4.1. A személyiségtípusokról

Már az ókorban felismerték, hogy bár az emberek rendkívül sokfélék, bizonyos személyiségjegyek alapján csoportokba sorolhatók. A Kr. e. 4-dik századból származó, Galeosz és Hippokrátesz nevéhez fűződő csoportosítás négy típust ír le. E típusok közismertek, itt épp csak utalunk rájuk.

A szangvinikus könnyen fellelkesedik vagy indulatba jön, de ez az állapot nem tartós nála, érzelmei gyorsan kialusznak. Ő az a bizonyos “szalmaláng” – típus.

A kolerikus érzelmei is gyorsan kialakulnak, magas hőfokúak, viszont tartósak, és magatartásban, cselekvésekben nyilvánulnak meg.

A melankolikus érzelmileg lassan reagál az őt érő hatásokra, de így kialakult érzelmi állapota tartós, és gyakran negatív tartalmú.

A flegmatikust nehéz kihozni a sodrából. Érzelmei lassan alakulnak ki, de akkor sem igazán mélyek és maradandóak.

Ez a tipizálás eléggé egyoldalú, hiszen csak az érzelmi élet megnyilvánulásait veszi figyelembe. A lelkipásztor mégis levonhat belőlük néhány hasznos következtetést. Azt például, hogy a szangvinikus látványos, gyors “megtérése” könnyen ellobbanhat, az ilyen típusú embert nem hagyhatja magára, vele még sokáig foglalkoznia kell. Vagy hogy a flegmatikustól ne várjon gyors reagálást, és főleg, hogy a vele való foglalkozásban az érzelmeknek ne szánjon nagy szerepet.

Századunk elején Karl Gustav Jung más oldalról közelítette meg a kérdést. Ő az embernek a külvilággal való kapcsolata alapján két fő típust különböztet meg.

Az introvertált ember befelé él. Terhesnek érzi a társaságot, nehezen tud feloldódni benne, feszeng. Ritkán szólal meg, mert mielőtt szólna, mindent alaposan átgondol, de addigra a társaság már más témánál tart. Nehezen barátkozik, viszont hűséges barát. Legjobban akkor érzi magát, ha egyedül van, tevékenykedik. Érzelmileg rendszerint igen gazdag, de nehezen nyilvánítja ki érzelmeit. Tud uralkodni magán, tetteiért vállalja a felelősséget, az egyhangú munkában is kitartó.

Az extravertált épp az ellenkezője. Kifelé él, könnyen barátkozik, de kapcsolatai általában nem tartósak és nem is túl mélyek. A társaságban érzi magát igazán jól. Felszabadult, elemében van, igyekszik a központban lenni. Társalgása könnyed, csapongó, mindig kész a válasszal. Elvárja a figyelmet, az  elismerést. Ha ez elmarad, bizonytalanná, zavarttá válik. Könnyen indulatba jön, ilyenkor nehezen uralkodik magán. Mozgékony típus, nehezen viseli az egyhelyben ülést, az egyhangúságot. Ha egyedül marad, nem nagyon tud mit kezdeni magával.

A valóságban ez a két típus “tisztán” soha nem fordul elő, de egy képzeletbeli skálán, melynek végpontjait e típusok jelölik, mindannyian elhelyezhetők vagyunk valahol. A lelkipásztornak tudnia kell, hogy az a személy, akivel éppen kapcsolatban áll, a skála melyik oldalán helyezkedik el, hiszen mindkét típust más módon kell vezetnie. A hitre fogékony, érdeklődő introvertált kezébe könyvet adhat, az extravertáltat viszont inkább vigye el karizmatikus összejövetelre. Ha fordítva tenné, az extravertáltnak úgysem volna türelme végigolvasni a könyvet, az introvertált pedig annyira rosszul érezné magát a találkozón, hogy legközelebb hiába is hívná bárhová.

De az is feladata, hogy az introvertáltat nagy türelemmel, fokozatosan a közösségi élet, az extravertáltat pedig ugyanolyan türelemmel a lelki élet, az imádság mélységei felé terelgesse.

