozunk velük, a megtérés különböző fázisaiban lehetnek. Néha olyanokkal kerülünk kapcsolatba, akiknél még nem is beszélhetünk megtérésről, csupán keresésről vagy érdeklődésről. Másokban már megmozdult valami, de még ingadoznak a hit és a hitetlenég között, és talán épp tőlünk várják a megerősítést. Vannak, akikben már él egy határozott, de még nem letisztult, még nem eléggé konkrét hit, és vannak olyanok is, akik egy belső élmény hatására hisznek és erősen elkötelezték magukat Istennek, de valójában nem tudják, hogy ki Ő, és hogyan kell törvényei szerint élni.

Még inkább különbözőek a célok és az elvárások. Gyakran találkozunk olyanokkal, akik a beavató szentségek felvételével csak pótolni szeretnék gyermekkori mulasztásukat, de nem akarnak másképp élni, mint addig, vagy legfeljebb amolyan “vasárnapi keresztényekké” hajlandók válni.

Vannak persze olyanok is, akik egy teljesebb keresztény életre vágynak, sőt olyanok is, akiket megtérés-élményük érzelmileg annyira megérintett, hogy ezt a magas hőfokú Isten-élményt keresik és szeretnék tovább-élni az egyházban is. (Sajnos gyakran nem találják, és akkor csalódottan egy szekta felé veszik útjukat….)

A valóság még ennél is sokrétűbb, ezért nem lehet olyan lelkipásztori eljárást kidolgozni, amely valamennyi esetben alkalmazható, hanem mindig esetenként kell megtalálni a legmegfelelőbb módot. A felnőtt megtérőkkel való foglalkozás néhány nagyon fontos, mindig érvényes alapelvét azonban meg tudjuk fogalmazni. Ezek:

a.) Ne siessük el a felkészítést!

A szekták gyakorlata lényegében ez: “Állj ki ide, add át az életedet, és te már Jézusé vagy!” Az ősegyház gyakorlata valami egészen más volt. A megtérőt nem fogadták be azonnal a közösségbe, hanem több éven át katekumennek, hittanulónak tekintették. A katekumenátus évei alatt el kellett sajátítania a keresztény hit igazságait, meg kellett változtatnia addigi életmódját, tettekkel is bizonyítania kellett, hogy szándéka komoly.

Csak bizonyos feltételek teljesítése után részesülhetett a több fokozatban, ünnepélyesen kiszolgáltatott keresztség szentségében, és válhatott ezzel az egyház tagjává. És csak ezután következett a mysztagógia, vagyis az egyház legbelsőbb titkába való beavatás, melynek végén, az Eucharisztia vételével zárult a hosszú folyamat.

Mi indokolta akkor, és mi indokolja ma is ezt a lassúságot? Mindenek előtt egy lélektani érv. Az ember gondolkodásmódjának átalakulása, (vagyis a régi beidegződések feladása, az új igazság beépülése a gondolkodásba), valamint az ember magatartásának megváltoztatása (tehát a régi szokások, magatartásformák elhagyása, az újak megszilárdulása) hosszú ideig tartó folyamat.

Erre a hosszú időre még azoknál is szükség van, akiknél az átalakulást a megtérés érzelmi élménye egyik napról a másikra elvégezte. Az érzelmi töltés ugyanis törvényszerűen elhalványul, és a régi gondolkodásmód, a régi magatartás könnyen visszatérhet. De még ha nem is tér vissza, még ha az Isten melletti döntés végleges és szilárd is, az ilyen érzelmi alapon álló megtérésnek gyakran nincs igazán “tartalma”, a megtérő valójában nem ismeri Istent, nem tudja, hogyan kell keresztényként élni. A döntés tudatos “hátterének” kialakításához, elmélyítéséhez ilyenkor is kell az idő.

De van egy gyakorlati érvünk is. Általános tapasztalat, hogy a túl gyors “felkészítés” után nagyon sokan “lemorzsolódnak”, mert az első felbuzdulás elmúlt, az igazi átalakulás, a metanoia nem történt meg. Az ilyen elkapkodott, felületes felkészítéssel komolytalanná tesszük az egyházhoz tartozást, felszínes, üres ceremóniává degradáljuk a beavató szentségeket, és csupán a “látszat – keresztények” amúgy is sajnálatosan nagy számát növeljük.

b.) A keresztény tanítást ne elvont teológiai rendszerként mutassuk be, hanem mint olyan örömhírt, amely képes választ adni az ember személyes problémáira.

Ez azt jelenti, hogy az egyes hitigazságokat ne a tantárgyi logika sorrendje szerint ismertessük, mint ahogy a hittankönyvek teszik, hanem az illető konkrét helyzetéből, problémáiból induljunk ki, és e köré “körkörösen” rendezzük el, csoportosítsuk a témákat. Az is nagyon lényeges, hogy az evangélium üzenetét ne a teológia szaknyelvén akarjuk elmondani neki, hanem “fordítsuk le” az ő nyelvére. Az ő szavaival, fogalmaival fejezzük ki magunkat.

