Robert Sarah bíborossal beszélget Nicolas Diat

„Bűneinken kívül az embernek még az a sok-sok elembertelenítő terve is mind a Sátán műve, egyszerűen azért, mert ő gyűlöli az embert.” (Ferenc pápa 2014. szeptember 19-én mondott beszédéből)

NICOLAS DIAT: Hogyan reagál a pedofil papok botrányaira?

ROBERT SARAH bíboros: Ha a gyermekeket egy papra bízzák, hogy őket Isten felé vezesse, és ha ezek a törékeny kis lények szexuális erőszaknak lesznek a tárgyai, akkor nagy súlyú bűnökről és büntetendő magatartásról van szó. A pedofília a legszörnyűbb erkölcsi eltévelyedések egyike.

Kisebbségben vannak azok a püspökök, akik tudatosan elrejtették ezeket a botrányokat. Mégis kétségtelen, hogy helytelen intézkedéseik sok kárt okoztak az Egyháznak. Ne felejtsük el azonban, hogy sok bűnöző pap vagy szerzetes kiépítette a maga finom stratégiáját, hogy bűncselekményeik titokban maradjanak. Sajnos sokszor több áldozat nem fedte fel ezeket a helyzeteket, mert rettenetes lelki szenvedéseket okoztak nekik. Világosan látom a tényt, hogy a pap tisztelete ugyancsak szerepet játszhatott a hallgatás kialakulásában.

 II. János Pál pápasága alatt Joseph Ratzinger igen merész volt elhatározásában, miszerint nem lehet szemet hunyni az ilyen bűntények fölött. Fontos emlékezni Krisztus engedményt nem ismerő szavára: „Aki befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, engem fogad be. Aki csak egyet is bűnre csábít a bennem hívő kicsinyek közül, jobban járna, ha malomkövet kötnének a nyakára s a tengerbe dobnák” (Mt 18,5-6). Lényeges emlékezni arra, hogy Jézus irgalmatlan, és a gyermekeknek okozott botrányt nem bocsátja meg, mint ahogy nem tűri hitünk langyosságát sem: „Ismerem tetteidet. Nem vagy sem hideg, sem meleg. Bárcsak hideg volnál vagy meleg! De mivel langyos vagy és se hideg, se meleg, kivetlek a számból” (Jel 3,15–16).

 A püspökök, akik a pedofil papokat plébániáról plébániára helyezték, hogy fedezzék azok agresszióit, elvetendő magatartást tanúsítottak. Hogyan képzelhető, hogy ezek a bűntények megszűnnek mintegy varázsütésre?

Ezt a gyakorlatot alkalmazták Írországban. Ebben az országban a szexuális visszaélések kivételes szintet értek el. XVI. Benedek pápa levele a katolikus írekhez 2010 márciusában nem akarta szépíteni a klérus tagjainak árulása okán megélt dráma méreteit.

Amikor Conakry érseke voltam, soha nem találkoztam egyházmegyéinkben a pedofília problémájával, bár tagadhatatlan, hogy ez a botrány Afrikát is érintette valamelyest. Más téren viszont szembe kellett szállnom azokkal a papokkal, akik titkos kapcsolatot tartottak fenn nőkkel. A híveket mindig nagyon megdöbbentette pásztoraik ilyen feslett élete. Egyébként azoknak a papoknak a helyzete nem kevésbé súlyos, akik asszonyokkal folytatnak kettős életet. Megszentségtelenítik a főpapnak, Jézus Krisztusnak a képét és a papság kegyelmét, „Ne áltassátok magatokat – mondja Pál apostol –, Isten nem hagy magából gúnyt űzni! Amit vet az ember, azt le is aratja. Aki tehát testébe vet, testéből is arat majd romlást, aki pedig lelkébe vet, lelkéből arat örök életet” (Gal 6,7–8).

Azt hiszem, sok püspök nem volt felkészülve, hogy szembenézzen az ilyen súlyos problémákkal. Továbbá gyakran nem ismerjük a pedofil személyek orvosi felügyeletének bonyolultságát. Bizonyos számú egyházmegyei vezető kapcsolatba kellett hogy lépjen a hozzáértő orvosi csoportokkal, és ez is súlyos nehézségeket jelentett.