Az utóbbi évtizedekben sok más szempont szerint is “tipizálták” az embereket.^[9] Ezek mind hasznosak lehetnek a lelkipásztor számára. Röviden bemutatunk három ilyen “típus-párost” a legjellemzőbbek közül.

A külső hatásokra való érzékenység foka szerint vannak érzékeny (szenzibilis, labilis) és vannak érzéketlen (ú.n. “tapír”) emberek.

Az új dolgokhoz való viszonyulásuk szerint megkülönböztethetünk egy minden újdonságra fogékony, ezért könnyen alakítható, és egy minden újnak makacsul ellenálló, ezért nehezebben formálható típust.

A kívülről jövő ingerekre adott cselekvő válasz alapján létezik egy impulzív, hirtelen, gyakran meggondolatlanul döntő és cselekvő típus, és létezik egy fontolgató, lassan, nehezen döntő embertípus.

A lelkipásztornak nem csak azért kell ezeket felismernie, mert mindegyik típus másfajta segítséget, másfajta irányítást igényel a lelki életben, hanem azért is, mert mindegyik típus másfajta szolgálatra alkalmas a közösségben. És a személyiségtípusok vázlatos áttekintésével még nem is merítettük ki a sokféle lehetőséget. Hiszen az egyes típusokon belül is jelentősen különbözhetnek a férfiak a nőktől, a gyermekek, az ifjak, a felnőtt és idősebb korosztályhoz tartozók egymástól. Vessünk egy pillantást ezekre a különbözőségekre is.

A férfiak általában racionálisabban gondolkodnak mint a nők, csak azt tudják elfogadni, ami beleillik gondolkodási rendszerükbe. Ez jellemzi legtöbbször vallási életüket is. A nők többsége viszont inkább emocionális alapon áll, Istennel való kapcsolatában is inkább az intuitív és érzelmi elem az uralkodó. A férfiak elmaradozása az egyházból minden bizonnyal összefügg azzal, hogy lelkipásztorkodásunk nem számol eléggé ezzel a különbséggel, a férfi-pasztorációnak nincsenek kidolgozott módszerei.

Életkoruk szerint olyan nagy mértékben különböznek egymástól az emberek, hogy e különbségek részletezésére itt nincs lehetőségünk. A témának bőséges szakirodalma van, amelyhez az érdeklődő olvasó hozzáférhet. Itt csak jelezzük, hogy a különböző korosztályokhoz tartozóknak, a gyermekeknek, a serdülőknek, az ifjaknak, a felnőtt kor progresszív szakaszában (25-40 év) lévőknek, a megállapodott felnőttkorban lévőknek, (40-55 év), az időskorú és az öreg embereknek más és más a gondolkodásmódjuk, a világ-látásuk, mások a kérdéseik és problémáik, mások a vágyaik és céljaik, mást várnak a hittől, a keresztény közösségtől, ezért lelkipásztori segítésük, vezetésük is eltérő formákat igényel.

Foglalkozásuk, társadalmi hovatartozásuk szerint is különböznek egymástól az emberek. Másként kell kapcsolatot teremteni és párbeszédet folytatni egy mezőgazdasági dolgozóval, egy ipari munkással, egy értelmiségivel. Egyházunk az utóbbi időben egyre inkább az értelmiségi réteg felé tolódott el. A földműves hívekhez még úgy-ahogy tudunk szólni, de nincsenek lelkipásztori módszereink a jelentős létszámú ipari munkásság elérésére.

