A szólásszabadság nagyszerű dolog. Sajnos kikerülhetetlen ára van: ha az állampolgár szabadon mondhatja, amit akar, akkor ezt a szabadságot időnként arra használja, hogy idétlenkedjen. Ez a helyzet ezzel a 12 érvvel, amit tárgyalunk.

Ezek némelyike gyakrabban előkerül, mások ritkábban. Mindkét esetben, ha a tévedések előterjesztői szabadon terjesztik nézeteiket, nekünk, katolikusoknak kötelességünk a válasz megadása.

1. „Nincs olyan, hogy abszolút igazság. Ami igaz számodra, lehet, hogy nekem nem az.”

Gyakran használják ezt az érvelést, amikor valaki nem ért egyet egy állítással, és nem tudják más módon alátámasztani eszméjüket. Végül is, ha semmi sem igaz mindenki számára, azt hihetik, amit akarnak, és nem mondhatunk semmit, hogy megváltoztassák a véleményüket.

Nézzük meg ismét az állítást: „Nincs olyan, hogy abszolút igazság”. Ez nem egy olyan állítás-e, aminek abszolút érvénye van? Más szóval egy igazságot vagy szabályt alkalmaz mindenkire egységesen – pontosan azt, amire a relativisták azt mondják, hogy lehetetlen. Felülírják saját érvelésüket, saját esetüket deklarálva.

A másik gond ezzel az állítással az, hogy egyetlen relativista sem hiszi el. Ha valaki azt mondja, hogy „nincs abszolút igazság”, te meg gyomorba vágod, akkor valószínűleg ideges lesz. Pedig saját hitvallása szerint el kell fogadnia, hogy ha gyomorba vágják, az lehet, hogy rossz neki, de nem biztos, hogy rossz neked.

Ilyenkor kerül sor az eredeti állítás kiegészítésére, mondván „ addig, amíg másoknak nem okozol fájdalmat, azt teszed és azt gondolod, amit akarsz”. De ez egy önkényes megkülönböztetés (valamint egy másik abszolút kinyilatkoztatás). Ki mondja meg, hogy nem bánthatok másokat? Mit jelent az, hogy „bántani”? Honnét származik ez a szabály?

Ha ez a megállapítás személyes preferencián alapul, akkor semmit sem jelent egy másik ember számára. A „ne árts” önmagában folyamodás valami nagyobbhoz – egyfajta általános méltósághoz az ember számára. A kérdés azonban megint az, hogy honnét származik ez a méltóság?

Amint látható, minél mélyebbre ásunk ebben a kérdésben, annál közelebb jutunk megérteni azt, hogy az elgondolásaink az igazságról és a jóról nem önkényesek, hanem saját magunkon kívüli univerzálisabb, nagyobb igazságon alapulnak – olyan igazságon, ami természetes létezésünkbe ivódott. Nem biztos, hogy ismerjük ennek teljességét, de nem tagadhatjuk, hogy létezik ez az igazság.

2. „A kereszténység nem jobb egyetlen más hitnél sem. Minden vallás Istenhez vezet.”

Ha nem hallottad ez legalább tucatszor… Sajnos az a személy, aki ezt állítja, gyakran maga is keresztény (nevében legalábbis).

Ezzel az állítással elég nyilvánvaló gondok vannak. A kereszténységben számos érv található Istenre és emberre: a názáreti Jézus maga volt Isten, hogy meghalt és feltámadt – mind olyan, ami miatt megszabadulunk bűneinktől. A világ összes többi vallása tagadja ezeket az állításokat. Ha a kereszténység helyes, akkor alapvető igazságot közöl a világgal – olyan igazságot, amit elvet minden más vallás.

Ettől válik a kereszténység egyedivé. A dolog nem ér véget ezzel. Idézzük fel Jézus állítását János evangéliumából:

„Én vagyok az út, az igazság, az élet; senki sem mehet az Atyához, csak én általam.” A kereszténységben megkapjuk Isten teljes kinyilatkoztatását az emberiségnek. Igaz, hogy minden vallás tartalmazza az igazság egy részét – ennek mértéke vallásonként változik. Ha őszintén akarjuk követni és imádni Istent, nem kell-e úgy megtennünk, ahogy azt Ő elrendelte?

