4. FEJEZET

AZ ÁLDOTT AZ ÖRÖKKÉ EMLÉKEZETES ENGEDELMESSÉG

       1. Beszédünk fonalát folytatva mindjárt el is értünk a küzdőkhöz, Krisztus atlétáihoz. Hát igen, minden gyümölcsöt virág előz meg, minden engedelmességet vagy a testnek, vagy az akaratnak önkéntes száműzetése. Ezzel a két erénnyel mint arany szárnyakkal serényen száll fel a megszentelődött lélek az ég felé. Talán erről énekelte egy Lélektől ihletett férfi: „ki ad nekem szárnyat, mint a galambnak, hogy elrepüljek.” – a gyakorlat szárnyán, „és megnyugodjam” – az alázatos szemlélődés révén?

       2. De ne mulasszuk el, kérem, munkánkban azt se, hogy világosan bemutassuk ezeknek a vitéz harcosoknak sajátos felszerelését is. Hogyan tartják az Isten és kiképzőjük iránti hűség pajzsát, hogy azzal mintegy elhárítsák a hűtlenség vagy elpártolás minden gondolatát. A Lélek kivont kardjával állnak szüntelenül, hogy minden hozzájuk közelgő önző kívánsággal végezzenek.

       Felöltik a türelem és szelídség mellvértjét is, hogy minden gyalázkodás, szurkálás, sértő szó leperegjen róluk. Rajtuk van az üdvösség sisakja, vagyis az elöljáró imájának betudható oltalom is. Lábaikat pedig nem szorítják egymáshoz, hanem az egyiket szolgálatra készen” előreteszik, a másikat viszont mozdulatlanul egy helyben tartják – imádságra.

       3. Az engedelmesség önnön lelkünk teljes megtagadása, amely egész világosan a test által nyilvánul meg, vagy talán fordítva: az engedelmesség testrészeink érzéstelenítése, miközben gondolatvilágunk életben marad.

       Az engedelmesség: számítgatás nélkül történő cselekvés, önkéntes halál, körülményeskedés nélküli élet, a veszély gondtalan vállalása, gondolkodás nélkül felhozható mentség Isten előtt, halálfélelem hiánya, veszélytelen hajózás, utazás alvás közben.

       4. Az engedelmesség: az akarat sírja, az alázat feltámadása. A halott nem mond ellent, és már nem is tesz különbséget a között, hogy mi a jó és mi tűnik rossznak. Mert aki lelkét istenfélő módon halálra adja, az minderről számot tud majd adni. Az engedelmesség a megkülönböztető képességnek mélységes belátás folytán történő felfüggesztése.

       5. Mind testrészeink, mind a lélek kívánsága sanyargatásának kezdő lépése a küszködés. Középső foka: részben még mindig a fájdalmas küszködés, részint viszont már megkönnyebbülés. Végső állapota pedig mozdulatlanság, amit a fájdalom érzésének a teljes megszűnése jellemez. Csak akkor látni, hogy újra fájdalmasan küszködik az ilyen megboldogult élő halott, amikor észreveszi, hogy a maga akaratát cselekszi, fél ugyanis a saját döntése terhétől.

       6. Valahányan a Szellemi hitvallás viadalának próbáltok nekivetkőzni, Krisztus igáját a saját nyakatokba akarjátok venni, a magatok terhét más vállára igyekeztek rakni, iparkodtok eladási szerződéseteket önként megírni, és azzal Szabadságleveleteket akarjátok kiváltani; valahányan mások kezétől fenntartva ússzátok át ezt a nagy tengert – tudjátok meg, hogy rövid, de nehéz út megtételére vállalkoztok, és hogy csak egyetlen kelepce van rajta: önrendelkezésnek hívják. Mert aki arról teljesen lemond mindenben, ami csak jónak, lelkinek, Isten előtt kedvesnek látszik, az – még mielőtt egy lépést is megtett volna – már meg is érkezett. Az engedelmesség ugyanis önmagunk iránti bizalmatlanság minden jót illetően egészen életünk végéig.

       7. Amikor az alázat – és végső soron üdvösségünk – elérése végett meg akarjuk hajtani nyakunkat, vagyis másra akarjuk bízni magunkat az Úrban, még belépésünk előtt, ha van bennünk némi gyanakvás és magunkhoz való eszünk, jól megnézzük, megvizsgáljuk a kormányost, sőt úgyszólván még próbára is tesszük, nehogy aztán a matrózt kormányosnak, a beteget orvosnak, a szenvedélyek rabját azokon uralkodó embernek, a tengert pedig kikötőnek tekintve ilyen fölkészülten is hajótörést idézzünk elő saját magunk számára. Miután azonban az istenfélő engedelmesség pályájára fölléptünk, egyáltalán semmiben se bíráljuk jó versenybíránkat, még ha talán – mert hát ember– néhány kisebb gyarlóságot fedezünk is föl benne. Máskülönben, ha bírálgatni kezdjük, semmi hasznunk nem lesz az engedelmességből.

       8. Ha mindig feltétlen bizalmat akarunk tanúsítani elöljáróink iránt, mindenképpen örökre, eltörölhetetlenül szívünkbe kell vésnünk azok jótetteit, hogy amikor majd a démonok bizalmatlanságot szítanak ellenük, ezekre emlékezve elhallgattassuk őket. Mert minél inkább virul a szívben a bizalom, annál buzgóbb a test a kötelességteljesítésben, ám ha a bizalmatlanságba b az mind botlik, már el is bukott. Hiszen „ami nem bizalomból fakad, az mind bűn.”

       9. Mihelyt egy rossz gondolat azt sugallja, hogy bíráld meg vagy ítéld el az elöljáródat, menekülj attól, mint a paráznaságtól! Egyáltalán ne adj teret, ne engedj bejárást, kezdeményezési lehetőséget ennek a kígyónak! Mondd inkább a sárkánynak: „Te csaló, nem rám tartozik, hogy megítéljem elöljárómat, hanem őrá az, hogy megítéljen engem! Nem én vagyok az ő bírája, hanem ő az enyém.”

       10. Az atyák meghatározása szerint a zsoltározás fegyver, az ima védőfal, a kifogástalan könny olyan, mint a fürdő. Az áldott engedelmességet viszont egyenesen hitvallásnak tekintették, amelynek hiányában a szenvedélyek rabjai közül senki meg nem látja az Urat.

       11. Az engedelmes alattvaló maga mondja ki saját ítéletét a maga ügyében, mert ha az Úr kedvéért tökéletesen engedelmeskedik, még ha úgy is tűnne, hogy ezt nem tökéletesen teszi, nem terheli felelősség. Ha azonban bizonyos dolgokban a maga akaratát teljesíti, még ha engedelmeskedni látszik is, saját magára veszi a terhet. Ha eközben elöljárója szüntelenül megfeddi őt, még rendbe jöhet, de ha már az is elhallgatott, akkor nincs mit mondani.

       12. Akik egyszerű lelkülettel engedelmeskednek az Úrban, jó úton haladnak, mert nem vonják magukra szigorú ítélkezéseikkel a démonok mesterkedését.

       13. Mindenekelőtt gyónjunk meg jóságos bíránknak – és csakis neki-, ám ha azt parancsolja, [valljuk be bűneinket] akár mindenkinek is. A nyilvánosság elé tárt sebek ugyanis begyógyulnak, és nem mérgesednek el.

       14. Egyszer mikor egy jó bíró és jeles pásztor monostorában voltam, félelmetes bírói eljárást láttam. Az történt, hogy amíg ott tartózkodtam, valaki a rablóbandából jelentkezett a szerzetesi közösségbe. Az a kitűnő pásztor és orvos megparancsolta, hogy az illető hét napig teljes nyugalmat élvezzen, kizárólag azért, hogy a helyi életrendet jól megfigyelje.

       A hét elteltével magához hívatta a Pásztor, és négyszemközt megkérdezte, valóban volna-e kedve velük együtt élni. Miután pedig látta, hogy az egészen őszintén igent mond, most már azt is megkérdezte, mi rosszat vitt végbe a világban. Majd azt látva, hogy ez szóban mindent készségesen bevall, így tette próbára: „Azt akarom – mondta –, hogy nyilvánítsd ki ezt az egész testvéri közösség.” Az pedig mivel valóban utálta minden bűnét, és mit sem törődött a szégyennel, habozás nélkül megígérte: „Ha akarod – mondta –, akár Alexandria városközpontjában is.”

       A pásztor tehát vasárnap egybegyűjtötte minden bárányát, szám szerint háromszázharmincat, és az Isteni Liturgia végzése közben – mert az Úr napja volt – az Evangélium befejezése után néhány testvérrel be is hozatta azt a feddhetetlen elítéltet: szőrzsákba öltözve, hamuval a fején, hátrakötött kézzel, sőt még némileg ütlegelve is – úgyhogy a puszta látványtól is mindenki megrökönyödött és egyszerre siránkozásba tört ki, hiszen senki sem értette, hogy mi történik. Majd amikor a templom bejáratához ért, ez az emberszerető bíró rákiáltott hangosan: „Állj meg! Mert méltatlan vagy rá, hogy ide belépj.” Ő meg erre a pásztornak a szentélyből hozzá intézett szavától megrémülve (azt hitte ugyanis, amint nekünk a végül aztán esküvel állította, hogy nem ember, hanem mennydörgés hangját hallotta) azonnal arcra borul, remegés fogja el, mert lelke mélyéig megrázza a félelem. S míg a földön fekszik és azt könnyeivel áztatja, a csodálatos orvos (aki mindezzel az ő üdvösségét munkálja, és mindenki számára mintát szolgáltat az üdvösségre vezető, tiszta alázatra) újra ráparancsol, hogy mindenki előtt számoljon be részletesen mindenről, amit csak elkövetett. Mire ő valamennyi hallgatóját megdöbbentve rémülten bevallott mindent egyenkint, nemcsak az értelmes lényekkel vagy állatokkal testileg elkövetett természetes vagy természetellenes vétkeket, hanem mérgezéseket, gyilkosságokat és egyebet is, amit nemigen szabad sem írásba foglalni, sem pedig végighallgatni. Majd miután meggyónt, a pásztor elrendelte, hogy rögtön nyírják fel és sorolják a testvérek közé.