Ne törekedjünk teljességre. Itt is igaz a közmondás: Aki sokat markol, keveset fog. A hitigazságoknak hierarchiájuk van, a fontosabbakra koncentráljunk.

Tanításunkban ne az érvelés, a hittétel logikai bizonyítása álljon a középpontban. Inkább azt láttassuk meg, hogy Jézus útja ma is járható út, hogy keresztényként élni jó, hogy a szeretet megélése boldoggá teszi az embert.

c.) Ne elégedjünk meg az “elméleti kiképzéssel”, vagyis az ismeretek átadásával, hanem törekedjünk a keresztény gondolkodásmód és életforma kialakítására!

Semmit sem tettünk azzal, ha valakit megtanítunk a hit igazságaira, de azok nem alakítják át értékítéleteit, gondolkodásmódját, ha továbbra is megmarad “fogyasztói szemlélete” … Ha a megismert tanítás nem alakítja át addigi életformáját, magatartását, ha továbbra is önző módon, csak önmagának él, hiába fáradoztunk.

Nem végeztük el feladatunkat, ha nem alakítottuk ki benne a lelki élet iránti igényt. Ha nincs imaélete, ha nem olvassa a Szentírást, ha nem vesz részt tevékenyen az Eucharisztia ünneplésében, ha nem él a szentségekkel. A felkészítés igazi célja csak az lehet, hogy bevezessük a krisztusi életbe. A hitbeli ismeretek elsajátítása ennek csak része.

d.) Valakit Istenhez elvezetni annyit jelent, mint az illetőt Isten népének tagjává tenni.

Az egyéni foglalkozás szükséges és fontos, de önmagában nem elég. A felnőtt megtérők felkészítése lehetőleg közösségben történjen, de ha valamilyen fontos ok miatt egyénileg történt is, a felkészítő mindenképpen vezesse be az új testvért a keresztény közösségbe. Ha ő ezt nem igényli, ha ettől húzódozik, akkor még nem érett a keresztény életre.

A beavató szentségek “négyszemközti” kiszolgáltatása, úgynevezett “sekrestye-liturgia” keretében, ellentmond a szentségek közösségi jellegének. Az új testvér keresztelése, bérmálása, első szentáldozása közösségi ügy, ezért közösségben történjen. Ha őt a közösség jelenléte zavarja, akkor még nem érett a szentségek felvételére, annak lényegét még nem fogta fel.

Az új testvért nem hagyhatjuk magára a beavató szentségek felvétele után sem. Legyen egy kisközösség, amely befogadja és továbbsegíti. Sőt, legyen egy személy, lehetőleg a befogadó közösségen belül, aki személyesen is mellé ál, és gondoskodik keresztény élete továbbfejlesztéséről. (Mindegy, hogy ezt a valakit minek nevezzük: keresztszülőnek, kezesnek, mysztagógának, lelki vezetőnek, sztárecnek. …)

Sajnos, sok felnőttkorban megtért később azért sodródik el, vagy azért áll meg a lelki fejlődésben, mert aki megtérése idején segítette, később magára hagyta. Ne engedjük el az új testvér kezét!

A felsorolt alapelvek legtökéletesebben a katekumenátus intézményében valósíthatók meg. Ez volt az első keresztény századok jól bevált gyakorlata, és ma is ez kínálkozik a legjobb megoldásnak, ha mai körülményeinkhez okosan alkalmazzuk. Annyira fontos, hogy még egyszer, egészében is tekintsük át. A katekumenátus lényege tehát:

– legalább egy éves, de ha kell hosszabb, közösségben eltöltött felkészülési idő. Ezalatt
– a jelölt alaposan megismeri a legfontosabb hitigazságokat,
– kialakul keresztény gondolkodásmódja,
– elsajátítja a keresztény élet mindennapos gyakorlatát,
– bizonyos feltételek teljesítésével bizonyítja, hogy méltóvá vált a keresztség felvételére, vagyis:
– ismeri a keresztény tanítást,
– elfogadja azt,
– aszerint él.
– Ünnepélyes és nyilvános hitvallás, ígérettel.
– A beavató szentségek közösségben való, több fokozatú felvétele.
– Befogadó, továbbsegítő közösség, valamint lelki vezető (kezes).

Lényegében ezt kívánják meg a mai egyházi előírások is,^[12] a gyakorlatban azonban sajnos alig valósul meg belőle valami. Pedig, – miközben a gyermekkeresztségek száma csökken, – a felnőttkori megtérők száma nő. A téma sokkal fontosabb annál, mint ahogy jelenleg a magyar egyházban kezeljük.

Létrehozva 2017. augusztus 6.