Ha Jézus valóban Isten, akkor csak a kereszténység tartalmazza az igazság teljességét.

3. „Az Ószövetség és Újszövetség számos esetben ellentmond egymásnak. Ha egy mindenható Isten ihlette a Bibliát, Ő soha nem engedte volna meg ezeket a tévedéseket.”

Ez általános érvelés, megtalálható szerte az Interneten (különösen ateista és szabadgondolkodó honlapokon). AZ Amerikai Ateisták honlapjának egy cikke megjegyzi, hogy „ami hihetetlen a Bibliában, az nem az isteni szerzőség; ellentmondó nonszensz kitaláció az egész, amiről bárki gondolhatja, hogy a mindentudó Isten írta.”

Az ilyen állítást általában követi a bibliai „ellentmondások” listája. Ezen érvelések ugyanakkor csak néhány egyszerű hibát adnak meg. Például a kritikusok nem olvassák el a Biblia különféle könyveit, ahol a hivatkozott esetek máshol is megtalálhatók. A Biblia végül is különféle írások gyűjteménye… történelem, teológia, költészet, apokaliptikus anyagok, stb. Ha ezen könyveket próbáljuk elolvasni ugyanolyan módon, ahogy a modern újságot olvassuk, akkor igencsak zavarban leszünk.

A bibliai „ellentmondások” listája mindezt elviseli. Vegyük példának az Amerikai Ateisták listájának első tételét:

„Gondolj a szombatra és szenteld meg.” (Kiv 20,8).

Kontra…

„Van, aki különbséget tesz a napok között, a másik meg minden napot jónak tart. Kövesse mindegyik a meggyőződését. (Róm 14,5)

Itt sírnak az ateisták! Tiszta ellentmondás. Amit a kritika elfelejt említeni az, amit minden keresztény tud: amikor Krisztus megkötötte az Újszövetséget, az Ószövetség szertartásos követelményei beteljesültek (és elmúltak). Tökéletesen érthető ezért, hogy az Ószövetség szertartási szabályai nem vonatkoznak az Újszövetség népére.

Ha a kritika megértette volna ezt a keresztény tételt, nem estek volna ilyen alapvető tévedésbe.

Az Amerikai Ateisták listájának következő tétele hasonlóképpen tévedés:

„a föld örökké megmarad.” (Préd 1,4)

Kontra…

„Ezen a napon az egek nagy robajjal elmúlnak, az elemek a tűz hevétől felbomlanak, a föld és ami rajta van, elenyészik.” (2Pét 3,10)

Az Ószövetség azt modja, hogy a föld örökké tart, míg az Újszövetség szerint ténylegesen lerombolják. Hogyan harmonizáljuk ezeket? Ez valójában könnyű, és abból a helyzetértésből fakad, melyekben ezek a könyvek születtek.

A Prédikátor könyve például szembesítő a világi és vallási nézőpontokat – a nagyobb részét világi nézőpontból írták. Ezért találunk ilyen sorokat, mint „Asztalnál vigadhat az ember, s a bor vidámmá teszi az életet. De aztán pénz jár mindenért!” (Préd 10,19)

A könyv végén a szerző pördít egyet, felfüggesztve minden „bölcsességet”, amit eddig ajánlott és azt mondja, hogy „Féld az Istent, és tartsd meg a parancsait!” (Préd 12,13)

Ha az olvasó a vége előtt megáll, annyira összezavarodik, mint az Amerikai Ateisták kritikusa. Mivel azonban az örök földre vonatkozó elképzelést elvetik a könyv utolsó soraiban, nyilvánvalóan nincs ellentmondás azzal, amit később kinyilatkoztatnak az Újszövetségben. (Ez pedig csak egyik módja az állítólagos eltérés megválaszolásának.)

A másik „ellentmondást” az Ó- és Újszövetség között hasonlóképpen lehet megválaszolni.  Mint egy tételhez, a kritikusok, akik ezt alkalmazzák, összekeverik a kontextust, figyelmen kívül hagyják a műfajt, és nem hagynak helyet az racionális magyarázathoz.