       15. Én meg, mivel csodáltam annak a szent embernek a bölcsességét, négyszemközt megkérdeztem, ugyan miért rendezett ilyen különös jelenetet. Mire az igaz orvos így szólt: „Két célból: először is azért, hogy azt, aki meggyónt, az itteni szégyen árán megszabadítsam a jövendőtől. Ez meg is történt, mert még mielőtt felállt volna a földről, János testvérem, ő már mindenért bocsánatot nyert. És ne hitetlenkedj, mert egyik testvér, aki ott volt, bizalmasan közölte velem: „Láttam egy félelmetes alakot, teleírt papírlapot és tollat tartott, s valahányszor a földön fekvő megtérő kimondott egy bűnt, ő ezt a tollal áthúzta.” De ez így is méltányos, hiszen írva van: „Így szóltam: Megvallom magam ellen hűtlenségemet az Úrnak, és te megbocsátottad szívem gonoszságát.” Másrészt pedig azért jártam el így, mert vannak nálunk némelyek, akik még nem vallották be vétkeiket – ezzel buzdítottam őket is a gyónásra, hisz enélkül senki sem nyer bocsánatot.”

       16. Még sok más csodálatra méltó dolgot is láttam ennél az örök emlékű pásztornál és ennél a nyájnál, aminek a legjavát igyekszem majd veletek közölni. Mert nem kis ideig tartózkodtam náluk, hogy életmódjukat megfigyeljem, és ugyancsak álmélkodtam azon, hogy földi létükre miképp utánozták az égieket. Mert a szeretet feloldhatatlan köteléke fűzte őket egymáshoz, s ami még ennél is csodálatosabb: minden bizalmaskodástól és bőbeszédűségtől mentes szeretet. Mindenekelőtt azt gyakorolták, hogy semmiben meg ne sértsék testvérük lelkiismeretét. Ha meg valaki gyűlölködőnek bizonyult, azt a pásztor száműzte mint elítéltet egy elkülönített monostorba. Egyszer pedig ez a szent azt parancsolta, hogy az egyik testvért, aki füle hallatára a társát ócsárolta, űzzék el. Azt mondta, sem látható, sem láthatatlan ördögöt nem tűr meg a monostorban.

       Azoknál a szenteknél valóban sok hasznos, bámulatra méltó dolgot láttam: az Úr akarata szerint összegyűlt és összetartott testvéri közösséget, amely mind a gyakorlati tevékenysége, mind a szemlélődése szempontjából csodálatos. Annyira törték, annyira edzették magukat a jó cselekedetek végzésével, hogy szinte nem is szorultak az elöljáró intelmére, hanem kölcsönösen serkentették egymást szent éberségre. Bizonyos meghatározott, egyezményes szent jelekben megegyeztek ugyanis, és ezeket állandóan és rendszeresen gyakorolták is. Ha például megesett, hogy valamelyikük az elöljáró távollétében szidásba, megszólásba vagy fecsegésbe fogott, egy másik testvér a többiek számára észrevétlen jellel figyelmeztetve leállította. Ám ha az esetleg ezt nem vette észre, akkor aki figyelmeztette, földre borult előtte, majd eltávozott. Beszélgetésük, ha éppen szólni kellett, folyton a halálra való emlékezés meg az örök ítélet gondolata körül forgott.

       17. Nem hallgatom el előletek az ottani szakács egészen kivételes tulajdonságát. Észrevettem, hogy szolgálat közben folytonosan elmélkedik, és élvezi a könnyek kegyelmét. Megkértem hát, mondja meg nekem, hogyan részesülhetett ilyen nagy kegyelemben. Unszolásomra aztán így válaszolt: „Mindig csak arra gondoltam, hogy Istennek szolgálok, és sohasem arra, hogy embereknek. A teljes magányra egyébként méltatlannak ítéltem magam, viszont itt épp előttem ég a tűz, s annak látása emlékeztet folyton az eljövendő lángra.”

       18. Halljuk még egy másik rendkívüli teljesítményüket. Ezek a boldogok még az asztalnál sem hagytak fel a lelki gyakorlatokkal, hanem egy bizonyos észrevétlen magatartással vagy egy bólintással, feltűnés nélkül a benső imára emlékeztették egymást. És ezt nyilván nemcsak az asztalnál tették, hanem minden találkozásuk és összejövetelük során is. Ha meg valamelyikük véletlenül hibát követett el, azt több testvér is arra kérte, hogy hagyja rájuk az ügy elintézését a pásztorral, vagyis a magyarázatot és a fenyítés elviselését. Ezért tanítványai ilyen gyakorlatának tudatában a jeles férfi is enyhébb fenyítékeket szabott ki, tudta ugyanis, hogy nem az a hibás, aki a büntetést vállalja, de azt, hogy tulajdonképpen ki is hibázott, még csak nem is kutatta.

       Hol merülhetett volna föl köztük valaha a szószátyárságnak vagy csipkelődésnek akár még csak a gondolata is? S ha valamelyikük esetleg mégis vitába bocsátkozott a társával, egy harmadik odament és földre borulva eloszlatta a haragot. Ha meg észrevette, hogy neheztelnek, rögtön jelentette az elöljáró helyettesének, aki úgy intézkedett, hogy még napnyugta előtt kibéküljenek egymással, és ha netalán megmakacsolták magukat, akkor büntetésből vagy nem ehettek, amíg ki nem békültek, vagy elküldték őket a monostorból.

       Nem is hiába tartották fenn náluk ezt a dicséretre méltó nagy szigorúságot, hiszen az tényleg bő termést hozott azaz tett láthatóvá. Az ottani szentek közül sokan bizonyultak mind a gyakorlatban mind a szemlélődésben igen jártasnak, és a megkülönböztetés képességével is rendelkező alázatos embereknek. Megdöbbentő, angyalokhoz illő látvány volt az, ahogy a tisztes, őszöreg, szentéletű férfiak gyermekek módjára törekedtek az engedelmességre is, és az, hogy a legnagyobb büszkeségük az alázat elérése volt.

       19. Láttam én ott olyanokat, akik vagy ötven évig éltek engedelmességben. Megtudakoltam tőlük, milyen vigaszt találtak ekkora küszködésre. Némelyikük azt mondta, hogy mivel már az alázatosság legmélyére jutott, örökre elhárít magától minden háborgást. Mások azt állították, hogy ha szidalmak és bántalmak érik őket, nem észlelnek és nem is éreznek fájdalmat. Láttam másokat azok közül a felejthetetlen, angyali formájú, ősz hajú férfiak közül, akik Isten akarata szerint eljutottak a legmélyebb ártatlanságig, a kifinomult, tudatos egyszerűségig, nem valami ostoba együgyűségig, mint egyes e világban élő öregek, akiket vén bolondnak szoktak csúfolni, hiszen ezek az öregek külsőleg teljesen jóságosak, kedvesek, derűsek, mind szavuk, mind viselkedésük kendőzetlen, keresetlen és mesterkéletlen (ritkaság az ilyesmi!), belsőleg pedig lelkük mélyén magán Istenen és elöljárójukon csüggtek, mint ártatlan kisdedek, míg elméjük tekintetét kemény szigorral és merően a démonok és a szenvedélyek ellen fordították.

       20. Kifogynék az időből, fölszentelt barátom és istenszerető közösség, még ha egy életen át is beszélnék azoknak az áldott lelkeknek az erényéről és mennyeiket utánzó életmódjáról; de mégiscsak jobb az ő kemény küzdelmük árán elért teljesítményükkel díszíteni hozzátok intézett dísztelen munkámat, és úgy indítani titeket Isten előtt kedves buzgóságra, mint csak a magunk hitvány buzdításával előhozakodni. Kétségtelen ugyanis, hogy a közönségest csak ékesebbé teszi a kiváló. De ezt az egyet kérem: Ne gondoljátok, hogy az írásunkban bármi is koholmány, mert a bizalmatlanság csak lerontja a lelki hasznot!

       21. De térjünk vissza az előbbi témánkhoz! Évekkel korábban egy Izidor nevű férfi Alexandria egy magas rangú hivatalából elvonult az imént említett monostorba, úgyhogy még én is ott értem. Felvételekor az a Szent pásztor látja ám, hogy nagyon komisz, egészen nyers, rosszindulatú és dölyfös. Ám emberi találékonysággal is túltesz a nagy bölcs a démonok álnokságán, mert így szól Izidorhoz: „Hát ha úgy döntöttél, hogy fölveszed Krisztus igáját, azt akarom, hogy mindenekelőtt az engedelmességet gyakorold.” – „Úgy adom magam az engedelmességre, szent atyám – válaszol az – mint vasat a kovács kezébe.” No, épp jól jön a férfinak ez a hasonlat: rögtön ki is szabja ennek a vasakaratú Izidornak a feladatát: „Hát akkor azt akarom, testvérem, hogy állj ki a monostor kapujába, és minden egyes léleknek, aki ott bejön vagy kimegy, hajts térdet és mondd: »Imádkozz értem, atyám, mert epilepsziás vagyok!« Az aztán engedelmeskedett, mint egy angyal az Úrnak.

       Miután pedig Izidor hét évet töltött el ott, és az alázatosság és töredelmesség legmagasabb fokára jutott, a jeles férfi, a törvényes hét esztendő elmúltával és ennek a férfinak a hihetetlen türelme láttán őt mint a legméltóbbat a testvérek közé akarta sorolni, s a pappá szentelésre is méltatni. Ő azonban mind mások, mind az én hitvány személyem révén is rimánkodott a pásztornak: engedje meg neki, hogy ugyanott fejezze be pályáját, mégpedig pontosan úgy, ahogyan most ott él – sejtetve és egy kissé homályos kifejezéssel jelentve is már a közelgő végét: hogy nemsokára már magához hívja őt az Úr. És úgy is lett. Miután ugyanis a mester meghagyta ugyanabban az állapotban, tíz napra rá a dicstelenség útján dicsőségesen költözött el az Úrhoz, aki az ő halála után egy héttel a monostor portását is magához vette. Mert gyakran mondogatta neki a megboldogult: „Ha közvetlenül szavam lesz majd az Úrnál, csakhamar te is elválaszthatatlan leszel tőlem odaát is” és úgy is lett, megszégyeníthetetlen engedelmessége és Istent követő alázatossága fényes bizonyságául.

