A tisztítótűz

Egy tisztulási hely, ahol azoknak kell szenvedniük, akik haláluk pillanatában ugyan a megszentelő kegyelem állapotában voltak, de bűneikért kiérdemelt összes büntetésüket még nem töltötték le – létezése katolikus dogma. A Szentírás ezt mondja: „Szent s jámbor gondolat… a halottakért imádkozni…., hogy megszabaduljanak bűneiktől.” (2 Mak 12,46)

A keresztények ezért minden időben imádkoztak halottaikért és lelkük üdvösségére szentmiseáldozatot mutattak be. Erre már a legkorábbi időkből is vannak bizonyítékaink. Ezeknek a gyakorlatoknak azonban semmi értelmük nem volna, ha nem lenne tisztítótűz, hiszen a mennyország szentjeinek nincs szükségük imáinkra, a pokol elátkozottjainak pedig ezek semmit nem használnak.

Már a józan megfontolás is azt mondja, hogy észszerű dolog egy tisztítótűz létezése, hiszen bár sokan halnak meg Istennel megbékülve, de ezek közül sokan életükben mégsem törődtek eleget lelki üdvükkel, és nem igyekeztek vezekelni bűneikért. Ezért ők még nem készek arra, hogy a végtelenül szent Isten színe elé lépjenek, hanem lelkük tisztulását, melyet a földön elhanyagoltak, még be kell pótolniuk.

Bár a protestantizmus általában nem fogadja el a tisztítótűz létezését, a protestáns K. A. Hase-nek el kell ismernie: „A legtöbb haldokló túl jó a pokolra, de biztosan túl rossz a mennyországra; nyíltan be kell vallani, hogy e kérdésben a reformált protestantizmusban homályosság uralkodik.”

Néhány szent, kinek természetfölötti tudás adatott a tisztítótűzről, arról biztosít bennünket, hogy a megholt lelkek maguktól rohannak a tisztítótűz lángjaiba, mivel világosan felismerik, hogy a maguk tökéletlen, foltos állapotában nem léphetnek Isten boldogságos látására.

A tisztítótűzben szenvedő lelkek biztosak lelkük üdvösségében. Ennek ellenére helytelen dolog lenne a tisztítótüzet könnyedén venni, hiszen a szentek arra tanítanak, hogy a tisztítótűz kínjai nagyon nagyok. Maga a legenyhébb szenvedés ott súlyosabb, mint az evilági legnagyobb kín.

Genovai Szent Katalin mondja: „Aki ezen a világon kitölti büntetését, az néhány fillérrel egyenlíti ki ezer dukátos tartozását. Aki azonban bűneiért csak a következő életben vezekel, az néhány fillér helyett ezer dukáttal fizet.” Isten tehát bőkezűen jutalmazza a földön önként viselt szenvedéseinket és áldozatainkat és kevéssel is megelégszik. A tisztítótűzben azonban az igazságosság egész szigorát el kell tűrni. Emellett a tisztítótűzben a szenvedést mindennemű megszakítás nélkül kell elviselni, míg ebben az életben még a legnagyobb kín is vigasztalással és szünetekkel súlyt csak bennünket.

A tisztítótűz szenvedései biztosan különböző súlyosságúak annak az állapotnak megfelelően, melyben a lélek halála pillanatában volt. Egyes lelkek éppen csak átmennek a tisztítótűzön, másoknak viszont nagyon sokáig kell ott maradniuk: évekig, évtizedekig vagy akár évszázadokig.

A szegény lelkek fő büntetése az Isten látásától való megfosztottságuk. Mikor a lélek elhagyja a testet, minden tévedés és szétszórtság megszűnik. A lélek akkor egész pontosan felismeri, hogy csak Isten a célja, hogy mindenen felül egyedül Ő méltó a szeretetre, és semmi egyébnek nincs értelme. Ezt az Istent még nem birtokolhatni, látására talán még sokáig várni, jelenti a legnagyobb kínt a tisztítótűz lakói számára. Ehhez jönnek még más büntetések, azoknak a bűnöknek fajtája szerint, melyeket a lélek földi életében elkövetett.

Miként azt fentebb már láttuk, a szegény lelkek önként mennek a tűzbe. Ezért súlyos szenvedéseiket a legtökéletesebb megadással tűrik, anélkül, hogy perlekednének vagy morognának miatta. Ezáltal a szenvedések türelmes elviseléséhez példaképül szolgálnak számunkra. Próbáljunk meg segíteni nekik azzal, hogy imádkozunk értük, búcsút nyerünk számukra és misét mondatunk érettük. Ezzel enyhíthetjük és megrövidíthetjük szenvedéseiket. A szegény lelkek meg fogják nekünk ezt hálálni azzal, hogy majdan ők járnak közbe érettünk.