Gondolkodó keresztényt nem zavarhat meg egy ilyen fenti lista.

4. „Nem kell templomba menni. Ameddig jó ember vagyok, csak ez, ami valóban számít.”

Ezt az érvet gyakran használják, pedig elég gyenge lábon áll. Amikor valaki azt mondja, hogy ő „jó ember”, ez alatt valójában azt érti, hogy ő „nem rossz” ember – azok a rosszak, akik gyilkolnak, erőszakoskodnak és lopnak. A legtöbb embernek nem kell nagy erőfeszítést tennie, hogy elkerülje ezeket a bűnöket, és az eszme ez: a legkevesebb szükséges munkát akarjuk, mégis ellegyünk valahogy. Nem valami krisztusi, ugye?

De van egy sokkal fontosabb ok, hogy a katolikusok miért mennek templomba azon kívül, hogy sétálnak egy kilométert a templomig. A mise hitéletünk sarokköve, mivel annak középpontjában az Eucharisztia áll. Ez az élet forrása minden katolikus számára, aki hiszi, hogy a kenyér és bor Krisztus testévé és vérévé változik. Ez nem csak Isten szimbóluma, de Isten valójában megjelenik előttünk úgy, ahogy azt ima által sosem tapasztaljuk meg.

Jézus mondta: „Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek; De aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon.” (János 6,53-54) Elfogadjuk Jézus parancsát és bízunk ígéretében minden alkalommal, amikor misére megyünk.

Mi több, az Echarisztia –a többi szentséggel együtt- csak az egyházban lévők számára áll rendelkezésre. Az egyház tagjaiként, Krisztus látható testeként itt a földön, életünk közvetlenül van összekötve mások életével ugyanebben az egyházban. Személyes kapcsolatunk Istennel létfontosságú, de felelősségünk is van Krisztus teste hűséges tagjaiként élni. Nem elég csak „jó embernek” lenni.

5. „Nem kell meggyónni bűneinket egy papnak. Egyenesen mehetünk Istenhez is.”

Mint korábbi baptista lelkész, meg tudom érteni a protestáns ellenvetést a gyónással szemben (ők mást értenek lelkészen). De hogy egy katolikus ilyet mondjon… ez kiábrándító. Gyanítom, hogy az emberi természet lényege, hogy az emberek nem szeretik másik embernek elmondani bűneiket, így előjöttek egy indoklással, miért nem teszik ezt meg.

A gyónás szentsége a kezdetektől létezik, maga Krisztus szólt erről:

„Jézus megismételte: “Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” Ezekkel a szavakkal rájuk lehelt, s így folytatta: “Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad.” (Jn 20,21-23).

Figyeljük meg, hogy Jézus adja apostolainak a bűnök megbocsátásának hatalmát. Természetesen nem tudták volna, hogy milyen bűnöket kell megbocsátani, ha nem mondták volna meg nekik, miről van itt szó.

A gyónás gyakorlata kézzelfogható Jakab leveleiben:

„Beteg valamelyitek? Hívassa el az Egyház elöljáróit, és azok imádkozzanak fölötte, s kenjék meg olajjal az Úr nevében. A hitből fakadó ima megszabadítja a betegeket, és az Úr talpra állítja. Ha pedig bűnöket követett el, bocsánatot nyer. Valljátok meg tehát egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok. Igen hathatós az igaz ember buzgó könyörgése.” (Jak 5,14-16)

Érdekes, hogy sehol sem mondja Jakab (vagy Jézus), hogy gyónjuk meg bűneinket egyedül Istennek. Úgy gondolják inkább, hogy a megbocsátás a nyilvános gyónás bizonyos eszközei által működik.

Nem nehéz megérteni, hogy miért. Látható, hogy amikor bűnt követünk el, akkor megszakad a kapcsolatunk nem csak Istennel, de az Ő testével, az egyházzal is (mivel minden katolikus a közös Atya gyermekeként van egymással összekapcsolva). Amikor megbocsátást kérünk, akkor az összes érintett féltől kell ezt kérnünk –Istentől és az egyháztól.