       22. Megkérdeztem ezt a nagy Izidort, amikor még élt: ugyan milyen gondolatot forgatott az eszében, amíg a kapuban tartózkodott. És nem titkolta el, mert azt akarta az örök emlékű, hogy épülésemre szolgáljon: „Kezdetben – mondta – egyre azt gondoltam, hogy rabszolgaként adtak el a bűneim miatt, azért keserűséggel tele, erőlködve ereszkedtem térdre. Egy év múltán azonban már szívfájdalom nélkül Istentől vártam türelmem jutalmát. Egy másik év elmúltával pedig már szívbeli meggyőződéssel tartottam magam méltatlannak mind a monostorban tartózkodásra, mind az atyák látására, a velük való találkozásra, a szentségek vételére és arra, hogy bárkinek is a szemébe nézzek, hanem földre sütött szemmel, de még mélyebbre megalázott elmémmel könyörögtem imádságért azokhoz, akik bejöttek vagy kimentek.”

       23. Egyszer, mikor együtt ültünk az asztalnál, az a kiváló elöljáró a fülem felé tartotta a száját, és ezt kérdezte: „Akarod-e, hogy isteni lelkületet mutassak neked aggastyán korban?” Kérésemre aztán az igaz odahív valakit a második asztaltól, akit Lőrincnek hívtak: már vagy negyvennyolc évet töltött el a monostorban, és rang szerint a papok között a második volt. Odajön hát, térdével is leborul az elöljáró előtt, és áldást kap tőle. Ám ahogy ez feláll, az egyetlen szót nem szól hozzá, hanem hagyja, hogy az asztal előtt álljon, és ne egyen (hiszen még az étkezés kezdete volt), úgyhogy eltöltött egy jó órát vagy kettőt is ott állva, olyannyira, hogy én már szégyelltem ennek a munkásnak még az arcába nézni is. Mert egészen ősz volt, a nyolcvanadik életévében. Válasz nélkül várt az étkezés végéig, majd mikor mi felálltunk, a szent elküldte, hogy mondja el a harminckilencedik zsoltár elejét a korábban említett nagy Izidornak.

       Én bezzeg rosszmájúságommal nem mulasztottam el azt, hogy kifaggassam az öreget. Amikor megkérdeztem tőle, mi járt az eszében, míg az asztal előtt állt, így szólt: „Mivel a pásztort Krisztus képviselőjének tekintem, még csak eszembe sem jutott olyasmi, hogy csak tőle kaptam volna a parancsot, hiszen tudtam, hogy Istentől kaptam azt. Ezért, János atya, nem úgy álltam ott, mint az emberek asztala előtt, hanem mint az Isten oltára előtt, és Istenhez imádkozva álltam ott anélkül, hogy a pásztorral szemben egyetlen rossz gondolat is eszembe jutott volna, hiszen akkora az iránta érzett bizalmam és szeretetem. Hiszen meg van írva: „A szeretet a rosszat nem rója fel.” Egyébként pedig tudd meg, atyám, hogy ha valaki átadja magát az egyszerűségnek és tudatosan ügyel ártatlanságára, nem ad már többé teret vagy alkalmat maga ellen a gonosznak.

       24. Amilyen az az igaz, a lelki nyáj pásztora és Isten kegyelméből megmentője volt, éppen olyan volt a monostor Istentől számára rendelt gondnoka is: tisztább, mint bárki más, szelíd, hogy párját ritkította. Erre rivallt rá a nagy öreg minden ok nélkül az Úr házában (a többiek lelki épülésére), és megfelelő ok nélkül elrendelte azt is, hogy kíméletlenül űzzék ki onnét. Mivel azonban én nem tudtam róla, hogy eleve ártatlan abban az ügyben, amivel a pásztor vádolta, négyszemközt védelmére keltem a gondnoknak a nagy férfival szemben.

       „Magam is tudtam, atyám – mondta a bölcs –, de amint szánalmas és igazságtalan dolog egy éhező kisded szájából a kenyeret kikapni, úgy a lelki vezető árt mind önmagának mind pedig munkatársának, ha nem juttatja mindig annyi győzelmi koszorúhoz, amennyiről csak tudja, hogy el tud viselni, akár sértésekkel, akár gyalázattal, akár megvetéssel vagy gúnnyal. Három súlyos sérelmet okoz ugyanis. Először is ő maga elesik a megfenyítésért járó jutalomtól, másodszor, mert noha másoknak is épülésére szolgált volna az illető erényességének megmutatásával, mégsem tette ezt meg, harmadszor pedig, és ez a legsúlyosabb, mivel sokszor azok is, akik nagy terhet hordozva türelmeseknek látszanak, ha egy ideig figyelmen kívül hagyják őket, mert erényeseknek számítva, az elöljárótól már nem kapnak feddést vagy szidást, elveszítik, ami türelmük, szelídségük van. Még hajó, termékeny és kövér is a föld, a megaláztatások vizének hiánya dudvássá teheti, úgyhogy az önteltség, a rosszindulat és vakmerőség tövise burjánzik el benne. Ennek tudatában írta a nagy Apostol levelében Timóteusnak: „Állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan, intsd és fenyítsd őket!”

       Erre én vitatkozni kezdtem azzal az igaz vezetővel, és mai nemzedékünk gyarlóságára hivatkoztam, vagyis hogy sokan talán a vaktában kimért büntetés miatt, de esetleg még a nem vaktában kimért miatt is elszakadnak a nyájtól. De a bölcsességnek az a tárháza így szólt: „A Krisztus kedvéért pásztorához szeretettel és bizalommal kötődő lélek vére ontásáig sem pártol el; főleg ha ez valaha valamilyen sérülésére már jó hatással volt. Észben tartja ugyanis a mondást: „Sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem egyéb teremtmény el nem választhat bennünket Krisztus szeretetétől.” Amelyikük pedig nem így kötődik, ilyen szilárdan ragaszkodva, nem tudom, vajon nem hiába tölti-e itt az idejét, hiszen csak színlelt engedelmességhez ragaszkodik. S valóban: nem is csalódott ez az igazán nagy ember, hanem szeplőtelen áldozatokat vezetett, tökéletesített és mutatott be Krisztusnak.

       25. Tanuljunk Isten cserépedényekben lévő bölcsességéről és ámuljunk! Amikor ott voltam, ámulva figyeltem a fiatal szerzetesek bizalmát, türelmét és törhetetlen kitartását az elöljáró megalázó büntetései során, hiszen néha még üldöztetésben is volt részük, de nemcsak az elöljárók, hanem jóval alatta lévő beosztottak részéről is. Épülni akartam, kikérdeztem hát az egyik testvért, aki tizenöt éve volt a monostorban. Abakürosznak hívták. Láttam, hogy csaknem mindenki igen rosszul bánik vele: volt úgy, hogy a felszolgálók még az asztaltól is elkergették, mert hát ez a testvér természeténél fogva nem egészen tudott a nyelvére vigyázni.

       Tehát így szóltam hozzá: „Abakürosz testvér, látom, hogy nap-nap után elűznek az asztaltól, úgyhogy gyakran étlen alszol el. Mi az oka?” „Hidd el nekem, atyám – válaszolta –, próbára tesznek az atyák, vajon tényleg szerzetes vagyok-e, mert azért nem igazából viselkednek így. Mivel tehát én is tudom, mi az elöljáró szándéka meg az övék is, könnyen eltűrök mindent. Már tizenöt éve tartom ezt észben, minthogy maguk is megmondták nekem, amikor beléptem: »Harminc éven át próbálják ki azokat, akik lemondanak a világról.« És jogosan, János atya, hiszen (tűz) próba nélkül nem finomodik az arany.”

       Hát ez a derék Abakürosz a monostorba érkezésem után még két évig élt itt, majd elköltözött az Úrhoz. Távozóban így szólt az atyákhoz. „Köszönöm, köszönöm az Úrnak és nektek, hogy hála az üdvösségem végett tőletek jövő megpróbáltatásoknak, lám a démoni kísértésektől tizenhét éven át mentes maradtam.” Úgy rendelkezett róla a pásztor, ez az igaz bíró, hogy hitvallóhoz méltóan, az ott pihenő szentek között temessék el.

       26. Bizony, ártanék az erények buzgó híveinek, ha a hallgatás sírjába temetném Makedoniosz, a fődiakonus küzdelmét és hőstettét. Hát ő, az Úr kedveltje, egyszer vízkereszt felé – vagyis pontosabban előtte két nappal – megkérte a pásztort, hadd menjen el Alexandriába, valami személyes ügyben, és meg is ígérte, hogy hamar visszajön a városból az ünnepi szertartás és az előkészület miatt. Ám a minden jót gyűlölő sátán akadályt gördített a fődiakonus útjába, miután az igumen elbocsátotta, ez úgy intézte, hogy ő ne érhessen vissza a monostorba az ünnepre, az elöljáró által kiszabott határidőre. Hát ahogy egy nappal később megérkezik, a pásztor megfosztotta a szolgálatától, és lefokozta a legutolsó újoncok sorába. A türelem derék diakónusa, a kitartásnak ez a fődiakonusa pedig fájdalom nélkül fogadta az atyai parancsot: úgy, mintha nem is épp őt, hanem mást büntetnének ezzel. Mikor aztán letöltött negyven napot abban a beosztásban, a bölcs férfi ismét visszaadta neki a saját rangját. Igen ám, de egy nap múlva rimánkodik neki a fődiakonus, hogy rója rá ugyanazt a büntetést az előbbi szégyennel, mert „valami megbocsáthatatlan vétket követtem el a városban” – mondta.

       Mivel pedig az a Szent tudta, hogy nem is igazat mond neki, hanem csak megaláztatás végett kérleli, engedett e munkás szép kívánságának. És látni lehetett a tisztes öreget, amint a kezdők sorában él és mindenkit őszintén kér, hogy imádkozzon érte: „mert az engedetlenség tisztátalanságába estem” – mondogatta. De az én szerénységemnek bizalmasan bevallotta az a nagy Makedoniosz, miért is vállalta önként ezt az alacsony beosztást: „Mert sohasem észleltem magamban – mondta – ekkora megkönnyebbülést minden zaklatástól, sem pedig az isteni világosság ilyen édességét, mint éppen az imént.”

       27. Az angyalok sajátsága, hogy nem buknak el – talán, mint egyesek állítják, nem is képesek rá –, az embereké viszont, hogy elbuknak, de valahányszor ez megesik, újra fel is állnak, csupán a démonok sajátsága az, hogy egyszeri bukásuk után többé már nem kelnek föl.