Ezekkel a kérdésekkel sokkal részletesebben kellene foglalkozni, itt azonban nincs lehetőségünk rá. De talán nem is a kérdés elméleti taglalása a fontos. A figyelmes lelkipásztor a különböző emberekkel való kapcsolatteremtést a gyakorlatban is megtanulhatja. Gyakorolja magát mindenekelőtt a megfigyelésben, hiszen egy ember belső világáról sok mindent elárulnak külső megnyilvánulásai: szavai, cselekedetei, mozgása, ösztönös reagálásai, gesztusai. Tanulja meg mindezeket felfogni és értelmezni. De igyekezzék kifejleszteni magában az empátia, a beleélés képességét is. Úgy tudunk igazán közel kerülni a másik emberhez, ha gondolatban beleilleszkedünk az ő helyzetébe, ha megpróbálunk az ő szemével látni, az ő eszével gondolkodni, az ő szívével érezni, vagyis, ha megpróbáljuk megérteni, hogy mi zajlik benne, és azt igyekszünk önmagunkban, saját élményként átélni.

A világi lelkipásztor mindezeket nem “szakmai érdeklődésből”, hanem szeretetből teszi, hiszen célja nem a tudományos ismeretek gyűjtése, hanem a testvéri segítségnyújtás.

4. 2. A kapcsolatteremtés művészete

Olyan világban élünk, melyben az emberek egyre inkább elszigetelődnek egymástól. Ki-ki magába, vagy szűkebb családjába zárkózva éli magányos Robinson – életét. Még a lakószomszédok, a munkatársak is alig tudnak egymásról valamit. Egy ösztönös védekező – reflex működik sokakban: “belső világomba senkit se engedek be.” Az ilyenek bizalmatlanul fogadnak minden közeledést. Mások vágynak ugyan a kapcsolatokra, de nem tudnak kitörni bezártságukból, nem tudják, hogyan közeledjenek a másikhoz, hogyan jussanak el a kapcsolat olyan fokára, ahol már belső dolgokról is lehet beszélni. A lelkipásztornak tudnia kell kapcsolatokat teremteni, hiszen csak ezáltal tudja megszólítani a közömbösöket, az egyház peremén élőket, azokat például, akik ügyeiket intézik a plébánián, akik elküldik gyermekeiket hittanra, de maguk nem élik a hitet. De a hitben élőket, a rábízottakat is csak így tudja közelebb vezetni Istenhez.

A kapcsolatteremtés lélektani alapja a szeretetből fakadó belső nyitottság, ráhangoltság, a hátsó gondolatok nélküli őszinte érdeklődés a másik személye, sorsa iránt. A gyakorlatban a közeledésnek és kapcsolatteremtésnek számtalan apró fogása van. A szokásos “hogy vagy”? kérdés is feltehető olyan hangsúllyal, amely megnyílásra bátorít. Egy kedves mosoly, egy gyengéd mozdulat, egy őszinte érdeklődést kifejező “ülj le egy pillanatra … mesélj, mi van veled?” kérdés elindítója lehet egy kibontakozó párbeszédnek.

És ha már elindult valami közöttünk, meg kell éreznünk, hogy kinél és mikor szabad tovább lépni, beljebb hatolni. Mikor van itt az ideje annak, hogy belső, lelki problémákra, Istenre, vallási kérdésekre terelhetjük a szót.

Ezen a téren tilos mindenféle “lerohanás”, manipuláció, erőszak! Tiszteletben kell tartanunk a személy szabadságát, belső világába csak addig léphetünk be, ameddig ő meghív és beenged.

A kapcsolattartás általában beszélgetések formájában valósul meg. A következőkben a lelkipásztori beszélgetés kérdéseivel foglalkozunk.

4. 3. A lelkipásztori beszélgetés

A gyakorlatban a lelkipásztori beszélgetésnek két formáját különböztethetjük meg. Mind a kettő gyakori a pasztorációban résztvevő világiak szolgálatában is.^[10]

a.) Tágabb értelemben így nevezünk minden olyan beszélgetést, melyet lelkipásztor folytat valakivel hitbeli, vallási, vagy ezzel kapcsolatos kérdésekről. Ilyen beszélgetés például, ha kívülálló, vagy az egyházzal csak laza kapcsolatot tartó személy valamilyen egyházi ügyben, például szentségkiszolgáltatás, temetés, gyászmise ügyében a lelkipásztorhoz fordul, s ennek kapcsán közöttük beszélgetés alakul ki, vagy ha hívő személy valamilyen vallási kérdésben eligazítást, tanácsot kér. Spontán is létrejöhet ilyen beszélgetés a legkülönbözőbb helyzetekben, például utcán, váróteremben, járművön, kirándulás vagy zarándoklat közben, gyermekét hittanórára kísérő szülővel, stb.