Gondoljunk így erre. Képzeljük el, hogy bemegyünk egy boltba és valamit ellopunk onnan. Később lelkiismeret-furdalást érzünk és megbánjuk a bűnös cselekedetet. Most pedig imádkozhatunk Istenhez, hogy megbocsásson, mivel megszegtük az Ő parancsát. Van még egy érintett fél: vissza kell vinni a lopott dolgot és helyre kell állítani cselekedetünket.

Ugyanígy működik ez az egyházban. Gyónáskor a pap Istent és az egyházat képviseli, mivel mindkettő ellen vétkeztünk. Amikor a feloldozás szavait mondja, akkor lesz a megbocsátásunk teljes.

6. „Ha az egyház valóban követné Jézust, akkor elhagynák a bőkezűséget, a tulajdont és a szerkezetet, és odaadnák a pénzt a szegényeknek.”

Amikor egyesek a Vatikánvárosra gondolnak, olyan képet látnak, mint egy jómódú királyság, ahol palotákban helyezik el a pápát, minden sarokban aranyláda van elrejtve, nem beszélve a megfizethetetlen műkincsek és tárgyak meseszép gyűjteményéről. Ha így nézzük, akkor könnyen látható, hogyan válik dühössé némely ember, aki azt gondolja, hogy a jólét hivalkodó és pazarló bemutatóját látják.

Az igazság valahogy teljesen eltér ettől. Miközben a fő épületeket „vatikáni palotának” nevezik, nem azért építették, hogy a pápa fényűző lakóhelye legyen. A Vatikán lakórésze ténylegesen valójában kicsi. Nagyobb részét átadták a művészet és tudomány, az egyházi irodák, hivatali szervezetek számára. Számos egyházi és adminisztratív vezető él a Vatikánban a pápával együtt, mint az egyház főhadiszállásán.

A megkapó művészeti gyűjtemény, ami valóban a világ legjobbjai közé tartozik, vatikáni vélemények szerint is „pótolhatatlan kincs”, de nem a szó pénzügyi értelmében. A pápa nem „birtokolja” ezeket a műkincseket, és nem adhatja el kedve szerint, csakis a Szentszék által. A műtárgyak nem biztosítják az egyház jólétét, ténylegesen pont az ellenkezője történik. A Szentszék nem kevés forrást biztosít a gyűjtemény fenntartására.

Az igazság az, hogy a Szentszék elég szoros költségvetéssel dolgozik. Akkor miért tartják a műtárgyakat? Az egyház (egyik) küldetése a hiedelem szerint, hogy a világ civilizációs ereje legyen. Mint a középkori szerzetesek, akik gondosan lemásolták a régi szövegeket, hogy az utókornak is megmaradjanak – olyan szövegeket, amik különben örökre elvesztek volna – az egyház folytatja a gondoskodást a műtárgyak esetében, hogy azok ne merüljenek feledésbe. A halál mai kultúrájában, ahol a „civilizáció” kifejezést csak lazán lehet alkalmazni, az egyház civilizációs küldetése ugyanolyan fontos ma, mint volt régen.

7. „A véleménykülönbség ténylegesen egy pozitív dolog, mivel mindenkinek nyitottnak kell lennie új eszmék befogadására.”

Manapság sokat hallani ezt az érvelést, különösen az egyház pedofil botrányaival kapcsolatban. Mindenki megoldást akar találni a problémára, eközben néhány ember olyan eszméket képvisel, melyek katolikus hitünkön kívül vannak (pl. női papok, nyitottság a homoszexualitásra, stb.). Sok ember hibáztatja az egyházat, hogy túl merev és nem akar semmit kipróbálni, ami új.

Az igazság az, hogy a mai áramló eszmék közül sok egyáltalán nem új. Volt már róluk szó, és az egyház már tekintetbe vette. Valójában az egyház egész élete azzal telik, hogy gondosan megvizsgálja az eszméket, meghatározza, hogy melyek felelnek meg Isten parancsainak és melyek nem. Elvetette az egyik tévtant a másik után, miközben gondosan felépítette a hit dogmáit. Nem meglepő, hogy jelenleg több ezer más keresztény egyház létezik – mindegyiknek voltak „új eszméi” egy pontig, amikor a (katolikus) egyház úgy döntött, hogy ezek már kívül esnek a hit letéteményén.