Ma már úgy gondolom, az Egyház nagy bátorsággal és valódi eredményességgel lépett fel a szexuális bűnözők problémájával szemben. Fontos megérteni, hogy II. János Pál pápa valójában nem ismerte ezt a kérdést. Betegsége megakadályozta abban, hogy bizonyos emberek árulásának mértékét tudatosítsa. Joseph Ratzinger nagy tisztánlátással új utat nyitott. XVI. Benedek, majd Ferenc pápa is radikális módszerekhez folyamodott, hogy kitépjék a gyökerét ennek a szörnyűségnek. Sok országban a hasonló problémákkal szembesülő civil szervezetek tanulhatnának az Egyház átláthatóságából. Nem félek kimondani, mi oly módon cselekedtünk, hogy az Egyház által foganatosított intézkedés példa is lehet.

Hogyan lehetne a legjobban megérteni Ferenc pápa sokkoló mondatát, amelyet szentföldi útján egy sajtótájékoztatón mondott, amikor a pedofil papok cselekedeteit a fekete misékhez hasonlította?

A pápa megfontoltan gondolt bele ennek az összehasonlításnak a mértékébe. Tudatosan fogalmazta meg ezt a mondatot, mert úgy gondolja, hogy a pedofília sátáni tett. Teljesen egyetértek a Szentatya vádjával. Egy pap, aki egy ártatlan és tiszta gyermek ellen ilyen hallatlan erőszakot követett el, hogyan misézhetett ezután?

Egy ilyen súlyú szexuális bűncselekmény elkövetése után többé nem hordozhatja kezében az átváltoztatott ostyát. Ha folytatja a misézést, olyan nagy tiszteletlenséget követ el Isten Fia ellen, hogy tudva, tudatlanul az ördöggel való szövetség állapotában van. Egy pedofil pap, aki misét mutat be, szentségtörést követ el.

A pedofil tett ontológiailag magának a papnak a lényét is érinti, következésképpen megsemmisíti papi kötelékét Krisztussal.

Oly nagy a törés, hogy többé nem léphet lelki közösségre Jézussal.

Hogyan juthat el egy pap ilyen perverzióba, és hogyan felejtheti el pappá szentelése súlyos és következményekkel teljes szavait: „Vedd a szent nép áldozati adományát, amelyet Istennek kell bemutatnunk, ismerd fel és kövesd is, amit teszel, alakítsd életedet az Úr keresztjének titka szerint.”

Ferenc pápa le akarta leplezni a fekete miséket, hogy kivesse onnan a sátánt, és napvilágra hozza gonosztetteit. A pedofília az ártatlanság beszennyezése, Isten teremtésének tagadása. Az isteni tisztaság elleni harc a lényege annak, ami örömet jelent a sátánnak. Egy gyermek teste szűz, a sátán pedig nem képes elviselni ezt a tisztaságot.

Hálásan kell megköszönni Ferenc pápának a bátorságát, mert a sátán keresni fogja, hogyan álljon bosszút.

Hogyan lehet hasztalan védekezés nélkül és teljes objektivitással beszélni egyes egyházi emberek árulásáról?

A szemináriumokban, egy kisebbség elrejthette azokat a problémákat, amelyek őket papi hivatásukkal egyáltalán össze nem egyeztethető helyzetbe hozták. Nem tudom megérteni, hogyan fogadhatták el a papszentelést, ha később szentségek megszentségtelenítésének helyzetébe kerültek. XVI. Benedek az írországi katolikusokhoz intézett lelkipásztori levelében igen kemény szavakat használ azokkal a papokkal és szerzetesekkel szemben, akik gyermekeket használtak ki. Ezt írta: „Visszaéltetek a bizalommal, amit ártatlan fiatalok és szüleik helyeztek belétek. Ezért felelnetek kell a mindenható Isten előtt és az erre létrehozott bíróságok előtt. Elvesztettétek Írország népének megbecsülését, és szégyent és gyalázatot hoztatok paptestvéreitekre. Azok, akik közületek papok, megsértettétek a papi rend szentségét, amelyen keresztül Krisztus jelenvalóvá válik bennünk és cselekedeteinkben. Amellett, hogy hatalmas károkat okoztatok áldozataitoknak, nagy kárt okoztatok az Egyháznak és a papságról és szerzetességről való közvélekedésnek.

