Hamvazószerda reggelén írom e sorokat. Különös, de ma nem a vekker ébresztett, hanem Szent Pál ezekkel a szavakkal: „itt az óra, hogy felébredjünk az álomból!” (Róm 13,11). S mielőtt a másik oldalamra fordulhattam volna, új figyelmeztetést kaptam: „Ébredj, aki alszol!” (Ef 5,14).

Nem kellett gondolkodnom azon, hogy mit is várjak e mostani Nagyböjttől. Semmi mást, csak azt az egyet, hogy felébredjek az álomból. Végre legyek képes az éber, összeszedett, egységben látó figyelemre, mely nem kába, nem álmodozik, ábrándozik, de nem is szétszórt, nem kószál össze-vissza, nem menekül valaminek látszó semmiségekbe, hanem csak egyetlenre figyel, az Egyetlenre. Jó lenne szentségimádásban élni. Ahogy Jézus mindig imádásban élt, és él most is, az Atya imádásában. Éjszakai imádságai, rejtekbe vonulásai ennek kitüntetett órái. A pusztai tartózkodása is ilyen kitüntetett idő. A Szentlélek erejével tér ide, és mindvégig a Lélek vezetése alatt áll (Lk 4,1-4).

Csakis a Lélek vezetésével lehetünk képesek a pusztai figyelemre, arra a vágyott figyelemre, mely éber, összeszedett, nem leegyszerűsítő, hanem egységben látó. A Szentlélekről Jézus azt mondja, hogy Ő az igazság Lelke, Isten valóságának a Lelke (Jn 15,26). Egyedül „Isten Lelke” (Róm 8,14) az, Aki „mindent átlát, még Isten mélységeit is. … Isten titkait nem ismeri senki, csak Isten Lelke” (1 Kor 2,10-11). Isten Lelke az, Aki a valóságot, Isten Egyszerűségét nem leegyszerűsítve látja és láttatja, hanem ezerszínűségének harmóniájában, ellentétességek, ellenpontok egységében.

   Isten valóságát Jézus mutatja meg. Ebben a Nagyböjtben meghívást kapunk arra, hogy mi is, miként a három tanítvány, Péter, János, Jakab, Jézussal lehessünk imádságának éjszakájában (Lk 29,28-36). Jézust vakítóan felfénylő fehér ruhában látják. A fehér minden szín egysége. Ilyen egység Jézus személyisége coincidentia oppositorum, „ellentétek kereszteződési pontja” (Vas István).

Ezen az éjszakán a tanítványok beavatást kaptak a dicsőség és szenvedés egységének titkába. Miközben Jézust dicsőségében szemlélik, aközben a Rőla szólók a szenvedéséről beszélnek. „Mózes és Illés Jézus exodusáról – távozásáról, élete végéről – beszélgettek, aminek Jeruzsálemben kell beteljesednie” (Lk 9,31). A felhőből, az isteni jelenlét sátrából az Atya Jézust az ő kiválasztott Fiának nevezi, és ezzel tudtára adja a három apostolnak, hogy Jézusban teljesedik be mindaz, amit Izajás próféta az Úr szenvedő szolgájáról énekel (Iz 52,13-53,12). Fölkészítést kapnak arra, hogy Akinek arcát most villanásszerűen dicsőségben látják, Annak arcát majd látják a szenvedés, az agónia halálos gyötrődésében.

   Jézus arcának ez a kettős egy valósága elénk tárja, hogy „a szenvedés és boldogság egysége Isten titka” (Francois Varillon: Isten alázata és szenvedése 222.o.). Isten békéje, harmóniája „a szenvedés és boldogság összhangja” (uo. 198.o.). „Istan a szeretet” (1 Jn 4,8), de „a szeretet öröme egyben a szeretet szenvedése is. Gyengeségem szeretné szétválasztani őket, elűzni a szenvedést, és birtokolni az örömet. Ez nem lehetséges. Hogy Istenben miként lehet a szenvedés a boldogság összetevője? – imában kérem, hogy megadassék megsejtése (uo. 211. o.)

   Mi is kérjük. Vezessen bennünket is az igazság Lelke, hogy amikor a Nagyhéten felhangzik Venantius Fortunatus (553-600) himnusza a Szent Keresztről, és énekeljük benne azt a minden fölfoghatót túlszárnyaló sort, hogy „keresztfa titka tündököl”, akkor megadassék annak megsejtése, hogy mit is éneklünk.És bennünk is, a szívünkben „a kereszt fénye felragyogjon”, ahogy ezt a Krím-félszigeten élő kipcsak-török keresztények énekelték kun-kipcsak nyelven a XIV. században. Mit is várok e mostani Nagyböjttől? Semmi mást, csak azt az egyet, hogy felébredve az álomból, „a kereszt fénye felragyogjon” (Tandori Dezső fordítása).

Létrehozva 2017. március 3.