Az egyház felelőssége fontos hitünk integritásának őrzését illetően. Sosem utasított el eszméket alapból, ahogy néhány ellenkező érvelne, hanem kétezer évi ima és vizsgálat áll mindazon hit mögött, amit igaznak tart.

Ez nem jelenti azt, hogy sosem ellenkezhetünk semmivel. Mindig van mód megtárgyalni, hogyan tudjuk elmélyíteni tudásunkat az igazságról – például hogyan tehetjük jobbá a szemináriumokat vagy a laikus/papi párbeszédet -, mindezt hitünk korlátain belül.

8. „Megfelelően értelmezve, a Biblia nem ítéli el a homoszexualitást. Inkább szembeállítja a szabad szerelemmel – akár homoszexualitással vagy heteroszexualitással. Ezért nincs okunk ellenezni a szerető, homoszexuális kapcsolatokat.”

Mivel a homoszexuális tevékenységet egyre jobban elfogadják kultúránkban, nő a nyomás a keresztények között, hogy kimagyarázzák a bibliai tiszta tiltást. Ma szokásos liberális álláspont azzal érvelni, hogy a Biblia –megfelelően értelmezve- nem helyteleníti a homoszexuális tevékenységet.

Ez az érvelés ellenkezik mind az Ószövetség, mind az Újszövetség tiszta verseivel. Az első természetesen Szodoma és Gomorra híres története. Ha felidézzük, Isten két anygalt küldött Szodomába, Lót meglátogatására:

„Még nem tértek nyugovóra, amikor a város férfiai, fiatalok és öregek, az egész nép az utolsó férfiig körülvették a házat. Kihívták Lótot és így szóltak: “Hol vannak a férfiak, akik ma este érkeztek hozzád? Hozd ki nekünk, hadd ismerjük meg őket.” Lót kiment hozzájuk a bejárat elé, de az ajtót bezárta maga mögött, és így szólt: “Testvéreim, ne kövessetek el ilyen gonoszságot. Itt van a két lányom, még nem voltak együtt férfival, kihozom őket nektek és tegyetek velük, amit akartok. A férfiaknak azonban nem árthattok, mert ők az én tetőm árnyékában vonták meg magukat.” Erre azok így kiabáltak: “El veled! Idegenként jött ide és már a bírót akarja játszani! Veled még jobban elbánunk, mint velük.” Hevesen rátámadtak az emberre, Lótra, s már azon voltak, hogy betörik az ajtót. De a férfiak kinyújtották kezüket és behúzták Lótot magukhoz a házba, és bezárták az ajtót.” (Ter 19,4-10).

Világos üzenet. A szodomai férfiak homoszexuálisak voltak, akik kapcsolatba akartak lépni a házon belüli emberekkel. Lót felajánlotta lányait, de nem érdekelte őket. Nem sokkal ezután Szodomát lerombolta Isten az emberek bűneiért – nevezetesen a homoszexuális cselekedetekért. Ezt a tényt megérősíti az Újszövetség is:

„Szodoma és Gomorra, valamint a szomszédos városok, amelyek hozzájuk hasonlóan kicsapongó életet éltek, és természetellenes gyönyöröket hajhásztak, intő példák a számunkra: az örök tűz lett a büntetésük.” (Júdás 7).

Természetesen nem csak ezek a fejezetek ítélik el a Bibliában a homoszexuális tevékenységet- Az Ószövetségben van egy másik eg yértelmű elítélés: „Ne hálj férfival, úgy, ahogy asszonnyal szokás hálni, ez gyalázatos dolog.” (Lev 18,22)

Ezek az állítások nem szorítkoznak csak az Ószövetségre.

„Ezért szolgáltatta ki őket Isten a saját gyalázatos szenvedélyeiknek. Asszonyaik a természetes szokást természetellenessel váltották fel. A férfiak hasonlóképpen abbahagyták az asszonnyal való természetes életet, egymás iránt gerjedtek vágyra, vagyis férfi férfival űzött ocsmányságot. De meg is kapták tévelygésük megszolgált bérét.” (Róm 1,26-27)

Rettenetesen nehéz egy liberális kereszténynek ezt kimagyarázni. Itt meg sincs említve promiszkuitás vagy erőszak, Pál elítél bármilyen homoszexuális kapcsolatot (amit „természetellenes”, szemérmetlen” és ocsmány” jelzőkkel illet).