Arra buzdítalak benneteket, hogy végezzetek lelkiismeret-vizsgálatot, vállaljátok felelősségeteket a bűnökért, amelyeket elkövettetek, és alázattal juttassátok kifejezésre sajnálkozásotokat. Az őszinte megbánás megnyitja a kaput Isten megbocsátása és a tényleges megjavulás kegyelme előtt. Személyesen imát és penitenciát kell végeznetek azokért, akiket megbántottatok, hogy így ti is tegyetek cselekedeteitek jóvátételéért. Krisztus megváltó áldozatának hatalma van megbocsátani a legsúlyosabb bűnöket is, és a legszörnyűbb rosszból is képes jót teremteni. Ugyanakkor Isten igazságossága megköveteli tőlünk, hogy adjunk számot cselekedeteinkről anélkül, hogy bármit is rejtegetnénk. Ismerjétek el nyilvánosan vétkeiteket, vessétek alá magatokat az igazságszolgáltatásnak, de ne veszítsétek el reményeteket Isten irgalmában” (Benedek pápa lelkipásztori levele az írországi katolikusokhoz, 2010. március 20.).

Az az egyházi ember, aki ilyen bűnöket követ el, hazudik magának és elárulja Istent. Krisztus megadott neki minden eszközt, hogy megvalósítsa papságát, de ő inkább a sötétség erőivel paktált. Ezzel a papszentelési napján kapott kegyelmet súlyosan kitette a Gonosznak. Egy szeminarista soha nincs arra kényszerítve, hogy pappá legyen. Ezért hogyan lehetne megérteni, hogy egy ember, aki ilyen halálos ösztön késztetését fedezte fel magában, a papság útját választhatja?

A kérdés egyes szakértői úgy látják, hogy a pedofil olyan környezetet keres, ahol tudja, hogy találkozhat gyermekekkel. Ez a magyarázat jól mutatja, hogy az Egyháznak mennyire kell szigorítania az ellenőrzést, hogy ezt a nyilván kisebbségben lévő embertípust leleplezze.

A pedofil hármas árulásban bűnös: bűnös maga ellen, az Egyház és a megkeresztelt nép ellen. Ugyanakkor gyökeresen megkérdőjelezi Krisztus tanítását.

A legnagyobb bűnöző is mindig megőrzi az isteni megbocsátás lehetőségét, de a pedofil pap az Isten Fiával való frontális harcba viszi saját magát.

Mit tanulhatunk Marcial Maciel Degollado (1920. március 10.– 2008. január 30.) atya, a Legio Christi alapítója történetének rettenetes epizódjából?

Most említettem azon püspökök problémáját, akik nem ismerték a pedofil papok által elkövetett szörnyűségeket. Engedje meg, hogy elmeséljek önnek egy kis személyes történetet. Amikor Conakry érseke voltam, olvastam Maciel atya egyik könyvét a szeminaristák és a klérus neveléséről. Nagyszerűnek tartottam elemzéseit. Semmit sem ismertem igazi életéről és méltatlan magatartásáról. Főleg, hogyan tudtam volna, hogy ezt a művet nem saját kezűleg írta, és ami még rosszabb, hogy egész szakaszokat lopott más lelki művekből?

Mielőtt Rómába jöttem volna, ismereteim korlátozottak voltak erről a szerzetes kongregációról. Amúgy sohasem találkoztam Maciel atyával. Később, amikor a Hitterjesztési Kongregációban dolgoztam, megdöbbentett a Legio képzési házának és lelki központjainak luxusa. Ennek láttán gyakran kérdeztem magamtól, hogyan tudnak szegény országokba menni misszionáriusnak?

Mindamellett hatással volt rám a papi hivatások hatalmas száma, amelyet fel tudtak mutatni. A Krisztus Légiójához tartozó teológiai kongresszuson, a Regina Angelorumban megcsodáltam a lényegében Latin-Amerikából jött szeminaristák jó modorát. Ők voltak a II. János Pál által kívánt új evangelizáció szimbóluma. Csodálatom a Legio Christi fiataljai iránt soha nem homályosodott el. Isten ugyanis gyakran együtt tartja a konkolyt és a búzát, egészen az aratásig. Meg is csodálhatjuk életük és elkötelezettségük nemes odaadását Krisztus követésére.

Természetesen egy kérdés mindig égette a nyelvemet. Egy ennyire romlott ember, mint Maciel atya, hogyan tudott visszaélni annyi éven át a római tekintélyekkel és magukkal a pápákkal. Azt hiszem a Legio Christi alapítója elárulta a kegyelmeket, amelyeket az Ég adott neki. Az ördög lassanként hatalmába vette a lelkét és sugallta neki mindazokat az aljasságokat, amelyeket most már ismerünk. Nem vagyok képes elképzelni, hogy ez az ember soha egyetlen egy nap se lett volna kapcsolatban Jézus Krisztussal. Nyilvánvalónak látszik, hogy állandóan visszautasította a segítséget, amelyet Isten Fia adhatott volna neki.