„Ha lelkünket a katolikus Egyházzal összhangba akarjuk hozni, akkor igazi jámborsággal kell megemlékeznünk a tisztítótűzben szenvedő szegény lelkekről, hiszen minden valószínűség szerint mi magunk is több-kevesebb időt ott fogunk eltölteni – vágyjunk erre, ez kiválasztottságunk jele lesz. Ha mi Isten szentségét és hasonlíthatatlan tisztaságát fel tudnánk ismerni, nem csodálkoznánk, hogy Ő tökéletlenségeket fedez fel bennünk, melyek nem egyeztethetőek össze a Legszentebb Szentháromság szentségével.” (Lefebvre érsek, Lelki útmutató, 81. oldal)

A pokol

A pokol létezése a kinyilatkoztatásban egyértelműen szerepel. Üdvözítőnk gyakran beszél a pokolról, hogy óvjon bennünket tőle: „Ha jobb szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt és vesd el magadtól; mert jobb neked, hogy egy vesszen el tagjaid közül, mintsem egész tested a gyehennára vettessék.” (Mt 5,29) „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, a lelket azonban nem tudják megölni. Inkább attól féljetek, aki a kárhozatba vetve a testet is, a lelket is el tudja pusztítani.” (Mt 10,28) És a farizeusoknak ezt kiáltja oda: „Hogy is kerülhetnétek el a kárhozat büntetését?” (Mt 23,33)

Ezen túlmenően Isten látomásban számos személynek megmutatta a poklot, mint például a Fatima-i gyermekeknek: „A Szent Szűz kitárta karjait… Mintha valami fénysáv hatolt volna belőlük a földre. Egyszerre hatalmas lángtengert pillantottunk meg. Tele volt ördögökkel és kárhozott lelkekkel. Mintha átlátszó, izzó fekete és bronzszínű emberi alakok lettek volna. A tűzben ide-oda úszkáltak. Belsejükből füst és láng tört ki… Közben fájdalmukban és reménytelenségükben sikoltoztak és nyögtek…. Az ördögök úgy néztek ki, mint utálatos, ismeretlen állatok, ijesztő és szörnyű formájuk volt, de azok is átlátszók és feketék voltak. Ez a látomás csak egy pillanatig tartott. Hála legyen Égi Anyánknak, aki korábban megígérte nekünk, hogy a mennybe vezet bennünket. Ha ez nem lett volna így, akkor azt hiszem, az ijedtségtől és döbbenettől meghaltunk volna.” (Lucia nővér Fatimáról beszél, 100. o.)

A pokol az isteni igazságosság egyik követelménye, mert ezen a földön az igazságosság nem mindig érvényesül. Naponta olvasunk például borzalmas gonosztettekről, gyilkosságokról, gyermekek szörnyűséges bántalmazásáról, megerőszakolásokról stb. A tettesek gyakorta nem kapják meg méltó büntetésüket. Nem igazságos dolog akkor, hogy van pokol? Milyen elképzelésük van azoknak az igazságról, akik úgy vélik, hogy nincs pokol, hanem mindenki a mennybe jut? De ne hagyjuk magunkat megtéveszteni: a pokolba nem csak a gyilkosok és veszélyes bűnözők kerülnek, hanem olyanok is, akik más súlyos bűn által elfordultak Istentől, és ezt őszintén nem bánták és nem gyónták meg (ahogy lehetőségük nyílt erre).

A pokol büntetései szörnyűségesek és semmilyen földi kínhoz nem hasonlíthatóak. A legsúlyosabb büntetés az Istentől való elvetettség, az Isten boldogságos látásából való kirekesztettség. Ha az ember evilágon nem is szenved az Istentől való elválástól, a pokol kárhozottjai már világosan tudják, hogy Isten számára teremtettek, hogy minden, amiben részük volt Istentől származott, és hogy egyedül Isten az, aki létüknek értelmet adhat.

De mivel ők elfordultak Tőle, rettenetes meghasonlottságban, belső ellentmondásban élnek. A kárhozottak másik fenyítése a démonoknak való teljes kiszolgáltatottságukból áll. Mivel földi életükben a démonokat követték, most megérdemlik, hogy ezek kínzásától szenvedjenek. Hogy mit jelent ezeknek a gonosz szellemeknek védtelenül kiszolgáltatva lenni, arról talán valamelyes fogalmat kaphatunk a megszállottakról szóló leírásokból.