A liberális keresztények meg vannak kötve. Hogyan tudja bárki összeegyeztetni a homoszexualitást a Bibliával? Azt a megoldást találták ki, hogy megfosztják a Bibliát erkölcsi tartalmától, és retorikai köröket futnak, hogy megszabaduljanak a tiszta üzenettől.

9. „A katolikusoknak követniük kellene a lelkiismeretüket minden dologban… akár abortuszról, születésszabályozásról vagy a női papságról van szó.”

Igaz – a Katekizmus világosan kimondja: „az embernek joga van ahhoz, hogy lelkiismerete alapján és szabadon cselekedjék, hogy személyesen hozza meg erkölcsi döntéseit. Nem szabad arra kényszeríteni, hogy “lelkiismerete ellen cselekedjék. De azt sem szabad megakadályozni, hogy kövesse lelkiismeretét, elsősorban vallási téren.” ” (KEK, 1782) Ez a tanítás áll a középpontban, hogy a szabad akarat mit jelent valójában.

Ez nem jelenti azt, hogy lelkiismeretünk mentes minden felelősségtől, avagy tudatlan lehet Isten törvényétől. Ezt a Katekizmus úgy fejezi ki, hogy „jól formált lelkiismeret”.

A Katekizmus nagy felelősséget jelöl ki az emberi lelkiismeretnek: „A személy szívében élő erkölcsi lelkiismeret az embernek a kellő pillanatban parancsolja, hogy tegye a jót és kerülje a rosszat. Megítéli a konkrét választásokat is, jóváhagyván a jókat és elítélvén a rosszakat. A lelkiismeret tanúsítja az igazság tekintélyét, hivatkozva a legfőbb Jóra, akinek vonzását érzi az emberi személy, és elfogadja parancsait. Amikor az erkölcsi lelkiismeretre hallgat, az okos ember hallhatja Istent, aki szól hozzá” (1777).

Más szóval, lelkiismeretünk nem csak az, „amit érzünk, hogy helyes”, hanem az, amit annak ítélünk annak alapján, amit tudunk Isten tanításáról és az egyházról. Ahhoz, hogy ezt az ítéletet meghozzuk, felelősséggel kell megvizsgálnunk és átimádkoznunk ezeket a tanításokat. A Katekizmus egyik fejezete kizárólag a lelkiismeret gondos alakításáról szól – látszik, hogy mennyire fontos a helyes döntés meghozatala.

A végén, akár jó vagy rossz a döntés, felelősséggel tartozunk a cselekedeteinkért: „A lelkiismeret teszi lehetővé a felelősség vállalását a bevégzett tettekért” (1781). Mikor megfelelően alakul, segít nekünk, hogy lássuk, hogy mikor tettünk rosszat és mikor van szükség megbocsátásra a bűneink miatt.

A jól formált lelkiismeret keresésével valójában nagy szabadságot tapasztalunk meg, mivel közelebb jutunk Isten végtelen igazságához. Nem teher vagy valami, ami megakadályozza, hogy azt tegyünk, amit akarunk; segít megtenni azt, ami helyes. „A lelkiismeret nevelése szabadságot ad és meghozza a szív békéjét” (1784).

10. „A természetes családtervezés (TCST) a születésszabályozás katolikus verziója.”

A természetes családtervezésnek (TCST) mindkét oldalról sok ellensége van. Egyesek azt gondolják, hogy egy irreális alternatívája a születésszabályozásnak (amiről egyáltalán nem gondolják, hogy bűn), míg mások azt gondolják, hogy ugyanolyan rossz, mint a születésszabályozás. A TCST-nek a két szélsőség közötti választóvonalat kellett megtalálnia.