Az életével kapcsolatosan végzett kutatások jelentései szerint Marcial Maciel még nagyon fiatalon rettenetes cselekedeteket követett el. Kettőssége annál megdöbbentőbb, hogy sikerült a Legio egész irányítását eltévelyedései szolgálatába állítania. Misztérium, mert egy virágzó szerzetescsaládot alapított. Maciel atya az Egyház javára létrehozott egy művet úgy, hogy sohasem szakított saját bűnével.

Ez az ember felépített egy művet Istennek, míg saját személyében a rombolás csíráit hordozta. Ez a jó és a rossz közötti harc volt. Isten sokat adott, míg a titkos és gonosz tettek állandóan ördögi mérgeket terjesztettek. Míg Isten nagyszerű művet épített, addig az ördög egyre undorítóbb módon felbőszült, hogy lerontsa a művet egészen a gyökeréig.

Nem szabad elfeledni, hogy Krisztus Legionáriusai rengeteget adtak az Egyháznak az utóbbi ötven év alatt. II. János Pál elsősorban a Legio hiteles missziós munkáját értékelte.

A Gonosz ennyi nehézsége és támadása után biztos vagyok benne, hogy a jó győzni fog. Hálásan kell emlékeznünk arra, ahogyan Joseph Ratzinger bátran és világosan tudta látni ezt az oly bonyolult problémát, amelyhez mások úgy viszonyultak, mintha nem látnák. Sok szempontból XVI. Benedek nagy káosztól mentette meg a Legio Christit.

Végül is mi a rossz?

Isten szeretet és szabadság. Mindenkit szabadon hagy, hogy szeresse Őt vagy sem. Szeretete senkit sem kényszerít. A rossz tehát szembenállás, ellenszegülés Istennel.

Szent János írja, hogy a rossz alapvetően harc Isten ellen.

A mi Atyánk a legfőbb jó, és a rossz minden szempontból azt képviseli, ami nem Isten.

Mik a rossz gyökerei? Úgy gondolom, hogy az embernek abból a képességéből ered, hogy szabadon dönthet a jó vagy a rossz mellett. A Kinyilatkoztatás szerint a rossz a Gonosztól való, aki fellázadt Isten ellen, és aki bevezette ősszüleinket „Isten akaratától való elfordulásba”. A rossz alapvetően lázadás Isten ellen, a jó és a szeretet ellen.

Paradox módon bár senki sem akarja a rosszat, nem habozunk együttműködni vele: „Tudjuk, hogy a törvény lelki, magam azonban testi vagyok, és a bűn rabja. Azt sem tudom, mit teszek, hiszen nem azt teszem, amit szeretnék, hanem amit gyűlölök. De ha azt teszem, amit nem akarok, elismerem a törvényről, hogy jó, és valójában nem is én cselekszem, hanem a bennem lakó bűn. Tudom ugyanis, hogy semmi jó nem lakik bennem, azaz a testemben, mert készen vagyok ugyan akarni a jót, de arra, hogy tegyem is, nem vagyok képes. Hiszen nem a jót teszem, amit akarok, hanem a rosszat, amit nem akarok. Ha pedig azt teszem, amit nem akarok, akkor nem is én cselekszem, hanem a bennem lakó bűn. Így ezt a törvényt látom: bár a jót szeretném tenni, a rosszra vagyok készen. A belső ember szerint az Isten törvényében lelem örömöm, de tagjaimban más törvényt észlelek, s ez küzd értelmem törvénye ellen, és a tagjaimban levő bűn törvényének rabjává tesz. Én nyomorult! Ki vált meg e halálra szánt testtől?” (Róm 7,14-24). Így kiáltott fel Szent Pál, aki le akarta győzni a rosszat. A Római levélben az apostol sajátosan realista kifejezésekkel írja le a harcot, amely az emberben folyik. Nem ismeretlen számunkra, ami tilos, mégis vétkezünk. Minden úgy működik, mintha maga a törvény keltené a vágyat, hogy megszegjük.

Végül is a rosszat csak a jóhoz való viszonyában lehet meghatározni. Isten nélkül a bűn nem birtokolja teljes jelentőségét, mert lehetetlen egészen biztosan felbecsülni a jó vagy a rossz természetét. Amikor az ember el akarja törölni Istent, egyben maga akarja megállapítani a jó és a rossz határait. Ez a modern ember drámája. Ha az ember istenné válik, sötét éjszakába kerül, ahol az értékeknek nincs többé értelmük, hiszen a jó és a rossz nem létezik többé. Az emberiség így egyfajta káoszba zuhanhat, mert a jó és a rossz közötti határ nélkül az igazság gyökerei veszélyesen elhalványulnak.