       A monostor gondnoka közölte velem bizalmasan: „Fiatal koromban, amikor az volt a dolgom, hogy a jószágra ügyeljek, történetesen igen súlyos lelki bajba jutottam, s mivel én soha sem rejtegetek kígyót a szívem odújában, azt a farkánál fogva – s itt farkon a cselekvés célját értem-tüstént bejelentettem az orvosnak. Ő azonban mosolyogva arcul legyintett, és így szólt hozzám: »Menj, gyermekem, lásd el a szolgálatodat, mint eddig, és egyáltalán ne félj!« Én hát lángoló hittel szót fogadtam. Néhány napon belül bizonyságot kaptam gyógyulásomról, és örömmel vegyes rettegéssel igyekezve folytattam pályámat.”

       28. Azt mondják, hogy a teremtmények minden rendjén belül sok a különbség. És tényleg, még a testvérek közösségében is különbözők a teljesítmények és magatartások. Ha az orvos észrevette, hogy némelyek közülük hivalkodók, mikor világiak látogatják meg a monostort, még azok szeme láttára a legkeményebb sértésekkel illette őket, és alantas szolgálatokat szabott ki rájuk, úgyhogy ezentúl már futva távoztak, ha látták, hogy világiak jönnek látogatóba. Különös látvány volt, ami történt: A hiúság önmagát űzte ki, és így már hanyatt-homlok menekült az emberektől.

       29. Az Úr nem akart megfosztani egy szent atya imájától; egy héttel távozásom előtt magához vette a pásztor helyettesét, egy Ménász nevű, csodálatos férfit, aki ötvenkilenc évig volt a monostorban, és szolgált ott minden beosztásban. Hát a harmadik nap, ahogy a szentéletű elhunytakor szokásos kánont végeztük, egyszer csak illattal telik meg az egész helyiség, ahol ez a szent feküdt. Mire a nagy férfi elrendelte, hogy nyissuk fel a koporsót, amelyben eltemették. Mikor az megtörtént, mindnyájan láttuk, hogy annak drága talpaiból ered két forrás módjára a kenet illata. Akkor a tanító ezeket a szavakat intézte mindnyájunkhoz: „Látjátok? Íme, a fáradozásaival két lábon együtt járó igyekezet és erőfeszítés áldozati illatként jutott el Istenhez. S valóban úgy is fogadta őket.”

       Még sok más kiváló tettet elbeszéltek nekünk az ottani atyák erről a szent Ménászról. Többek között ezt is: „Egyszer az elöljáró – mondták – próbára akarta tenni Ménász istenadta türelmét, és mikor az fölment az igumen cellájába, ahol leborult este elöljárója előtt, és szokás szerint áldását kérte, az otthagyta a földön fekve egészen a zsolozsmáig. Akkor aztán megáldotta, összeszidta, hogy milyen hivalkodó, és hogy türelmetlen, és felállította. A szent ugyanis tudta, hogy derekasan tűr, azért rendezte ezt a jelenetet mindenki épülésére.”

       Ennek a Szent Ménásznak a tanítványa értesített minket tanítómesterének ilyen dolgairól: „Hát mikor én kíváncsian kikérdeztem – mondta –, hogy vajon az elöljáró előtt úgy térdre borulva elnyomta-e az álom, ő biztosított róla, hogy a földön fekve kívülről az egész Zsoltárok könyvét végigmondta.”

       30. Nem mulasztom el munkám koronáját még a következő smaragddal ékesíteni: Szóba hoztam a legderekasabb öregek némelyikének a csöndes magányt, ők azonban mosolygó arccal, kedélyesen így szóltak hozzám: „Mi, János atya, anyagiak vagyunk, és érzéki életmódot követünk, mert jobbnak láttuk gyöngeségünkhöz szabni a harcot, amit elvállaltunk. Úgy gondoltuk, hogy jobb olyan emberekkel küzdeni, akik hol megharagudnak, hol pedig magukba szállnak, mint démonokkal, akik egyre csak dühöngnek és fegyverkeznek ellenünk.”

       31. Eme örökemlékű férfiak közül azonban egy másik – aki Isten tetszése szerinti nagy szeretettel és bizalommal volt irántam – nyájasan így szólt hozzám: „Ha megvan benned, igen bölcs barátom, annak a tettereje, aki lelke mélyéből mondja: »Mindent megtehetek Krisztusban, aki nekem erőt ad«, ha a tisztaság Szentlelke harmatként leszállt rád, mint a Szent Szűzre, ha beárnyékozott a Magasságbeli türelmének az ereje, övezd föl derekadat, mint Krisztus, az Istenember, az engedelmesség kendőjével, kelj föl a csöndes magány vacsorájától, töredelmes lélekkel mosd meg a testvérek lábát, de inkább vesd magadat a már legyőzött gőggel együtt a közösség lába elé! Állíts éber, szigorú kapuőröket szíved kapujába, tartsd féken a fékezetlen elmét zaklatott testben; élj szellemi magányban indulatos és ingatag tagok társaságában, és ami mindennél csodálatosabb: ne ijedezzen a lelked a zűrzavarban!

       Türtőztesd a nyelved, mely őrülten ellentmondásokba rohan; küzdj ez ellen az úrnőnk ellen napjában hetvenszer! Rögzítsd lelked fakeresztjére üllőként az elmét, kalapácsütésre kalapácsütést mérve: kijátszva, szidalmazva, kigúnyolva, megbántva, de egyáltalán nem ernyedve, meg nem törve, hanem egész nyugodtan, felindulás nélkül! Vesd le az akaratod, mint a gúnyruhát, és anélkül lépj fel a porondra – mert ez bizony ritka, nehezen megtalálható teljesítmény! Öltsd fel a hit mellvértjét, melyet a versenybíró iránti bizalmatlanság meg nem ront, meg nem sért; tartsd féken a tisztaság zablájával a szemtelenül tolakodó tapintást; szabj határt szemednek a halál gondolatával, mert óráról órára a testek nagyságát és szépségét kívánja kíváncsian vizsgálgatni; hallgattasd el kíváncsiskodó elmédet, és a magad dolgára összpontosítsd figyelmét, mert különben hanyagsággal képes vádolni testvérét; és feltűnés nélkül mutass részvétet és tökéletes szeretetet embertársad iránt!

       Arról tudja majd rólad igazán mindenki, kedves atyám, hogy Krisztus tanítványa vagy, hogyha a közösségi életben szeretettel vagyunk egymás iránt.

       Gyere, gyere – ismételgette ez a jó barátom –, gyere, állj be te is! Igyál gúnyt óráról órára, mint élő vizet! Hiszen Dávid, miután megvizsgált mindent, ami csak kellemes az ég alatt, végül csodálkozva így szólt: „Íme, ugyan mi jó, mi kedvesebb annál, mint hogy a testvérek együtt laknak!” Ha azonban az ilyen türelem és engedelmesség erényére még nem bizonyultunk méltóknak, hát akkor jobb a magunk gyöngeségét beismerve a küzdőtértől távol, egyedül állni, a versenyző atlétákat boldogoknak nevezni és számukra türelmes kitartásért könyörögni.” Engem meggyőztek az atya, a kiváló tanító szép szavai, ahogy a evangélium szellemében, prófétai buzgósággal, de ugyanakkor barátilag vitázott velem, úgyhogy már kétségeskedés nélkül az áldott engedelmességnek kívántam adni az elsőbbséget.

       32. Miután tehát ezeknek a boldog férfiaknak még egy hasznos erényéről megemlékeztem, most szinte a paradicsomot elhagyva, újra a saját dísztelen növénygyűjteményemet mint haszontalan töviskoszorút teszem majd elétek. A pásztor észrevette, hogy a szertartások alatt némelyek gyakran beszélgettek: az illetőket egy hétre a templom elé állította, és megparancsolta, hogy leborulva kérjenek bocsánatot mindenkitől, aki csak bejön és kimegy, pedig hát egyháziak voltak, vagyis papok.

       Látva, hogy az egyik testvér a többinél mélyebb szívbeli áhítattal végzi a zsolozsmát, és hogy főleg az énekek kezdetén magatartásával vagyis arckifejezésével mintegy beszél valakivel, megkérdeztem ezt a boldog férfit, mi is ennek a viselkedésének az értelme. Ő pedig, mivel tudta, hogy hasztalan volna ezt titkolnia, így szólt: „János atya, én mindjárt a kezdéskor össze szoktam szedni gondolataimat és elmémet, lelkemmel együtt, és mikor már összeszedtem, hangosan szólok nekik: „Jertek boruljunk le, és imádjuk magát Jézus Krisztus, a mi Királyunkat és Istenünket!”

       Érdeklődéssel figyeltem meg az ebédlő felügyelőjének a szokását: Látva, hogy egy kis jegyzetfüzet lóg le az övéről, megtudtam, hogy naponta jegyzi le gondolatait, és hogy mindezt jelenti is a pásztornak. De észrevettem, hogy nemcsak ő, hanem még sok más ottani szerzetes is így tett. Úgy hallottam, hogy ez is a nagy férfi rendelkezésére történt.

       33. Elbocsátotta egyszer az egyik testvért, mert az megrágalmazta felebarátját, hogy szószátyár és pletykás. Az viszont egy héten át kitartóan várt a monostor kapujánál, és rimánkodott, hogy bocsánatot és bebocsátást nyerjen. Mikor ezt a lélekszerető férfi megtudta – és mivel rákérdezett, azt is hallotta, hogy az a hat nap alatt egyáltalán nem evett –, kijelentette neki: „Ha tényleg meg akarsz maradni a monostorban, lefokozlak a bűnbánók rendjébe.” Mivel pedig az bánatában szívesen beleegyezett, a pásztor megparancsolta, hogy vigyék el a vétkeikért vezeklők elkülönítő monostorába. Így is történt.

       És ha már szóba hoztuk a fönt említett monostort, hadd beszéljünk róla egy kicsit. A nagy monostortól egy mérföldnyire volt egy vigasztalan hely, amit Börtönnek hívtak. Nem lehetett ott soha füstöt látni, sem bort, sem főzésre való olajat, sem mást, legföljebb csak kenyeret meg nyers zöldséget. Ebben zárta el – kijárási tilalommal – azokat, akik a közösségbe lépésük után megtántorodtak.

       Nem is együtt, hanem magukban, azaz elkülönítve, vagy legföljebb kettesével, és mindaddig, amíg az Úr nem biztosította őt egyenként is felőlük. Még egy kiváló helyettes elöljárót is állított föléjük, Izsák nevűt, aki csaknem szakadatlan imádságot követelt meg a rábízottaktól. Volt jó sok pálmalevelük is a fásultság megakadályozására. Ilyen azoknak az életmódja, viselkedése, magatartása, akik valóban keresik Jákob Istenének arcát.

