Hirtelen csak elém toppantál… Rég nem láttuk egymást. Azt mondod, otthon voltatok két évig, de most ismét visszajöttetek egy kissé megalapozni anyagilag is ifjú életeteket.

Bevallod viszont, hogy félsz az új esztendőtől. Annyi aggasztó dolog van már időközben itt is, hogy már-már elcsüggedtek. Most épp állást kerestek. Több ajánlatot is kaptatok, de hetek óta azon töprengtek, hogy melyik úton induljatok el? És nem tudtok dönteni, mert annyi megválaszolatlan kérdés kapcsolódik mindegyik lehetőséghez…

“Csak ez a bénító félelem ne lenne!” – mondod… “Úgye, megértesz, atya?” – kérdezed.

Igen, részben megértelek. Megértem, hogy haboztok az első lépést megtenni. Nem akartok naivnak, túlzottan hiszékenynek feltűnni. Inkább kétszer is meggondoljátok, hogy merre induljatok! Ez helyes!

De azt is gondold meg: mi történik Veletek, ha attól való félelmedben, hogy hibát találtok elkövetni, nem vágtok neki egyetlen útnak sem? Hova érkeznétek meg? Sehova! Az élet melyik táborához tartoznátok? A vesztesei közé!

Valahányszor ugyanis csak egy helyben toporogtok, az élet elrohan – mellettetek. Megy, halad – csak éppen nélkületek. Nélkületek, mert félelemből nem meritek az első lépést megtenni. Ilyen aggódó félelem már nem egyszer rontott meg életeket és sorsokat! Ilyen bénító félelem nem egy szépreményű életet tört már derékba!

Ne féljetek hát!

“Jó, de mit csináljunk azzal a sok bennünk ágaskodó kérdéssel, ami gúzsba köti a kezünket?” – kérdezed aggódó szorongással.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2017. január 7.