Az isteni tervben a rossz nagy misztérium marad számunkra. A halál után megérthetjük azt a sok dolgot, amelyeket olyan nehéz volt itt lent elfogadni.

Pápaságának kezdete óta Ferenc pápa gyakran beszél a démon létezéséről. Kevéssé érthető téma ez, nemde?

A Kinyilatkoztatás biztonsággal tanúsítja nekünk a gonosz szellemek létét, akik ellenszegülnek Istennek, visszautasítva szolgálatát, és arra csábítják az embereket, hogy lázadjanak föl Isten ellen. A démon az, aki megoszt, aki szembeállítja az embereket egymással.

A démon léte soha nem érthető olyan jól, mint a művei által. Mint minden szellem, ő is láthatatlan. Egyébként a sátán nem szeret semmit jobban, mint a sötétséget, ahol rejtőzik. Minél inkább elrejtőzik az ördög, annál hatékonyabb.

Ennek a világnak a fejedelme azon kísértések által is felismerhető, amelyekbe mi beleesünk. Az Írásokból tudjuk, hogy Krisztust is megkísértette. Szent Lukács így írja le: „Abban az időben: Jézus a Szentlélektől eltelve otthagyta a Jordánt, s a Lélek ösztönzésére a pusztába vonult negyven napra. Itt megkísértette a sátán. Ezekben a napokban nem evett semmit sem, de végül is megéhezett. Ekkor megszólította a sátán: »Ha Isten Fia vagy, mondd ennek a kőnek, hogy váljék kenyérré.« De Jézus ezt felelte: »írva van, nemcsak kenyérrel él az ember.« Erre a sátán fölvezette egy magas hegyre, és egy szempillantás alatt felvonultatta szeme előtt a földkerekség minden országát. »Minden hatalmat és dicsőséget neked adok – mondta –, mert hisz én kaptam meg és annak adom, akinek akarom. Ha leborulva hódolsz előttem, az mind a tied lesz.« Jézus elutasította: »Írva van: Uradat, Istenedet imádd és csak neki szolgálj!« Ekkor a sátán Jeruzsálembe vitte, a templom párkányára állította, és így szólt: »Ha Isten Fia vagy, vesd le magad innét. Hisz írva van: angyalainak parancsolta, hogy oltalmazzanak, és: kezükön hordoznak majd, nehogy kőbe üsd a lábad.« De Jézus ezt válaszolta: »Az is írva van: Ne kísértsd Uradat, Istenedet!« Miután a sátán ezekkel a kísértésekkel hiába próbálkozott, egy időre elhagyta Jézust” (Lk 4,1–13).

Szeretnék VI. Páltól is idézni egy szöveget, amelyet 1972. június 29-én a Szent Péter-bazilikában bemutatott misében mondott. A pápa nem rejtette el fájdalmát és szorongásait. „A mai Egyház helyzete előtt az a benyomásunk, hogy bizonyos hasadékokon keresztül a Sátán füstje bejött Isten népe közé. Látjuk a kételkedést, a bizonytalanságot, a problémák halmazát, a nyugtalanságot, az elégedetlenséget, a szembenállást. Nem bíznak többé az Egyházban. Bizalmukat a legelső világi prófétának adják, aki egy társadalmi mozgalom emelvényéről szónokol, és futnak utána, és azt sem kérdezik tőle, vajon ismeri-e az igaz életmódját anélkül, hogy arra gondolnának, mi viszont annak birtokában vagyunk, mi annak tanítói vagyunk.

A kételkedés beférkőzött a lelkünkbe, bejött az ablakokon keresztül, amelyeknek csak a fényre kellett volna nyitva lenniük. A kritika és a kételkedés a tudományból jöttek, holott az arra volna, hogy igazságokat adjon nekünk, amelyek nemhogy eltávolítanak Istentől, hanem Isten további szeretetére és még intenzívebb dicséretére vezetnek minket. A tudósok azok, akik lehajtják a fejüket, és még keserűbben tesznek fel kérdéseket maguknak, és végül is azt mondják: »Nem tudom, nem tudjuk, nem tudhatjuk.« A tanítás az összezavarás és néha az abszurd ellentmondások forrása lesz. Ünneplik a haladást, hogy aztán lerontsák a legkülönösebb és legradikálisabb lázadással, tagadva minden következményt, hogy aztán visszafejlődjenek primitív emberré, miután annyit magasztalták a modern világ haladását.