Álljunk mindig készen e beszélgetésekre. Ehhez néhány jó tanács:

– A kezdeményező közeledését fogadjuk nyíltsággal, szeretettel, magatartásunk legyen a közeledő számára bátorító, bizalmat ébresztő.

– Ha úgy érezzük, hogy alkalmas a helyzet, merjünk mi is ilyen jellegű beszélgetést kezdeményezni.

– Igyekezzünk minél mélyebben megérteni azt, amit beszélgetőtársunk mond, sőt azt is, ami kimondott szavai mögött van. Például: milyenek a vallási fogalmai, és érzelmileg hogyan viszonyul azokhoz?

– Soha senkit nem kezelhetünk “felülről”, mintha mi lennénk a bennfentes “szakértők”, ő meg a tudatlan “kívülálló”. Beszélgetőtársunknak éreznie kell, hogy partnerként tárgyalunk vele.

– Ne osztogassunk kérés nélkül tanácsokat, hiszen az illető nem azt várja, hogy kioktassuk. Inkább mutassunk rá a megoldás lehetőségeire és tapintattal felkínálva segítségünket bízzuk rá a döntést. – Ha késznek látszik arra, hogy a felkínált segítséget elfogadja, akkor az ő helyzetéből kiindulva, a neki legmegfelelőbb módon, lépésről lépésre segítsük abban, hogy az általa elfogadott célt elérje. Fontos a fokozatosság, mert a túl nagy elvárás ellenállást válthat ki belőle, vagy “lebéníthatja”.

– Vele együtt örüljünk a kezdeti lépések sikerének, és segítsük továbbra is, amíg igényt tart rá.

– Beszélgetéseink tartalmát kezeljük diszkréten, mintha gyónási titok volna.

– Utólag, a magunk számára hasznos dolog a beszélgetésekről rövid feljegyzést készíteni. Ez jó szolgálatot tehet egy következő beszélgetésre való felkészüléskor.

b.) Szűkebb értelemben az olyan beszélgetést nevezzük lelkipásztori beszélgetésnek, melynek során egy pszichésen egészséges, de krízishelyzetbe került ember olyan problémával fordul a lelkipásztorhoz, melyet önmaga nem képes megoldani, a lelkipásztor pedig vállalja, hogy beszélgetéssel vagy beszélgetések sorozatával segít neki abban, hogy megtalálja a nehézségből kivezető utat.

Az ilyen beszélgetés az ú.n. “segítő beszélgetés” fogalomkörébe tartozik. Vállalása felelősség. Csak akkor szabad vállalkozni rá, ha nagy valószínűséggel segíteni is tudunk. A lelkipásztor – akár pap, akár világi, – beteg személyiség pszichiátriai kezelésére soha nem vállalkozhat! Ez nem feladata, és nincs is hozzá szakképzettsége.

A segítő beszélgetés az egyszerű lelkipásztori beszélgetésnél lényegesen bonyolultabb feladat. Itt csak arra van lehetőségünk, hogy néhány fontosabb alapelvét, törvényszerűségét röviden felvázoljuk. Nem azért, hogy a világi lelkipásztorokat ilyen beszélgetések vállalására biztassuk, hanem azért, mert ezeknek az alapelveknek, törvényszerűségeknek nagy része az egyszerű lelkipásztori beszélgetések során is hasznosítható.

