Hallottátok, hogy azt mondták: ‘Szemet szemért, és fogat fogért’. Én viszont azt mondom nektek: ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem aki megüt téged a jobb arcodon, fordítsd oda neki a másikat is. És aki el akarja perelni tőled az ingedet, engedd át neki a köpenyedet is; s ha valaki kényszerít téged egy mérföldnyire, menj el vele kettőre. Aki kér tőled, annak adj, és attól, aki kölcsön akar kérni tőled, el ne fordulj. (Mt 5:38-42)

Erről a pofozkodós evangéliumi részről kétféle érvelést is hallottam.

1. Az első arról szól, hogy egy plébánosnak, munkások dolgoztak a plébánián. Az egyik munkás erőssen pogányul káromkodott. A plébános kiment és megszidta a munkást a viselkedése miatt. Erre a munkás lekevert neki egy jókora pofont. A plébános nem esett kétségbe, hanem odafordította a másik orcáját is. Erre a munkás oda is lekevert neki egy nagy pofont.

Ekkor a plébános azt mondta: Eddig volt Jézus, most jövök én…

És mivel a plébános úr igen jó testi kondiciónak örvendett, jól ellátta a baját az orcátlan munkásnak.

2. A második érvelés arról szól, hogy amikor az Úr Jézust vitték a tanács elé és a szolga arcul ütötte, akkor nem a másik orcáját fordította oda, hanem azt kérdezte a szolgától, hogy miért ütötte meg? Ha hibás, akkor mondja meg, de ha nem, akkor miért veri?
(Jn 18:22-23) E szavakra az egyik ott álló poroszló arcul ütötte Jézust. „Így felelsz a főpapnak?” – förmedt rá. Jézus csak ennyit mondott: „Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be a rosszat, de ha jól, miért ütsz engem?”

Miről is van szó valójában ebben a pofozkodásban?…

Mindnyájan éltünk már át olyan kellemetlen vagy fájdalmas megtapasztalást, amikor valaki annyira orcátlan, szemtelenül durva, sértően lekezelő, megvetően nagyképű, tisztességtelenül igazságtalan velünk, hogy egy az egyben úgy érezzük, mintha arcul ütne minket. Még a szemünk is megrebben ilyenkor… Na, hát erről a pofozkodásról van szó…

Ilyenkor az a természetes reakciónk, hogy felfogadjuk, soha, de soha, szóba nem állunk ezzel a nagy paraszttal. De az Úr Jézus arra kér minket, hogy holnap is álljunk szóba vele, kedvesen, szeretettel és inkasszáljunk sértés-pofont a másik arcunkra is. S tovább? A másik orcánk után?… Csináljunk úgy, mint az a plébános: Eddig volt Jézus s most jövök én?… Nem. A játék kezdődik előlről… Ja, hogy meddig? Hát, van az a vicc a székellyel meg a fiával, amikor rakják a szénásszekeret:

‘Tűrünk-e ‘desapám?’ (mármint a szénát, a szerkér sarkainál) ‘Tűrünk fiam, míg anyád él…’ Meddig kell tűrni és folyton forditani a másik orcánkat is pofonra? Hát amíg élünk… Hogyan lehetséges ez? Úgy, ahogyan az Úr Jézus is tette… Megbocsájtott nekünk, még mielőtt megtértünk volna és bűnbocsánatért folyamodtunk volna. Mi egyfolytában sebeket ejtettünk és ejtünk rajta ma is bűneinkkel, de ő azt mondta: Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják mit tesznek…

( Iz 50:6) Hátamat odatartottam az ütlegelőknek, és orcámat a tépdesőknek; arcomat nem rejtettem el a gyalázás és köpdösés elől.
(Kol 3:13) Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza van a másik ellen. Ahogy az Úr megbocsátott nektek, ti is bocsássatok meg egymásnak.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2016. november 19.