Az Egyházban is a bizonytalanság állapota uralkodik. Azt hittük, hogy a zsinat után a nap ragyogni fog az Egyház történelme fölött. De a nap helyett felhők jöttek, vihar, sötétség, kiútkeresés, bizonytalanság. Ökumenizmust hirdettünk, és egyre távolodunk egymástól. Szakadékokat ásunk ahelyett, hogy betemetnénk őket? Hogyan történhetett ez? Ellenséges hatalom lépett közbe, amelynek sátán a neve, és titokzatos lény, akire Szent Pál utal levelében. Hányszor szól Krisztus az Evangéliumban az emberiségnek erről az ellenségéről! A sátán működésére gondolunk, aki tevékenykedik ma a világban pontosan azért, hogy zavart keltsen, tönkretegye az egyetemes zsinat gyümölcseit és megakadályozza az Egyházat abban, hogy örömét énekelje, miután teljes mértékben tudatára ébredt önmagának.

Ezért szeretnénk ma jobban, mint bármikor képesnek lenni azt a szerepet betölteni, amelyet Isten bízott Szent Péterre, hogy megerősítse testvéreit a hitben. Szeretnénk veletek közölni a bizonyosságnak azt a karizmáját, amelyet az Úr adott annak, aki őt megjeleníti ezen a földön, bármilyen is legyen az ő méltatlansága. A hit nekünk biztonságot, biztosítékokat ad, Isten igéjére épül, és amely hitet elfogadjuk, és úgy ismerjük meg, mint ami megfelel az emberi értelemnek és az emberi léleknek.”

Vianney Szent János joggal mondta, hogy „a Szentlélek űzi ki a ködöt, amit a démon tesz elénk, hogy elveszítsük az utat az Ég felé!”

Fontos tehát, hogy az egyházmegyéknek legyenek jól képzett, szentségbe öltözött papjai, akiket Mária szűzi palástja véd. A démon megnyilatkozásai napjainkban igen erőteljesek és szélesen elterjedtek. Befolyása alatt a múlt bűnei erénnyé váltak. Az ördög végül is ünnepel, mert jelentős sikereket ér el. Semmi kétségünk ne legyen azonban afelől, hogy Istené lesz a végső győzelem. Szent Máténál olvashatjuk Krisztus e mondatát, amelyet Péterhez címez. „Én azt mondom neked: te Péter vagy, és én erre a sziklára építem egyházamat és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta” (Mt 16,18).

Isten megígérte nekünk a rossz erői feletti győzelmet. Reményünknek teljesnek kell lennie.

Minden emberben, minden órában, egyszerre kétirányú törekvés van: az egyik Isten felé, a másik a Sátán felé. Isten hívása vagy a lelkiség, a fokozatos felemelkedés vágya; a Sátán hívása vagy az állatiasság, a lesüllyedés öröme Charles Baudelaire-nek ez a gondolata a rosszról A romlás virágaiban önnek is sokatmondó, nemde?

Ez a nagy költő Szent Pál megjegyzéseihez kapcsolódik, hogy tudniillik nehéz jót tenni. Emlékezzen csak, mit mondott az apostol: „A belső ember szerint Isten törvényében lelem örömömet, de tagjaimban más törvényt észlelek, s ez küzd értelmem törvénye ellen, és a tagjaimban lévő bűn törvényének rabjává tesz” (Róm 7,22).

Van az emberben nosztalgia Isten után, vágyakozás és Istentől kapott ragaszkodás, hogy az Atyához menjen. Mégis az ember kettősségben marad, megosztva a jónak keresése és a sötétség hatalma között. Az ördög naponta állít csapdát nekünk a kísértés hálójával. Az ember az Ég felé néz, de állandóan vonzza az ördög hatása. Ebből a szempontból az imádság, amelyet a bűnbánat segít, ellenállás az ördögnek és annak a jele, hogy nem vetjük alá magunkat a világ fejedelmének.

Azt hiszem, hogy a keresztény filozófusnak, Simone Weilnek igaza volt, amikor ezt írta a Kegyelem és nehézkedés című művében: „A teremtés a rossz által szétdarabolt és szétszórt jó. A rossz korlátlan, de nem végtelen. Egyedül a végtelen korlátozza a korlátlant.” Ez a gondolat mutatja be földi életünk igazságát. Ugyanígy harcunk kimenetelének ezen ígérete által joggal következtet: „Azt mondani, hogy a világ nem ér semmit, hogy ez az élet semmi és erre érvnek hozni a rosszat abszurd állítás, mert ha ez nem érne semmit, a rossz mitől fosztaná meg?”