       34. Jó csodálni a szentek küszködéseit, üdvös dolog azok követésére felbuzdulni, de azért nem akarjuk életmódjukat máról holnapra követni, hiszen az oktalanság és egyben képtelenség is volna.

       35. Ha szidás közben éles fájdalmat érzünk, emlékezzünk bűneinkre, és akkor az Úr – látva, hogy mi, akik őt hevesen kérleljük, erőt veszünk magunkon – eltörli azokat, és a szívünket emésztő fájdalmat örömre változtatja, mert írva van: „Ha szívemben felgyülemlik a gond, vigasztalásod idejében felvidítja a lelkem.”

       36. Ne felejtsük el azt sem, aki így szól az Úrhoz: „Sok kemény megpróbáltatást raktál rám, de ezt meggondolva újra életet adsz” és: miután elbuktam, „kiemelsz a föld mélyéből.”

       37. Boldog, aki erőt vesz magán, amikor az Úrért nap mint nap szidják és semmibe veszik. Vértanúkkal ünnepel az ilyen, és az angyalok bizalmasa. Boldog az a szerzetes, aki mindig minden szidásra és megvetésre méltónak tartja magát, boldog, aki önakaratát végleg kiöli, és a maga gondját az Úrban kapott tanítójára bízza, mert a keresztre feszítettnek jobbján fog állni.

       38. Aki nem hajlandó elfogadni sem a jogos, sem a jogtalan korholást, saját üdvösségére mond nemet, aki viszont elfogadja, akár fáj neki, akár nem, hamar elnyeri vétkei bocsánatát.

       39. Istennek mutasd meg lelkileg, hogy mekkora a lelki atyád iránti bizalmad és őszinte szereteted; akkor Ő majd észrevétlenül rábírja, hogy iránta való ragaszkodásodnak megfelelően közvetlenebb és barátságosabb legyen hozzád. Aki a keblében rejlő összes kígyót lelki atyja elé tárja, az tiszta bizalmat tanúsít, aki azonban titkolódzik előtte, az még úttalan utakon tévelyeg.

       40. Ha pontosan tudni akarjuk, hogy van-e bennünk testvéri érzület és igazi szeretet, a következő kérdés alapján bizonyosodhatunk meg róla: Vajon azt látjuk-e, hogy szomorkodunk testvérünk hibáin, és tényleg örülünk előrehaladásának meg lelki ajándékainak?

       41. Aki egy beszélgetés során makacsul kitart a maga állítása mellett, tudja meg, hogy még ha igazat mond is, a sátán által okozott betegségben szenved. Mármost ha a vele egyenlőkkel beszélgetve tesz így, talán még elöljárói fenyítésére valaha meggyógyul; ha azonban feletteseivel, vagyis a nálánál bölcsebbekkel szemben is így viselkedik, akkor őt ember már meg nem gyógyítja.

       42. Ha valaki szóban nem engedelmes, nyilván tettel sem az; hiszen aki a kicsiben hűtlen, az a nagyban is az, sőt hajlíthatatlanul makacs, ezért hiába fáradozik, és a szent engedelmességből semmit sem ér el, hacsaknem a saját maga elítélését.

       43. Aki egészen tisztán őrzi meg lelkiismeretét az atyja iránti engedelmesség gyakorlásában, az már nap nap után úgy várja a halált, mint az álmot, vagy még inkább, mint az ítéletet, nem rémüldözik, mert biztosan tudja, hogy nem ő, hanem elöljárója ad majd számot róla kimúlása idején.

       44. Ha valaki atyjától az Úrban erőltetés nélkül fogadta el egy bizonyos feladat végrehajtását, de közben valamilyen hibát követ el, ezért ne azt okolja, aki a fegyvert adta, hanem azt, aki elfogadta, hiszen azért kapta a fegyvert, hogy az ellenség ellen harcoljon, ő meg a saját szíve ellen fordította azt. Ha azonban erőt vett magán az Úrért, és gyöngeségét előre megmondta annak, aki a feladatot adta, legyen bizalommal, mert még ha el is bukott, azért még nem hal meg.

       45. Elfelejtettem elétek tenni, barátaim, az erénynek még egy másik különlegességét is. Azt láttam ott, hogy némelyek, akik az Úrban elvállalt szent engedelmességben éltek, maguktól is vállaltak gyötrelmes megaláztatásokat, és Istennek tetsző módon gyalázattal illették magukat, hogy készen álljanak a kívülről őket érő gyalázatra, és ha egyszer már megszokták, később már ne ijedjenek meg tőle.

       46. Ha lelkünk számol a gyónással, az zabla gyanánt visszatartja, hogy ne vétkezzen, amit viszont nem gyónunk meg, azt már mintegy a homályban, gátlástalanul követjük el.

       47. Ha az elöljáró távollétében annak a képét magunk elé idézve azt gondoljuk, hogy mellettünk áll, és elkerülünk minden találkozást, beszédet, szunyókálást, vagy bármi mást, amiről tudjuk, hogy rosszal bennünk, akkor igazán eljutottunk a hamisítatlan engedelmességre. A tanító távollétét a törvénytelen gyerekek örömmel veszik, a törvényesek viszont veszteségnek tartják.

       48. Megkérdeztem egyszer az egyik igen tapasztalt testvért: „Hogyan tehet szert az engedelmesség alázatra?” Ő így válaszolt: „Aki okosan engedelmeskedik, még ha halottakat támaszt is fel, még ha a könnyek adományával rendelkezik is vagy háborítatlanul nyugodt is, okvetlenül azt gondolja, hogy mindezt lelki atyja imája érte el, úgyhogy mentes marad az oktalan beképzeltségtől. Hát már hogy is lenne nagyra azzal, amit tulajdon bevallása szerint is atyja segítségével, nem pedig a maga igyekezetéből vitt végbe?”

       49. A remetének fogalma sincs az imént említett erény gyakorlásáról, hiszen az önteltség beigazolódik nála, amikor azt sugallja, hogy ő a saját igyekezetével vitte végbe kiváló tetteit. Így hát aki alárendeltségben él, két cselt már eleve elhárított, s azután már örökre Krisztus engedelmes szolgája marad.

       50. A démon hol arra törekszik, hogy az engedelmeseket testi szennyfolttal megfertőzze és csökönyössé tegye, hol meg arra, hogy még a szokottnál is tevékenyebbek, mintegy szárazok és meddők, az imára restebbek, aluszékonyak és eltompultak legyenek, csak azért, hogy – mintha semmi hasznuk nem volna az engedelmességből, sőt hátul kullognának – meghátráltassa őket a küzdelem elől. Nem hagyja belátni azt, hogy sokszor a bennünk lévő látszólagos jó tulajdonságok gondviselésszerű eltűnése válhat a legmélyebb alázat szerzőjévé számunkra.

       51. Némelyek gyakran türelmükkel verik vissza a fent említett csalót. Ám ez még beszél, s máris másik követ érkezik, amely hamarosan más módon próbál bennünket megtéveszteni.

       52. Láttam alárendelteket, akik lelki atyjuk oltalma alatt töredelmesek, nyájasak, önmegtartóztatók, igyekvők, háborítatlanok, buzgók voltak. A démonok megközelítették és azzal áltatták őket, hogy már elég erősek a magányos (remete) életre, mintha már azáltal el is tudnák nyerni a tökéletes jutalmat, a szenvedélyek fölött való uralmat.

       Hát lépre is mentek, és a kikötőből kifutottak a nyílt tengerre, majd pedig vihar csapott le rájuk, és mivel nem volt kormányosuk, ez a szennyes, keserves sós tenger szánalmas módon bajba sodorta őket.

       53. A tengernek ugyancsak kavarognia, háborognia, dühöngenie kell, hogy azzal az iszapot, füvet és minden szennyet, amit a szenvedélyek folyói belehordtak, a partra vesse. Figyeljük meg, és majd azt látjuk, hogy a tengeren vihar után milyen mélységes nyugalom következik!

       54. Aki egyszer szót fogad lelki atyjának, de máskor nem, olyan, mint aki hol szemkenőcsöt, hol meg oltatlan meszet alkalmaz a szemére. „Ha egyik épít – mondja az Írás – s a másik lebontja, a fáradságon kívül ugyan mi hasznuk. Van belőle?”

       55. Rá ne szedjen a gőg, szelleme, szófogadó fia az Úrnak, hogy úgy jelentsd tanítódnak a magad hibáit, mintha azok másvalakiéi volnának! Hiszen szégyen nélkül nem lehet a szégyentől szabadulni. A démonok gyakran rávesznek minket, hogy ne gyónjunk meg, illetve arra, hogy a magunk bűnéért másokat okoljunk.

       56. Fedd föl, fedd föl sebedet orvosod előtt, mondd, ne szégyenkezz: „Enyém a seb, atyám, enyém a sérülés, a magam hanyagságából ered, s nem a máséból!

       Nem is hibás ebben senki más: sem ember, sem (rossz) szellem, sem test, semmi más, csakis az én gondatlanságom” Magatartásod, tekinteted, gondolkodásod olyan legyen, mint a vallomást tevő vádlotté: horgaszd le fejedet a földre, és ha lehet, öntözd könnyekkel bírádnak, mint Krisztusnak lábait!

       57. Ha minden a megszokástól függ és ahhoz igazodik, akkor az erények, Isten hathatós támogatásával, okvetlenül még sokkal inkább. Nem küszködsz majd, fiam, hosszú éveken át azzal, hogy fölleld magadban az áldott nyugalmat, ha már kezdetben szívvel-lélekkel átadod magad a megaláztatásoknak.

       58. Ne röstellj a téged segítő atyának, mintha Isten maga volna, alázatos lélekkel meggyónni, mert láttam én elítélteket, akik szánalmas magatartásukkal, heves vallomásukkal és esdeklésükkel meglágyították a bíró szigorát, és haragját szánalomra változtatták. Ezért követelte meg Keresztelő Szent János is a keresztelés előtt bűneik megvallását azoktól, akik hozzájöttek, nem neki volt rá szüksége, hanem az ő üdvösségük érdekében cselekedett így.

       59. Ne ütközzünk meg azon, hogy gyónás után vannak még kísértéseink: hiszen jobb a gondolatok mint az önhittség ellen küzdeni!