Mindenekelőtt a beszélgetés előzményeiről kell szólnunk. A problémával küzdő személyben valószínűleg nagy belső harcok zajlottak le, mielőtt segítségért a lelkipásztorhoz fordult. Felmerülhetett benne, hogy egyáltalán kiadja-e magát egy idegennek? Vajon hogyan fogadja majd és mit szól az ő zavaros ügyeihez? Felmerülhetett benne a kétség, hogy vajon tud-e majd egyáltalán segíteni rajta? És ha ad valamilyen tanácsot, meg tudja-e ő majd azt tenni? Minden bizonnyal meg kellett harcolnia ezekkel a kétségekkel, és pusztán az a tény, hogy végül is rászánta magát a segítség kérésre, már jelentős eredmény. Vegye ezt figyelembe a lelkipásztor!

De a lelkipásztor részéről is vannak előzményei a beszélgetésnek: fel kell készülnie rá. A beszélgetés előtt kellő időben tegye félre egyéb gondjait, állítsa helyre lelke nyugalmát, egyensúlyát, törekedjék belső összeszedettségre és hangolódjék rá a feladatra. Imádságban bocsássa magát Isten rendelkezésére, és kérje az ő segítségét. Ezekhez idő kell! Az is feladata, hogy biztosítsa a beszélgetés külső feltételeit. Szükség van olyan helyiségre, ahol senki nem zavar, ahol illetéktelen nem hallhatja a beszélgetést, ahol kényelmesen elhelyezkedhetnek.

A beszélgetés első szakaszában legfőbb cél a kapcsolat megteremtése, a bizalom légkörének kialakítása, és a beszélgetés igazi indítékainak megismerése. A belső indíték a beszélgetés kezdetén rendszerint még a segítséget kérőben sem tudatosult. Hiszen éppen az a beszélgetés egyik célja, hogy tudatosítsuk benne. De még ha tisztán látja is a problémáját, csak akkor fogja feltárni azt a lelkipásztor előtt, ha bizalmat érez iránta.

Bizalmat ébreszt benne, ha magatartásunkból, szavainkból kiolvashatja, hogy elfogadjuk olyannak, amilyen. Ha nem kell félnie rokonszenvünk elveszítésétől akkor sem, ha szégyenteljes dolgokat árul el magáról. Akkor bízik meg bennünk, ha tapasztalja, hogy együtt érzünk vele, aggódunk érte, segíteni szeretnénk neki.

Általános tapasztalat, hogy könnyebben feladja agresszív – védekező magatartását, könnyebben megnyílik a külső behatások elfogadására az, aki érzi, hogy elfogadják olyannak amilyen.

Nem baj, ha a beszélgetés elején általános, személytelen dolgokról van szó. Tisztelnünk kell távolságtartási igényét. Erőszakkal, sürgetéssel nem törhetünk be belső világába. Tudnunk kell, hogy a megnyíláshoz általában időre van szükség. Minél tapintatosabban közeledünk a személyesebb kérdések felé, annál könnyebb megnyílnia.

Ha elértünk a személyes problémákhoz, hagyjuk beszélni. Engedjük, hogy kibeszélje magát. Tolakodó kérdésekkel ne zavarjuk, és ha valamiért mégis kérdeznünk kell – például nem értettük, vagy megáll és úgy érezzük, hogy bátorítást vár -, nagy tapintattal kérdezzünk.

A beszélgetés e szakaszában fontosabb a kérdésnél: állandóan jelezzük a számára, hogy figyeljük, értjük. “Szemkapcsolattal”, fejbólintással, egy “aha”-val és hasonlókkal. Ezeknek azonban igazaknak kell lenniük, mert ha csak kötelességszerűen, rutinból tennénk, metakommunikációs jelzéseink úgyis lelepleznének bennünket!