Az emberiség történetében Isten megígérte nekünk, hogy nem a rosszé lesz az utolsó szó. E nagy harc megpróbáltatásaiban szükségünk van arra, hogy ne maradjunk egyedül. A kegyelem segítsége nélkül elveszett gyermekek lennénk. Az ember olyan, mint a lián, mely a nap felé törekszik, de szüksége van biztonságos fára. Az emberiség számára ez a fa az Egyház. Az Egyház számára pedig a fa Krisztus, amelyre rácsavarodhat, hogy Isten gyermekeit az Ég felé segítse felemelkedni.

Végül is létezik a pokol, vagy csak egy ijesztő és idejétmúlt meséról van szó?

A pokol Isten és ember végső elválasztását jelenti. De Isten soha nem küld a pokolra: a kárhozat szabad választás eredménye.

Így tehát a pokol az Istentől való elszakadás visszavonhatatlan akaratából létezik.

Bár senki nem keresi a szenvedést, de az elhatározás, hogy nem akar Istenről tudni, magával hozza az elkerülhetetlen következményeket. Az Atyától való elválasztottság súlyos cselekedet, mert az ember elvágja magát Istentől, akinek a fia. A pokol az Istenben való kiteljesedés ellentéte. Ez a szenvedés hasonlít az égő tűzhöz, mert nincs rettenetesebb, mint megölni saját szüleit, és véglegesen eltüntetni őket a szívéből és a szeme elől.

Ma a pokol olyan problémát jelent, amely a megengedett gondolkodásmódból tökéletesen ki van törölve. A Sátán maga is csak fantáziaképpé vált. Ezért most az ördög ujjong, mert feledve és rejtve vannak cselekedetei.

Ám az Egyház nagy szentjeinek látomásai a pokolról rémisztőek. Szeretném Szent Márk rendkívül világos szavait idézni: „Ha a kezed megbotránkoztat téged, vágd le azt: jobb neked csonkán az életre bemenned, mint két kezeddel együtt a gyehennába jutnod, az olthatatlan tűzre. Ha a lábad megbotránkoztat téged, vágd le azt; jobb neked sántán az örök életre bemenned, mint ha két lábaddal együtt a gyehenna olthatatlan tüzére vetnek. Ha a szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt; jobb neked fél szemmel az Isten országába bemenned, mintha két szemmel a gyehenna tüzére vetnek, ahol a férgük el nem pusztul, és a tüzük ki nem alszik. Mindenkit tűzzel fognak megsózni” (Mk 9,43–49).

A pokol realitás és nem elképzelés. Az utolsó ítélet ábrázolásai a katedrálisok timpanonján egyértelműek. Igaz, Nyugaton hetykén elhatározták, hogy kiürítik a poklot. De Afrikában hiszünk a gonosz erőinek ártalmasságában. Senkinek nem jutna eszébe létét, gonosztettét és módszereit tagadni.

A démon legfőbb ravaszsága mindig az, hogy elhiteti, nem is létezik. Ferenc pápa nem félt beszélni a Sátánról Szent Péter székébe történt megválasztása utáni első miséjében, amikor is kijelentette: „Amikor nem valljuk meg Jézus Krisztust eszembe jut Lèon Bloy mondata: »Aki nem imádja az Urat, a sátánt imádja. Ha nem valljuk meg Jézus Krisztust, akkor a sátánnak, a démonnak az evilágiságát valljuk meg.«”

Az Evangéliumban Krisztus kifejezetten mondja, hogy csak az imádság és a böjt által lehet kiűzni az ördögöt. Az Egyház nem hallgathat egy ilyen erős [kifejezett – a ford.] tanításról.

Hogyan batározná meg a purgatóriumot?

Tudom, hogy igen nehéz megérteni a fogalmát. A szentek, mint Sziénai Szent Katalin, sokat beszéltek erről a kérdésről. Ezt írta Dialógus című könyvében: „Ha a szegény emberek sejtenék mi a purgatórium és a pokol, inkább tízszer választanák a halál kínjait, mint ezeket a kínokat egy napig elviselni.” Ugyanígy Szent Ágoston sem habozott erről a tárgyról nyilatkozni beszédeiben: „Az apostol mondja: csak mintegy tűz által megmenekülve… Megvetjük a tüzet a »megmenekülve« kifejezés miatt. Márpedig bizonyos, hogy ez a megmentő tűz a legszörnyűbb lesz, mint minden szenvedés, amit ember elszenvedhetne ebben az életben.”