Végezetül a kárhozottakat a pokolbeli tűz is kínozni fogja. Az Üdvözítő az Utolsó Ítéletkor így fog hozzájuk szólni: „Távozzatok tőlem, átkozottak, az örök tűzre, mely az ördögnek készíttetett és az ő angyalainak.” (Mt 25,41) És Jézus más alkalommal ezt mondta: „Jobb neked csonkán az életre bemenned, mint két kezeddel együtt a gyehennába jutnod, a kiolthatatlan tűzre.” (Mk 9,43)

Az az ellenvetés, mely szerint tisztán szellemi lények, mint amilyenek a démonok vagy a lelkek, nem szenvedhetnek anyagi tűztől, nem tartható fenn. Ha a lélek ebben az életben annyira össze van kötve a testtel, hogy a test szenvedései az ő szenvedései is, akkor az is lehetséges, hogy ő is szenvedjen a tűztől. Az igaz, hogy a tűznek nincs természetes ereje, amivel a léleknek árthat. De a pokolbéli tűz Isten büntető eszköze, így Isten természetfeletti erőt adott neki. Ezenkívül a test feltámadása után a kárhozottak testükön is elszenvedik a tűz kínjait.

A pokol büntetésében az a legszörnyűbb, hogy az egész örökkévalóságra szól. Az Üdvözítő nem csak „örök tűzről” (Mt 25,41) beszél, hanem „örök büntetésről” is, mely ellentétben áll az igazak örök életével (Mt 25,46). Ha a pokol büntetése nem lenne örökké tartó, akkor a pokolban remény is lenne, legalábbis remény a kínok befejeződésére. Viszont a pokolban nincs remény; az elátkozottaknak csak a kétségbeesés marad.

„Általam juttok a kínok birodalmába, általam juttok az örök szenvedésbe. … Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel”, áll ezért Dante-nál a pokol bejárata fölött kiírva. Az örök büntetésre az okot végülis az elátkozottaknak a rosszban való megátalkodottsága adja. Ezek Isten elleni örök gyűlöletben élnek, képtelenek a bűnbánatra és a szeretetre. Ezért mondják, ha a pokolban lenne gyóntatószék, melyben az elátkozottak bűnbocsánatot nyerhetnének, e szék üresen állna!

Sokan jutnak a pokolba? Sajnos, igen. Sőt, a teológusok többsége a II. Vatikánumig azon a véleményen volt, hogy az emberek többsége a pokolba jut, mivel az Üdvözítő ezt mondta: „Tágas a kapu és széles az út, amely a romlásba visz – sokan bemennek rajta. Szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre vezet – kevesen vannak, akik megtalálják.” (Mt 7,13-14) A Fatima-i gyermekek kijelentései sem nyújtanak optimizmusra okot. Jácinta olykor felkiáltott: „Sokat kell imádkozni, hogy a lelkeket megmentsük a pokoltól. Olyan sokan vannak, akik oda jutnak, olyan sokan!” És Lucia nővér nyomatékosan azt mondta egy papnak, aki bizakodóan nyilatkozott előtte a legtöbb ember üdvösségével kapcsolatban: „Nem, páter, sokan vannak, akik elkárhoznak.”

Gondoljunk gyakrabban a pokolra. „A pokol létezik és én beleeshetek”, ennek a gondolatnak el kell riasztania bennünket attól, hogy bűnt kövessünk el vagy bűnben maradjunk.

Természetesen igyekeznünk kell, hogy a bűnt Isten iránti szeretetünkből kerüljük és nem csak a pokoltól való félelmünkből, de heves kísértések közepette a pokolra való gondolás hatásosabb eszköz lehet a kitartáshoz, mint az Isten szeretetére való gondolás, mely ilyen kísértések alatt csak nagyon halványnak és valószerűtlennek tűnhet.

A mennyország

Életünk tulajdonképpeni célja a mennyország. Túl ritkán gondolunk erre az örvendetes igazságra, és ezért állandóan veszélyben vagyunk, hogy elfelejtsük, hogy ezen a földön csak idegenek és zarándokok vagyunk (lásd: 2 Kor 5,6; Zsid 11,13). Itt nincs tartós maradásunk; ezért a menny örök hazája után kell vágyakoznunk.

Ebben a világban soha nem tudunk tartósan boldogok és megelégedettek lenni, hanem mindig lesz szenvedni valónk. Még ha fölöslegünk is van a földi javakból, szívünkben akkor is megmarad egy csillapíthatatlan vágy és az a felismerés, hogy teljes boldogságunkhoz nem elég a föld minden java sem. „Az előzetes öröm a legszebb öröm” szólásban benne van annak beismerése, hogy egy földi vágy kielégülése mindenkor magával hozza a csalódást is: olyan szép, mint amilyennek reméltük, nem lett a vágyott dolog mégse.

Miért van ez így? Ebben a világban csak véges javakat találhatunk. Szellemi lelkünk azonban csupán érzéki vagy valamely módon behatárolt jóval nem elégíthető ki. Isten a boldogság utáni vágyat ültette el szívünkbe, melyet csak a végtelen jó, Isten maga tud teljesíteni. Az egész világ sem tudna bennünket valóban boldoggá tenni, ezt csak Isten tudja. Csak Ő végtelen, aki Őt bírja, mindent bír.