A beszélgetés a továbbiakban többféle módszer szerint vezethető. Az ú.n. nondirektív, vagy kliens-centrikus beszélgetésben (kidolgozója Carl Rogers, 1902-1987) a segítő nem akar konkrét tanácsot adni, hanem igyekszik úgy irányítani a beszélgetést, hogy a bajba jutott ember önmaga jusson el problémája megértéséhez, és önmaga találja meg a kivezető utat. Legfőbb eszköze az ú.n. visszatükröző kérdés, mely nyelvtanilag akár kijelentő mondat is lehet. A segítő ebben mintegy összefoglalja beszélgetőtársa szétszórt és strukturálatlan közléseit, illetve – és ez még fontosabb – a mögöttük rejlő érzelmi tartalmat. (Például: “Ha jól értem, az bántja, hogy házastársi kapcsolatának megromlása Istentől is eltávolítja.”) A jól megfogalmazott visszatükröző kérdésre általában nem egyszerűen “igen”  vagy “nem” a válasz, hanem a beszélgetőtárs abban mintegy “megkapaszkodva” tovább részletezi a maga számára is egyre világosabban megfogalmazva problémáját.

A nondirektív beszélgetés inkább a pszichiátriai kezelésben elterjedt, de vannak esetek, amikor a lelkipásztori szolgálatban is jól felhasználható. Alkalmazása azonban felkészültséget kíván.^[11]

A lelkipásztori gyakorlatban általánosabb, hogy a problémával küszködő ember kifejezetten tanácsot, eligazítást kér. Ilyenkor célszerűbb a hagyományos módszer alkalmazása. Ennek az a lényege, hogy a beszélgetés során diagnózist állítunk fel, és a diagnózis alapján kialakítjuk, majd felkínáljuk a megoldás lehetőségét.

A diagnózis felállítása azt jelenti, hogy igyekszünk megérteni az illető problémájának gyökereit, feltárni esetleges helytelen gondolkodásának, magatartásának valódi okát. Csak helyes diagnózis alapján remélhetjük, hogy megtaláljuk a segítés módját, lehetőségeit.

A diagnózis felállítása során, a probléma okának, gyökereinek keresése közben nagyon figyeljünk a következőkre:

– Amennyire csak tudunk, igyekezzünk elfogulatlanok lenni. Előítéleteinket, érzelmi reagálásainkat hagyjuk ki a folyamatból.

– Ne önmagunkból induljunk ki. Nem vezet helyes felismerésekhez az ilyen okoskodás: “Én ebben az esetben ezt tettem volna. Valószínűleg ő is azért cselekedett így.” Ő más mint én, tetteinek rugói is mások lehetnek.

– Vegyük figyelembe, hogy az emberi élet folyamat. A jelen problémái gyakran a múltban, esetleg a gyermekkorban gyökereznek.

– Tudnunk kell, hogy gondolataink, megnyilvánulásaink mögött gyakran tudat alatti tartalmak, elfojtott indulatok, érzelmek, vágyak, ösztönök munkálkodnak. Feltárásukra szakértelem hiányában semmiképpen ne vállalkozzunk, de létezésükkel számolnunk kell.

– Kerüljük el a túl gyors, felületes diagnosztizálást. Az ember belső világa rendkívül bonyolult, a probléma néha igen összetett, vagy mélyen elrejtett. Számoljunk vele, hogy tévedhetünk, diagnózisunk ezért soha ne legyen végleges, zárt. Újabb közlések, tények más megvilágításba hozhatják az eddigieket.

– A diagnózist elsősorban a magunk számára állítjuk fel. Ha valamiért mégis közöljük az érdekelttel, vigyázzunk a következőkre:

– Ne moralizáljunk! Egy ilyen megjegyzés: “Nem gondoltam volna, hogy Ön ilyesmire képes” –  nem arra készteti, hogy megváltozzon, hanem arra, hogy bezáruljon előttünk. Ha gondolkodásmódját, magatartását nem tartjuk helyesnek, azt úgy kell tudtára adni, hogy a közlésből világosan érezze: személyét ettől függetlenül elfogadjuk. Ez a jézusi módszer: Elítélni a bűnt, de szeretni a bűnöst.

– Ne bagatellizáljunk! Ha azt mondjuk: “Ugyan, ez egyáltalán nem akkora probléma, mint gondolja”, ez nem vigasztaló számára, hanem annak jele, hogy nem értettük meg. Ő jobban tudja, hogy milyen komoly az ő problémája…

– Ne általánosítsunk! “Ilyen gondokkal sokan küzdenek” – ez a megállapításunk szembenállást, ellenkezést és tiltakozást vált ki belőle, és joggal. Mert végtére is “az én esetem más, azt csak én tudom!”