A születésszabályozás fő problémája az, hogy hátráltatja a testi természetest – és magát a természetet is. Célja az, hogy leválassza az aktust (szex) a következménytől (fogamzás), alapvetően csökkentve a szex szentségét az élvezet sima hajszolására.

A TCST, ha helyesen alkalmazzák, inkább egyfajta eszköz annak megkülönböztetésére, hogy egy pár rendelkezik-e az eszközökkel (akár pénzügyileg, fizikálisan vagy érzelmileg) egy gyermek befogadásához az életükbe. Benne foglaltatik a saját testünk megértése, az élethelyzetünk gondos mérlegelése, a dolog megvitatása társunkkal, és mindenekfelett az ima. Ahelyett, hogy leválasztanánk magunkat a szex teljes valóságától, úgy lépünk bele, hogy jobban megértjük annak minden nézőpontját.

Azok, akik a születésszabályozást támogatják, olyan emberekre mutogatnak, akik nem engedhetik meg, hogy több gyermekük legyen, vagy akiknek az egészségi állapota veszélyben lenne egy újabb terhesség esetén. Pedig ezek teljesen megengedett okok a TCST alkalmazására – olyan helyzetek, ahol tökéletes hatékonysággal működik-, és az egyház megengedi ennek alkalmazását.

Más emberek úgy gondolják, hogy bármifajta kontroll a család mérete felett olyan, mintha Istent játszanánk ahelyett, hogy hagynánk Őt azt adni nekünk, amit szükségesnek tart. Igaz, hogy bíznunk kell Istenben és mindig elfogadni az életeket, melyeket küld nekünk, de nem szükséges teljesen automatikus módon élnünk ezen a téren.

A helyett például, hogy pénzfeldobással eldőlne, hogy „Isten megadja”, a családok gondosan megtervezik a konyhapénzt, és próbálnak nem túlköltekezni. A TCST olyan, mint a költségvetés, segít imában mérlegelni saját élethelyzetünket és ennek megfelelően cselekedni. Emberi természetünk rész, hogy megértsük saját magunkat és használjuk eszünket és szabad akaratunkat, minthogy passzívan elvárjuk Istentől, hogy gondoskodjon mindenről. Arra van hívásunk, hogy jól sáfárkodjunk a kapott ajándékokkal; gondosnak kell lennünk, hogy az ajándékokat sose kezeljük gondatlanul.

11. „Valaki lehet választás-párti és katolikus egyszerre.”

Miközben ez az egyik leggyakoribb katolikus mítosz a hitről, ezt lehet a legkönnyebben eloszlatni. A Katekizmus nem szépít, amikor az abortuszról beszél: az ötödik parancsolat elleni bűnök között az emberöléssel együtt van felsorolva: „Ne ölj.”

A következő rész még világosabbá teszi: „Az emberi életet fogantatása pillanatától feltételek nélkül tisztelni és védeni kell. Az emberi lény személyi jogait létének első pillanatától fogva el kell ismerni, ezek közé tartozik minden ártatlan lény sérthetetlen joga az élethez” (2270). „Az Egyház az első századtól kezdve hangsúlyozta minden szándékos abortusz erkölcsi rosszaságát. Ez a tanítás nem változott és változatlan marad” (2271). „A formális együttműködés az abortuszban súlyos bűn. Az Egyház ezt az emberi élet ellen elkövetett bűntényt egyházjogi büntetésként kiközösítéssel sújtja” (2272).

Ezt nem lehet ennél egyszerűbben megfogalmazni. Egyesek ugyan érvelnek, hogy a „választáspárti” nem azt jelenti, hogy az abortusz javára döntenek; sok ember úgy gondolja, hogy az abortusz rossz, de nem akarják véleményüket másokra erőltetni.

Itt van megint az „ami jó igaz neked, nem biztos hogy igaz számomra” érvelés. Az egyház erre is választ adott: „A személy elidegeníthetetlen jogait a polgári társadalomnak és a közhatalomnak el kell ismernie és tiszteletben kell tartania; ezek a jogok nem függenek sem az egyes emberektől, sem szüleiktől és nem is a társadalomtól vagy az államtól erednek: az emberi természethez tartoznak, a személyhez tapadnak a teremtő tevékenység erejével, melyből maga a személy származik” (2273).