Ezért a mi mennyünk Isten látásából és élvezéséből fog állni. „Az az örök élet, hogy ismerjenek téged, az egyedüli igaz Istent és akit küldtél, Jézus Krisztust.” (Jn 17,3) – imádkozza az Üdvözítő az utolsó vacsorán. Isten látása akkor már nem lesz rejtélyes és sötét, mint ebben az életben, hanem színről színre, tökéletesen tiszta: „Ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre. Most még csak töredékes a tudásom, akkor majd úgy ismerek mindent, ahogy most engem ismernek.” (1 Kor 13,12)

Mi tehát nem úgy fogjuk látni Istent, ahogy néhány próféta (például Izajás) ezen a földön látomásban látta: trónon ülve és szárnyas angyalokkal körülvéve. Ez csak tökéletlen kép Istenről, hiszen Istent ebben az életben nem láthatja senki olyannak, amilyen a valóságban. A mennyországban azonban így fogjuk Őt látni: „Mert látni fogjuk, amint van” (1 Jn 3,2) Tehát háromszemélyű lényét fogjuk látni. Látni fogjuk az Atyát, a Fiút és a Szentlelket, ahogy végtelen szeretetben összefonódnak; valóságosan három és mégis tökéletesen egy. Már nem hinni fogjuk, hanem látni, hogy Isten a szeretet.

Ebben a látásban lelkünk kimondhatatlan elragadtatásban fog felujjongani. Fel fogja ismerni, hogy ez az Isten, aki a szeretet, szereti őt, és hogy neki az egész örökkévalóságban birtokolni és élvezni szabad Őt. Nem lesz más vágya, mint hogy nézhesse és szerethesse Őt. A menny boldogsága oly nagy, hogy mi nem tudjuk jól elképzelni, és megsejteni is csak alig valamit tudunk belőle. Ezért mondja Szent Pál: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik.” (1 Kor 2,9)

Emellett természetesen a menny többi lakójával, az angyalokkal és a szentekkel való barátság is a boldogság forrását fogja majd jelenteni számunkra. Amiatt is örülni fogunk, hogy azokat viszontláthatjuk, akiket itt a földön szerettünk. Fájdalom és bánat nem lesz többé a mennyországban. A menny boldogsága zavartalan boldogság: „Maga Isten … letöröl szemükről minden könnyet. Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem vesződség, mert a régi világ elmúlt.” (Jel 21,3-4) Az üdvözölteknek nem kell félniük többé, hogy ezt a boldogságot valaha is elveszíthetik. A zavartalan örömhöz tartozik e boldogság elveszthetetlenségének tudata, „mert minden boldogság örökkévalóságot, mély, mély örökkévalóságot akar”, ahogy ezt maga Nietzsche is mondta.

Mindazonáltal nem érzéki örömök azok, amik a mennyországban ránk várnak. Szép lányokkal és sok érzéki gyönyörrel teli paradicsomot Mohamed ígért követőinek.

Ezzel szemben Krisztus ezt mondta: „Hiszen, amikor feltámadnak, nem nősülnek és férjhez sem mennek, hanem úgy élnek, mint az angyalok az égben.” (Mk 12, 25) A test feltámadása után azonban a lélek boldog öröme a megdicsőült testre is átfolyik, úgy hogy ez is részesül ebben az üdvben.

A mennyország öröme lényegét tekintve mindenki számára egyforma. Mindazonáltal különböző fokok azért vannak, annak a szeretetnek mértéke szerint, melyet a földön valaki elért. Irigység azonban nem létezik az üdvözültek között. Lisieux Kis Szent Teréz nagyon szép hasonlatban mutatta meg, hogy a mennyben mindenki egészen boldog, holott nem mindenki élvezi a boldogságnak ugyanazt a mértékét. Egy kis és egy nagy üveg is tele van, ha egészen a széléig töltik őket; a nagy mégis többet tud felvenni. A szentek így érdemelték ki a földön, hogy a mennyben több boldogságot tudnak befogadni.

„Amiket most szenvedünk nem mérhetők össze a jövendő dicsőséggel, amely meg fog nyilvánulni rajtunk.” (Róm 8,18) E világon a legvadabb szenvedéseket elviselni sem lenne sok a mennyei boldogság legcsekélyebb fokának eléréséhez. Isten azonban sokkal kevesebbet kíván tőlünk, igyekezzünk tehát a csekélyebb szenvedéseket, melyeket nekünk küld, türelmesen elviselni, hogy ezzel kiérdemeljük magunknak a mennyet.

(Megjelent a Szent Margit Lap 58. és 59. számában, forrás: katolikus-honlap.hu)

Létrehozva 2023. március 19.