A segítségnyújtás, vagyis a megoldás lehetőségének felkínálása, a javaslat vagy tanácsadás során is figyelnünk kell néhány fontos dologra:

– Vegyük figyelembe külső körülményeit, idegállapotát, reális lehetőségeit, és olyan kiutat mutassunk, amely adott helyzetében járható számára. Röviden: csak olyat javasoljunk, amit képes megtenni.

– Ne akarjunk azonnali és mindenre kiterjedő változást elérni nála. Többet segítünk azzal, ha lépésről lépésre haladunk, nehézségeit figyelembe vesszük, belső küzdelmében melléállunk.

– Hagyjuk meg számára a szabad döntés lehetőségét, végtére is az ő életéről, az ő problémájáról van szó. Nincs helye semmiféle manipulációnak, sarokba szorításnak, szektás “lerohanásnak”.

– Segíthetünk neki a döntés terhét hordani, – leginkább azzal, hogy megbeszéljük a pro és kontra érveket, – de azt magunkra nem vállalhatjuk.

Világosabban fogalmazva: Senki helyett nem dönthetünk.

– Ne kössük saját személyünkhöz a segítséget kérőt, ez mindkettőnk érdeke. Akkor fokozott a kötődés veszélye, ha a kapcsolat, a beszélgetések sorozata túl hosszúra nyúlik, vagy ha a beszélgetések során elkövettük azt a hibát, hogy helyette, és nem neki segítve akartuk megoldani a problémáját. Külön vigyáznunk kell a hisztériás alkatú egyénekre, ők alkatuknál fogva hajlamosak a beteges kötődésre.

A beszélgetést a megfelelő időpontban kell lezárni. Ha hamarabb befejezzük, lehetséges, hogy beszélgető partnerünkbe “belefojtottuk a szót”, talán még több fontos dolgot elmondott volna. De az se jó, ha a beszélgetés a kelleténél hosszabbra nyúlik, mert akkor a vége könnyen üres szócsépléssé válhat, ronthatja a beszélgetés első, intenzívebb szakaszának a hatását. Körülbelül az egy órás időtartam a legmegfelelőbb, de ezt a megállapításunkat sok minden módosíthatja.

Mindenképpen fontosak az utolsó percek. Gyakran ilyenkor jön elő még valami lényeges közlés: “Még szeretném elmondani, hogy …” Ilyenkor, a beszélgetés végén kell utalnunk rá, hogy szükség esetén készen állunk további beszélgetésre is. A búcsúzás, a kikísérés, a kézfogás, a köszönés erősítse meg benne azt az érzést, hogy a beszélgetés nem volt hiábavaló, elfogadásra, megértésre talált, segítséget kapott. Fontosak e percek, hiszen főleg ezeknek az élményét viszi magával.

A beszélgetés után a lelkipásztor gondolja végig még egyszer annak menetét, fordulatait, összegezze tanulságait, és köszönje meg Istennek, hogy az ő segítségével szolgálhatta embertársát.

A fejezet elején Fülöp diakónust idéztük, aki nem sajnálta a fáradságot, hogy egyetlen embert Istenhez vezessen. (Vö. Apcsel 8,26 kk) Befejezésül gondoljunk a János evangélium betegére (5,5-9), akinek 38 évig kellett várnia arra, hogy megszabaduljon nyomorúságától, mert nem volt “embere”.

Ma is vannak, akik szeretnének megszabadulni lelkük nyomorúságától. Nekünk, a lelkipásztorkodásban közreműködő világiaknak az a feladatunk, hogy “emberei” legyünk az ilyeneknek. Szeretettel felkaroljuk és elvigyük őket Istenhez, a gyógyulás igazi forrásához.

Létrehozva 2017. július 22.