       60. Ne hirtelenkedj, ne ragadjon el a lelkesedés a csöndes nyugalomban vagy remeteségben élő atyákról szóló elbeszélések hallatán, hiszen te az első vértanú csapatában menetelsz!

       61. Még ha elbuknál is, akkor se hagyd el a gyakorlóteret, hiszen akkor van leginkább szükségünk orvosra! Ha még segítséggel is kőbe botlik a lábunk, akkor segítség nélkül biztos, hogy nemcsak megbotlanánk, hanem meg is halnánk.

62. Mihelyt elestünk, a démonok hirtelen ott teremnek, és ezt az ésszerű, de inkább ésszerűtlen alkalmat megragadva a magányos életet ajánlják nekünk. Ellenségeink célja ugyanis az, hogy bukásunkat további sebesüléssel tetézzék.

       63. Ha az egyik orvos azzal mentegeti magát, hogy tehetetlen, akkor máshoz kell mennünk. Mindenesetre orvos nélkül ritkán gyógyul meg valaki.

       64. Ugyan ki mondana ellent következő állításunknak? – Az a hajó, amely annak ellenére, hogy tapasztalt kormányosa van, mégis hajótörést szenved, kormányos nélkül egész biztosan elpusztul.

       65. Engedelmességből lesz az alázat, alázatból a szenvedélytől való mentesség. Hiszen ha „megaláztatásunkban megemlékezett rólunk az Úr. és megszabadított minket ellenségeinktől”, akkor senki el nem vitathatja, hogy engedelmességből lesz a szenvedélymentesség, és azáltal éri el legmagasabb fokát az alázat. Ez utóbbi ugyanis az előbbivel kezdődik, akárcsak a törvény Mózessel, a leány meg a tökéletességre vezeti anyját, mint Mária a választott népet.

       66. Isten részéről minden büntetést megérdemel az olyan beteg, aki miután orvosa eredménnyel kezelte, azt még teljes gyógyulása előtt otthagyja egy másik orvos kedvéért.

       67. Ne menekülj el annak a keze alól, aki az Úrnak felajánlott, hiszen életedben senki iránt sem kellene majd akkora tiszteletet tanúsítanod, mint éppen az ő irányában!

       68. Nem veszélytelen egy újoncnak párviadal végett a derékhadból kiválnia. A szerzetesnek is veszélyes tapasztalatlanul és még a lelki szenvedélyek alapos megfegyelmezésében szerzett gyakorlat nélkül magányba vonulnia: mert az előbbi többnyire testi, az utóbbi meg lelki veszélybe jut. „Jobban járnak, akik ketten vannak – mondja az Írás – mint a magányos”; vagyis: jobb egy fiúnak atyjával együtt a Szentlélek erejével küzdeni korábbi bűneiből eredő hajlamai ellen.

       69. Aki világtalant vezetőtől, nyájat pásztortól, vándort útikalauztól, gyermeket atyjától, beteget orvostól, hajót kormányostól foszt meg, veszélyt hoz valamennyiükre. Aki pedig segítség nélkül próbál meg a szellemekkel megbirkózni, annak azok a pusztulását okozzák.

      70. Akik orvosi kezelésre kezdenek járni, jegyezzék meg panaszaikat, akik pedig az engedelmesség útján kezdők, azok az őket érő megaláztatásokat, mert azoknak panaszaik könnyebbülése, ezeknek pedig önkritikájuk élesedése mutatkozik majd egészségük egészen csalhatatlan jeleként.

       71. Lelkiismereted legyen engedelmességed tükre, az elég is.

       72. Akik csöndes magányban, magukat egy atyának alárendelve élnek, azoknak egyedül a démonok az ellenfelei, akik viszont közösségben élnek, azok démonokkal de egyszersmind emberekkel is tusakodnak. Az előbbiek tanítómesterük folytonos felügyelete miatt pontosabban megtartják a tőle kapott szabályokat, míg az utóbbiak annak távolléte miatt gyakorta megsértik azokat. Ám ha törekvők és kitartók, akkor botladozásuk türelmes elviselésével bőven kárpótolják fogyatékosságukat, és kettős koronát szereznek.

       73. Teljes figyelemmel ügyelve vigyázzunk magunkra, mert egy tele kikötőben könnyen összeverődnek az ott vesztegelő hajók, s így összeroncsolódnak – főleg azok, amelyeket mint valami féreg észrevétlenül rág a harag.

       74. Szokjuk meg, hogy elöljárónk jelenlétében mélyen hallgassunk, és úgy tegyünk, mintha semmit sem tudnánk! Hiszen a hallgatag ember született bölcs, egyre inkább gyarapítja tudását. Láttam olyan fogadalmas szerzetest, aki folyton elragadta a szót elöljárója ajkáról, és nem is fűztem engedelmességéhez semmi reményt, mert megfigyeltem, hogy ennek folytán nem alázatra tett szert, hanem csak beképzelt lett.

       75. A lehető legéberebben vigyázzunk, legélesebben figyeljünk és leggondosabban vigyázzunk arra, hogy mikor és milyen alkalommal kell a szolgálatot elébe tenni az imának, mert nem mindenképpen mindig. Vigyázz magadra, ha testvérekkel vagy együtt: ne igyekezz náluk bármiben is igazabbnak tűnni, mert azzal kettős kárt okozol: őket megsérted hamisan színlelt igyekezeteddel, magadat pedig mindenképpen fennhéjázóvá teszed.

       76. Lelkileg légy buzgó anélkül, hogy annak külsőleg bármi jelét is adnád akár megjelenéseddel, akár szóval, akár burkolt célzással is! Ez úgy valósítható meg, ha már nem nézed le embertársadat, ha azonban erre még hajlamos vagy, légy csak olyan, mint amilyenek a testvéreid, nem pedig beképzeltségből másmilyen!

       77. Láttam tapasztalatlan tanítványt, aki némelyek előtt tanítómestere nagy tetteivel hősködött, és míg azt vélte, hogy idegen búzából arat magának dicsőséget, inkább csak szégyent hozott magára, mert mindenki ezt kérdezte tőle: „Hogyhogy a jó fa terméketlen ágat hajtott?”

       78. Nem akkor számítunk türelmeseknek, ha derekasan elviseljük atyánk sértő bánásmódját, hanem amikor már mindenféle ember megvet és sérteget, hiszen atyánkhoz türelemmel vagyunk, mert tiszteljük is és hálával is tartozunk neki.

       79. Igyad csak készséggel az élet vizeként a gúnyolódást mindenki részéről, aki ezzel az érzékiségtől megtisztító itallal akar itatni, akkor majd mély alázat támad lelkedben, és az isteni fény nem fogyatkozik meg a szívedben.

       80. Senki se kérkedjen még gondolatban sem, ha látja, hogy egy testvéri közösség nyugalmat élvez a vezetése alatt; hiszen ott ólálkodnak a tolvajok!

   81. Vésd jól eszedbe a mondást, mely így szól: „Amikor megteszitek, amit parancsoltak nektek, mondjátok: Mihaszna szolgák vagyunk, csak kötelességünket teljesítettük.” Azt pedig, hogy fáradozásunk milyen megítélést érdemel, majd csak kimúlásunk idején tudjuk meg.

       82. A szerzetesi közösség földi mennyország. Hangoljuk hát rá a szívünket, olyan érzületre, amilyennel az Úrnak szolgálnak az angyalok! Akik ebben a mennyországban vannak, azoknak a szívük nemegyszer kőkemény; néha viszont bűnbánatukból merítenek vigasztalást, hogy elkerüljék az önhittséget, és hogy fáradozásukat könnyekkel enyhítsék.

       83. Egy kis tűz sok viaszt meglágyít. Ugyanígy sokszor ha egy kis gyalázattal illetnek, az szívünk egész komiszságát, érzéketlenségét, keménységét hirtelen meglágyítja, megédesíti, letörli.

       84. Láttam egyszer, hogy ketten titokban letelepedtek a közelben, hogy a küzdő versenyzők sóhajait és erőfeszítéseit megfigyeljék és kihallgassák, az egyik azért, hogy buzgóságukat kövesse, a másik viszont csak azért, hogy alkalomadtán nyilvánosan csúfot űzzön belőlük, és Isten munkását így visszatartsa a jó gyakorlásától.

       85. Ne légy olyan oktalanul hallgatag, hogy azzal másokat zavarba hozz vagy megsérts; és ne járj, ne viselkedj lomhán, mikor igyekvésre bíztatnak, mert különben még az őrültnél és az izgága embernél is rosszabb vagy.

       86. Én gyakran láttam már ilyet – ahogy Jób mondja: hol a rest hozzáállástól, hol viszont épp a túlzott készségtől sajgó lelkeket. El is ámultam: Milyen körmönfont a gonoszság!

       87. Aki közösségben él, annak nincs annyi haszna a zsolozsmázásból, mint az imából, mert a sokféle hang kavalkádja elvonja a figyelmet a zsoltároktól.

       88. Küzdj szakadatlanul az elméddel: ha elszórakozik, térítsd magához! Isten ugyanis nem követeli meg a figyelem elterelődésétől teljesen mentes imát azoktól, akik engedelmességben élnek. Ne csüggedj, ha ilyen módon elraboltak, hanem lelkesen egyre csak szedd össze az elmédet, hiszen csak angyalok lehetnek teljesen mentesek az elszórakozottságtól!

       89. Aki titkon eltökélte magát, hogy utolsó leheletéig, vagyis akár ezer testi vagy lelki halálig sem adja föl a küzdelmet, az nem egykönnyen esik az említett hibákba; mert mindig a szív kétsége és a helyhez való hűtlenség okozza a botrányt meg a szerencsétlenséget.

       90. Akik viszont könnyelműen változtatnak monostort, azok egészen megbízhatatlanok, mert semmi nem okoz annyira terméketlenséget, mint éppen az állhatatlanság.

       91. Ha ismeretlen orvosnál vagy rendelőintézetben jársz, tégy úgy, mintha csak átmenőben volnál, de észrevétlenül figyelj meg jól mindent, ami ott van, és ha úgy érzed, hogy az ott szolgálatot teljesítők és szakemberek hasznos gyógymódot tudnak betegségeidre – és különösen is a lélek felfuvalkodottságára –, akkor már láss hozzá, és köss velük szerződést: alázat legyen az aranypénz, engedelmesség a papír, a szolgálat teljesítése jelentse az írást, és angyalok legyenek a tanúk!