Az élet szentsége általános igazság, amit soha nem lehet figyelmen kívül hagyni. Valakinek abortuszt tanácsolni, vagy akár olyan politikusra szavazni, aki az abortuszt támogatja, komoly bűn, mivel másokat vezet erkölcsi bűnre – ezt nevezi a Katekizmus botrány okozásának (2284).

Az egyház erőteljesen és világosan ellenáll az abortusznak, nekünk katolikusoknak szintén ezt kell tennünk.

12. „Az emberek múltbéli életükre vonatkozó emlékei igazolják, hogy a reinkarnáció igaz… a mennyre és pokolra vonatkozó keresztény álláspont pedig nem igaz.”
Ahogy a társadalmat növekvő mértékben izgatja a természetfeletti, úgy nő a „múltbéli életre” vonatkozó érvelések száma. Valóban vannak olyan szervezetek, akik segítenek átvinni előző életedbe, hipnózis segítségével.

Miközben egy egyeseket meggyőzhet, bizonyára nem működik azoknál, akik tisztában vannak a hipnózis működésével. A kutatók a kezdetektől fogva észrevették, hogy a mélyhipnózisban levő betegek gyakran szőnek bonyolult történeteket és emlékeket, melyekről később kiderül, hogy semmi közük a valósághoz. Az elismert terapeuták körültekintően kezelik ezt a jelenséget és mérlegelik azt, amit a beteg mond hipnózis alatt.

Sajnos más a helyzet azokkal, akiket érdekel, hogy „bizonyítékot” találjanak a reinkarnációra. Talán a legnagyobb példa erre a gondatlanságra a híres Bridey Murphy ügy. Íme egy rövid összefoglaló: 1952-ben egy Colorado állambeli háziasszony, Virginia Tighe hipnózisos kezelésére került sor.  Erős ír akcentussal kezdett beszélni és azt mondta, hogy Bride Murphy volt a neve, az írországi Cork-ban élt korábban.

A történetből bestseller könyv született, és nagy érdeklődést váltott ki. Újságírók fésülték át Írországot, keresve bármely személyt vagy részletet, ami megerősíthetné a múltbeli életre vonatkozó információkat. Miközben semmi sem került elő, Bridey Murphy esetét használják tovább arra, hogy alátámasszák a reinkarnációra vonatkozó érvelést.

Ez szégyen, mióta Virginia Tighe-t évtizedekkel ezelőtti csalását felfedték. Vegyük figyelembe: Virginia gyerekkori barátai emlékeztek nagy képzelőerejére valamint képességére, hogy kiagyaljon bonyolult történeteket (aminek középpontjában kiváló imitáló képessége állt). Nem csak ez, de nagy volt a szeretete Írország iránt, részben egy ír nővel való barátság miatt, akinek a leánykori neve — ki hinné — Bridie volt.

Mi több, Virginia hipnózisos elbeszélésébe számos elem került saját életéből (anélkül, hogy feltárta volna a párhuzamokat a hipnózist végzőnek). Például Bridey-t úgy írta le, mint „Plazz nagybácsi”, amit lelkes kutatók korrupciónak neveztek, a kelta „Blaise nagybácsi”-ról. A lelkesedés alábbhagyott, amikor felfedezték, hogy Virginia egyik gyerekkori barátját hívta „Plazz nagyácsi”-nak.

Hipnotizált állapotban Virginia egy ír táncot kezdett járni, a kutatók meglepődtek. Hogy tanulhatta meg egy Colorado állambeli háziasszony a jig táncot? A misztérium megoldódott azzal, amikor kiderült, hogy Virginia gyerekkorában tanulta meg ezt a táncot.

A Bride Murphy eset mutatja, hogy a múltbéli életre való igény sokkal lenyűgözőbb, mint a valóság. A mai napig nem létezik egyetlen hiteles példa, amikor egy személy korábbi életéhez tért vissza. Természetesen sok mese hangzik el hipnózist végző irányítása alatt, de a reinkarnáció bizonyítéka (mint amilyen a Fogtündér) elkerül bennünket.

Az eredeti cikk angolul itt található.

Létrehozva 2021. január 4.