       92. Tépd össze előttük önakaratod iratát, mert ha továbbra is csak tekeregsz, felbontod a szerződést, amelynek árán Krisztus már megváltott.

       93. Legyen ez a hajlék síroddá a sír előtt! A sírból pedig senki nem jön ki az egyetemes feltámadásig, de még ha ki is jöttek némelyek, vigyázz, hiszen ők már meghaltak! Könyörögjünk az Úrhoz, hogy velünk ugyanez meg ne történjék!

       94. Mikor a restek a teendőiket túl nehezeknek érzik, inkább imádkozni támad kedvük; mikor meg könnyebbeknek, akkor már úgy futnak az ima elől, mint a tűztől.

       95. Van, aki – miután a szolgálatát már elkezdte végezni – ha megkérik, testvére megnyugtatására adja át azt neki; van aztán, aki lustaságból adja át ugyanazt; viszont van olyan is, aki hiúságból, vagy éppen buzgóságból nem adja azt át.

       96. Ha erőszak hatására kötelezted el magad, és azt látod, hogy lelki szemed nem tisztul, ne halogasd a válást! Aki derék, az mindenütt derekas, mint ahogy persze ennek ellenkezője is érvényes.

       97. A szitkozódás sok válást okozott már a világban; a közösségekben pedig a falánkság idéz elő minden bukást és a szerzetesség iránti hűtlenséget.

       98. Ha uralkodsz ezen az úrnőn, minden tartózkodási hely meghozza neked a szenvedélyektől való menekülést, de ha ő uralkodik rajtad, a síron innen mindenütt veszélyben forogsz.

       99. Az Úr megnyitja a vakok szemét, vagyis felvilágosítja az engedelmeseket mesterük erényeiről, fogyatékosságait pedig elhomályosítja előttük. Az erénygyűlölő viszont éppen ellenkezőleg jár.

       100. Legyen nekünk, barátaim, a higany a tökéletes engedelmesség mintaképe: mert az, noha mindennek alágördül, mindenféle szennytől mentes marad. A buzgók különösen vigyázzanak magukra, hogy a hanyagok fölötti ítélkezésük miatt azoknál is súlyosabb ítélet alá ne essenek! Szerintem Lót azért bizonyult igaznak, mert jóllehet ilyen hanyagok között élt, szemlátomást soha el nem ítélte őket.

       101. Mindig őrizzük meg zavartalan csöndes nyugalmunkat, de különösen is a zsolozsmázáskor! A démonoknak ugyanis éppen az a céljuk, hogy imánkat megzavarva elrontsák.

       102. Aki igazán van szolgálatban, az testileg embereken segít, szellemileg azonban imádsággal az égben kopogtat.

       103. A sértések, megaláztatások és ehhez hasonló dolgok az üröm keserűségéhez hasonlítanak az alárendelt ember lelkében, míg a dicséret, a tisztelet, a szép szó mézként mindenféle édes érzéssel tölti el az élvhajhász embereket. Fontoljuk hát meg, melyiknek milyen a természete: az egyik rendszerint eltávolít minden szervezetünkre káros belső anyagot, míg a másik csak az epét gyarapítja!

       104. Felhőtlen, gondtalan bizalommal kell lennünk azok iránt, akik elvállalták az Úrban, hogy gondunkat viselik, még ha látszólag visszás és esetleg az üdvösségünkkel ellenkező dolgokat parancsolnak is, hiszen épp akkor teszik próbára, mintegy az alázat olvasztótégelyében, az irántuk táplált bizalmunkat. Mert az igazi bizalom ismertetőjele éppen ez: látni, hogy várakozásunkkal ellenkező a dolog, mégis habozás nélkül engedelmeskedni a parancsot adónak.

       105. Engedelmességből lesz az alázat, ahogy már föntebb is mondtuk, az alázatból a helyes megkülönböztetés, ahogy azt a nagy Kasszianosz „A megkülönböztetésről” szóló szavaiban igen szépen, sőt remekül kifejtette; megkülönböztetésből fakad a tiszta belátás, és abból az előrelátás. Ugyan már ki ne futna versenyt az engedelmesség e szép pályáján, mikor látja, milyen nagy áldások várnak rá? Erről a nagyszerű erényről mondta helyesen a zsoltáros: „Jóságodban szerezted a szegény alárendelt szívébe való eljöveteledet, Istenem.”

       106. Amíg csak élsz, ne feledd el azt a kiváló atlétát, aki teljes tizennyolc éven át nem hallotta fülével mesterétől: „Üdv neked!”, ám a lelki hallószervével nap nap után nem is csak azt hallotta az Úrtól: „Bárcsak üdvözülnél!” (az ugyanis még csak jó kívánság, de egyúttal bizonytalan), hanem hogy „Üdvöt nyertél!”, (ami kijelentő, vagyis már bizonyos)!

       107. Némely alárendeltek elöljárójuk engedékenységét és alkalmazkodását tapasztalva megfeledkeznek magukról, és a saját akaratuk szerinti feladatokat kérnek. Nos, ha meg is kapják azokat, vegyék tudomásul, hogy mindenképp elestek a hitvallók koszorújától; az engedelmesség ugyanis a színleléstől meg a saját kívánságunktól való elidegenülés.

       108. Van, aki parancsot kap, de vonakodik, mihelyt észreveszi, hogy a parancsot adónak a szándéka végső soron úgyis ellenkezik azzal; van azonban, aki észreveszi ugyan, de habozás nélkül engedelmeskedik. Most találjuk ki, melyikük járt el a vallásosabb módon!

       109. Képtelenség, hogy az ördög saját akaratát ellenezze. Győzzön meg erről azok látványa, akik hanyagul élnek, s mégis megmaradnak ugyanabban a remeteségben vagy monostorban!

       110. Ha (a monostorban) azzal kell küszködnünk, hogy távoznunk kellene, legyen ez számunkra annak a bizonyítéka, hogy Istennek tetszik az ott-tartózkodásunk, hiszen ha (démonok) harcolnak ellenünk, ez annak a jele, hogy mi is küzdelemben vagyunk.

       111. Nem leszek jogtalanul titkolódzó és könyörtelenül kapzsi, hogy elhallgassam előttetek azt, amiről helytelen hallgatni. A Száva monostorban élt híres János figyelemre méltó dolgokat beszélt el nekem. Azt, hogy ő szenvedélytelen, minden hazugságtól, gonosz szótól és tettől mentes, te is tudod, szent atyám, személyes tapasztalatból. Ő maga mondta el nekem:

       „Kisázsiában – mert onnan származott a szent ember – a monostoromban volt egy igen hanyag és féktelen öreg, persze nem azért említem, hogy bíráljam, hanem hogy most kereken elmeséljem az igazságot. Ez, nem is tudom, hogyan, szert tett egy fiatal, Akakiosz nevű tanítványra, aki egy kissé egyszerű lelkületű, de okos fiú volt. Hát ez annyi mindent eltűrt annak az öregnek, hogy sokak előtt talán hihetetlennek is tűnik, mert az nemcsak szidalommal és gyalázkodással, hanem nap mint nap veréssel is gyötörte. A tanítvány türelme azonban nem volt oktalanság.

       Én meg mivel naponta láttam, hogy olyan nyomorúságos sorsa van, mint egy rabszolgának, gyakran megszólítottam egy-egy véletlen találkozáskor: »Mi van, Akakiosz testvér? Hogy vagyunk ma?« Mire ő rögtön megmutatta nekem hol a megkékült szeme táját, hol a nyakát, hol meg a véresre vert fejét. Én aztán, mivel tudtam, hogy derék, jó munkás, mondogattam neki: »Jól van, jól van, tűrj csak! Hasznodra lesz.«

       Miután eltöltött kilenc évet annak a kíméletlen öregnek a keze alatt, elköltözött az Úrhoz. El is temették az atyák temetőjében. Majd öt nap múlva elment Akakiosz felügyelő mestere az ottani jeles öreghez, és így szólt hozzá: »Atyám, meghalt Akakiosz testvér!« Mihelyt ezt az öreg meghallotta, azt mondta neki: »Bizonyítsd be, öreg, mert nem hiszem!« Mire az így szólt: »Gyere, nézd meg!« Az öreg azonnal fölkelt, és a megboldogult bajnok felügyelőjével elment a temetőbe. Majd hangos szóval élőként szólította meg azt, aki elhunyta után tényleg él: »Akakiosz testvér, meghaltál?« Erre a lelkiismeretes alattvaló még halála után is engedelmesen válaszolt a nagy férfinak: »Ugyan, atyám, hogy halhatna meg egy olyan ember, aki az engedelmességben munkálkodik?«

       Akkor az öreg, akit azelőtt az ő felügyelő mesterének hívtak, megrettent, könnyek között arcra borult, majd a remetetelep elöljárójától a sírhoz közel kért kunyhót, és ott élt azontúl egészen fegyelmezetten. Egyre mondogatta az atyáknak: »Gyilkosságot követtem el«.”

       János atya, szerintem, ez a nagy János volt az, aki beszélt a halottal, mert ez az áldott lélek más történetet is mondott el nekem úgy, mintha valaki másról szólna, holott ő maga volt az is, ahogy később pontosan megbizonyosodhattam róla.

       112. „Elszegődött egyszer valaki más – mondta – ugyanabban a kisázsiai monostorban egy bizonyos, szelíd, nyájas, békés Szerzeteshez tanítványnak; de látva, hogy az öreg igen megbecsüli, és nyugton hagyja, helyesen kifogást talált – ami persze sokak számára veszélyes lenne –: megkérte az öreget, hogy bocsássa el. Annak amúgy is volt egy másik tanítványa is, tehát nem okozott neki különösebb gondot a dolog.

       Elment hát tőle, és mestere ajánlólevelével elhelyezkedett egy pontuszi monostorban. Hát ahogy belépett a monostorban, még az első éjjel azt látta álmában, hogy elszámoltatják, és hogy annak a félelmetes elszámolásnak a végén száz font aranya hiányzik, annyival tartozik. Mihelyt felébredt, fontolóra vette a látottakat, majd így szólt: »Hitvány Antiokhosz« mert az volt a neve, »bizony távol állsz még attól, hogy adósságodat teljesen leródd!«

       Aztán folytatta. Mikor már három évig éltem vakon engedelmeskedve ebben a monostorban, ahol mint idegent – mert nem volt ott más idegen szerzetes – mindenki lebecsült és bántott, látom, megint csak álmomban, hogy valaki nyugtát ad nekem tíz fontról az imént említett adósságomból. No, mikor felébredtem, megértettem a látomást: ezért így szóltam: »Még mindig csak tíz! Hát így mikorra fogom leróni az egészet?«

       Majd azt mondtam magamban: »Hitvány Antiokhosz, nagyobb erőfeszítésre és megaláztatásra van szükséged!« Attól fogva elkezdtem hát bolondnak tettetni magam, de anélkül, hogy a kijelölt szolgálatomat bármiben is elmulasztottam volna. Mire a kegyetlen atyák látva, hogy olyan állapotba kerültem, de azért készséges maradtam, rám rótták a monostor minden nehéz munkáját.

       Miután már tizenhárom éven át folytattam ezt az életmódot, láttam, hogy megint jönnek, akik előbb megjelentek nekem, és nyugtát adnak az egész adósságom kifizetéséről. Így tehát bármivel is kínoztak a monostorban élők, adósságomra gondolva derekasan eltűrtem.

       János atya, ezeket mondta hát el nekem a bölcs János úgy, mintha valaki másról beszélné el, azért is változtatta a saját nevét Antiokhoszra. Pedig valójában ő maga volt az, aki az adóslevelét béketűréssel széttépette.

       113. De hallgassuk meg azt is, mekkora tisztánlátásra jutott el ez a szent a feltétlen engedelmessége folytán: Mikor Szent Száva monostorában tartózkodott, odajött három fiatal szerzetes, hogy tanítványaként hozzászegődjön. Örömmel fogadta és szívesen megvendégelte őket, mert először is azon volt, hogy kipihenjék az út fáradalmait, majd három nap múlva így szólt hozzájuk az öreg: „Én, testvérek, parázna természetű ember vagyok, így hát egyikteket sem fogadhatom el.” Ők azonban nem botránkoztak meg ezen, hiszen ismerték az öreg életmódját. Mikor aztán sok könyörgéssel sem bírták semmiképp se rábeszélni, a lába elé borultak és kérlelték, hogy legalább arra adjon nekik irányelveket, hogy akkor hogyan kellene letelepedniük.

       Engedett hát az öreg, és tudva, hogy alázatos engedelmességgel fogadják, így szólt az egyikhez: „Azt akarja az Úr, gyermekem, hogy magányos helyen, egy atyának engedelmeskedve élj.” A másodikhoz így szólt: „Menj, add el az akaratodat, áldozd fel Istennek; majd vedd föl a keresztedet és tarts ki egy monostorban, testvérek közösségében; akkor biztos, hogy kincsed lesz a mennyben.” Aztán a harmadikhoz fordult: „Valahányszor csak lélegzetet veszel, jusson eszedbe az Úrnak ez a mondása: »aki mindvégig kitart, az üdvözül.« Menj, és ha lehet, úgy intézd, hogy az Úr akarata szerint neked jutó oktatódnál ne legyen keményebb, szigorúbb ember a földkerekségen. Tarts ki mellette úgy, hogy nap mint nap folyamatosan gúnyt és csúfolódást iszol, mintha mézes tej volna!” Az a testvér így szólt a nagy Jánoshoz: „Hát ha az illető maga meg hanyagul él, atyám, akkor mit tegyek?” Mire az öreg: „Még akkor se hagyd ott, ha azt látod, hogy paráználkodik, hanem kérdezgesd magadtól: »Barátom, miért jöttél?« Akkor majd meglátod, hogy eltűnik belőled a felfuvalkodottság, és kiég a szenvedélyed tüze.”

       114. Küzdjünk tehát teljes erővel mindnyájan, akik félni akarjuk az Urat, nehogy az erény gyakorlóterén inkább álnokságot, gonoszságot, agyafúrtságot, elvetemültséget, komiszságot és haragot sajátítsunk el; mert ilyen is előfordul, és nem is csoda. Amíg ugyanis valaki magánember, tengerész vagy földműves, nem igen fegyverkeznek ellene a császár ellenségei, de ha látják, hogy magára veszi a pecsétet, a pajzsot, tőrt, pallos, íjat, és hogy felölti a katonaruhát, akkor ők maguk is fenik rá a fogukat, és mindenképpen igyekeznek elpusztítani. Ezért hát ne aludjunk!

       115. Láttam ártatlan, kiváló gyermekeket, akik tudomány, nevelés, épülés végett jártak iskolába, de ott a többiekkel való érintkezésükből csak siralmas dolgokat és rosszaságot tanultak. Akinek van magához való esze, az megérti. Lehetetlen, hogy akik egy szakmát szívvel-lélekkel tanulnak, ne haladjanak előre nap mint nap: csakhogy némelyek tudatában is vannak haladásunknak, míg mások, hála a gondviselésnek, nincsenek!

       116. Az igazán jó bankár esténként okvetlenül kiszámítja napi nyereségét vagy veszteségét, ám nem láthat tisztán, hacsak óráról órára nem könyvel, mert az óránként készített mérleg teszi szemmel láthatóvá az egész napit.

       117. Az oktalan, ha szidják vagy elmarasztalják, megsértődik, ellenkezni próbál, vagy hirtelen földre borul az előtt, aki dorgálja, de nem ám alázatból, hanem csak mert véget akar vetni a szidásnak. Amikor élcelődnek veled, hallgass, fogadd el a lélek égető-, helyesebben a tisztaság fényesítőszerét! Akkor kérj földre borulva bocsánatot az orvostól, amikor már lehiggadt, mert haragjában talán el sem fogadná bocsánatkérésedet!

       118. Ha közösségben élünk, küzdjünk óráról órára minden szenvedély, de különösen is a falánkság és a hirtelen harag ellen, mert ahol többen élnek, ott ezek jobban elharapódznak.

       119. Tárd fel az engedelmességi fogadalmuk ellenére felelőtlenül élők elméjét, és eltévelyedett célkitűzésekre lelsz majd bennük: magány, szertelen böjtölés, csapongástól teljesen mentes ima, végletes szerénység, a kimúlás állandó gondolata, folytonos töredelem, tökéletes szelídség, mélységes hallgatás és mindenkit felülmúló tisztaság utáni vágy, és mivel eleinte éppen ezek gondviselésszerűen nincsenek meg bennük, ezért lépre csalva vaktában egyik helyről a másikra kóborolnak.

       Az ellenség veszi rá ugyanis őket arra, hogy idő előtt keressék, nehogy éppen kitartással a maga idejében el is érjék mindezeket.

       120. A magányban élő remeték előtt az ámító felmagasztalja az engedelmesség alatt állók vendégszeretetét, szolgálatkészségét, testvéri szeretetét, közös életét, betegápolását, hogy őket is türelmetlenekké tegye ez a csaló, mint az előbbieket.

       121. Mert valójában csak kevesen képesek követni a magányos életmód alapelvét és azok is csak akkor, ha a fáradságok enyhítésére és a zaklatások ellen segítségül az Istentől kapott vigasznak örvendhetnek.

       122. Szenvedélyeink jellegéhez mérten találjuk meg az engedelmesség változatait is, hogy kellőképpen válasszunk. Ha bujaságra vagy hajlamos, legyen az edződ szigorú, étel dolgában kérlelhetetlen, nem pedig olyan csodatevő, aki kész mindenkit terített asztallal fogadni. Ha fennhéjázó vagy válassz szigorút és hajthatatlant, nem pedig szelídet és jószívűt!

       123. Ne keressünk látnokokat, jósokat, hanem mindenekelőtt egészen alázatos atyákat, akik ugyanakkor a viselkedésük meg életmódjuk szempontjából a bennünk lévő bajok gyógyítására alkalmasak.

       124. Abakürosznak, a korábban említett szentnek a példája szerint sajátítsd el te magad is az engedelmesség gyakorlásának ezt a nagyszerű módszerét: mindig azt gondolni, hogy az elöljáró próbára tesz: s akkor sohasem tévesztesz célt.

       125. Ha folytonos fenyítés ellenére is egyre gyarapszik atyád iránti szereteted és bizalmad, a Szentlélek lakik láthatatlanul lelkedben, és a Magasságbeli ereje árnyékoz be. Ám ne kérkedj, és ne is örülj, mikor derekasan viseled a szidást és gyalázatot, hanem inkább csak keseregj, hogy egyáltalán bármi szidást érdemlő tettet vittél végbe, és bárkit is felháborítottál magad ellen!

       126. Ne képedj el azon, amit most mondok, mert Mózes is ezen a véleményen van: Jobb az Isten ellen mint az atyánk ellen véteni, mert ha Istent megharagítjuk, mesterünk kiengesztelheti irántunk; de ha őt felháborítjuk, már nincs aki engesztelődést szerezzen számunkra. Nekem azonban úgy tűnik, hogy mind a kettő egy irányba mutat.

       127. Fontoljuk meg, döntsük el és ügyeljünk arra, mikor kell nyugodtan, hálásan elviselni, ha a pásztornál bevádolnak, és mikor kell magunkat előtte igazolni! Szerintem minden esetben, amely szégyent hoz ránk, hallgatni kell, hiszen ez alkalom a [lelki] gyarapodásra; de ha valami egy másik személyt is érint, abban tisztázni kell magunkat, hogy a szeretet és a béke köteléke fel ne bomoljon.

       128. Hogy mi is az engedelmesség haszna, azt majd megmondják neked azok, akik megszöktek előle, mert akkor értették meg igazán, milyen mennyei dolguk volt előtte.

       129. Aki a szenvedélymentesség felé, vagyis Istenhez igyekszik, súlyos veszteségnek tart minden napot, amelyen nem szidják.

       130. Amint a szélvész által kipróbált fák mély gyökeret eresztenek, úgy azoknak is, akik engedelmesség alatt állnak, erős a lelkük és rendületlen.

       131. Aki magányban élve rájön a maga gyöngeségére, s ennek folytán elmegy és engedelmességre adja magát, az tulajdonképpen vak volt, és megerőltetés nélkül föltekintett Krisztusra.

       132. Rajta, csak rajta! Ismétlem, rajta! Fussatok, versenyző testvéreim, hiszen halljátok, mit hirdet rólatok hangosan a bölcs: Az Úr megpróbálta őket, mint aranyat a kohóban (vagyis a közösségben), és áldozatul a kebelébe fogadta őket.

       Ez az evangélisták számának megfelelő létrafok. Az atléta kitartóan, félelem nélkül futja pályáját.

Létrehozva 2017. január 4.