Kinek van igaza? Szent Ágostonnak vagy nekünk, akik többé-kevésbé zavarosan úgy tekintjük, hogy a purgatórium elavult, érdektelen fogalom?

Az afrikai animista gyökereimből szeretnék kiindulni. Pogány őseim világában, amikor hirtelen halállal vagy tragikus baleset következtében hal meg valaki, a testet kérdezik. Közvetlenül a megholtat kérdezik, hogy mi okozta neki ezt a hirtelen halált. Tökéletesen emlékszem például egy szomszéd faluból való pogány emberre, aki Ourousban halt meg súlyos égési sebekben. Hogy a házához jussanak, a gyászoló menetnek át kellett kelnie egy folyón. De a szokások megtiltják holtesttel való átkelést a folyón. Így tehát nem messze Ouroustól temették el a füves pusztán. A temetés pillanatában láttam, hogy a testet vivők előremennek, majd visszalépnek, hogy azután hirtelen jobbra és balra forduljanak. Édesanyámat kérdeztem, mi az oka ezeknek a furcsa mozgásoknak. Kifejtette, hogy meg kellett kérdezni a halottat, aki mozgásjelzésekkel válaszolt az őt vivőknek. Ugyancsak kételkedtem, de édesanyám elismételte, hogy tényleg a halott tevékenységéről volt szó, aki megmagyarázta ezeket a jeleket.

Emlékszem, hogy a ceremóniamester igen különböző kérdéseket tett fel a megholtnak: milyen volt a feleségével való viszonya, tisztelte-e a szokásokat, tisztességes volt-e a munkában vagy tisztelte-e az ősöket. Tehát az animista hiedelem úgy tekinti, hogy a lélek nyomorban és szenvedésben bolyong alávetve megalázó szolgai munkáknak, amíg meg nem mossák minden földi bűntől. Aztán e túlvilági periódus után elérheti az ősök faluját, amely a paradicsom megfelelője. Ezen rituálék nélkül, amely az igazság mozzanata, a lélek fázhat az unalomban, a magányban, a testvéreitől való elszakítottságban. Amikor a lélek bolyong, árthat az élők nyugalmának és jó ügyeiknek. Az állat- és italáldozatok a szakrális oszlopok lábánál arra valók, hogy segítsenek ezeknek a lelkeknek eljutni az ősök falujába.

Számos ősi vallásban a purgatórium egyfajta bolyongás a „paradicsom” előtt, amelyet az ember megismerhet, ha lelke a hagyományos szabályok szerint megtisztult. Az animisták nem ismerték a Kinyilatkoztatást több évszázadon át, de volt egy természetes sejtésük az átmeneti hely szükségességéről.

Szent Ágoston pogány kultúrában nevelkedett, azután választotta a megtérést a kereszténységhez. Szemlélete a purgatóriumról tehát különösen érdekes. Műveiben különböző helyeken pontosítja ezt a hitet, amelynek befolyása jelentősnek tűnik főképpen két ponton. Egyrészt rögzíti a purgatórium megpróbáltatásának idejét a túlvilágra:

minden ember halála után, az egyéni ítélet és az idők végén következő közösségi ítélet vagy utolsó ítélet között van.

Másrészt kiemeli, hogy ez a megpróbáltatás, amely feltétlenül a paradicsomba vezet, nem tekintendő az üdvösség könnyebbségének, mert igen rettenetes.

A keresztények számára a paradicsom az a hely, ahol az emberek tökéletes kapcsolatban vannak Istennel. Lehetetlen ehhez a világossághoz jutni, ha lelkünk földi vétségeink foltjait hordozza. A purgatórium a tisztulás ideje az Isten felé való nagy utazás előkészítésének mozzanata. Mint a nagy hajóutak alkalmából, itt is mintegy a beteg lelkek karanténba tételéről van szó.

Nem közelíthetünk Istenhez csak teljesen megtisztított lélekkel. Meg kell hogy égessen szeretetének tüzével. Ragyogóvá kell lenni, hogy az Atya világosságába juthassunk.

Lisieux-i Szent Teréz megdöbbentő mondatokat ír a purgatóriumról: „Hallgasson csak meg, meddig kell elmennie az ön bizalmának! El kell önnek hinnie, hogy a tisztítótűz nem önnek készült, hanem csak azoknak a lelkeknek, akik félreismerték Isten irgalmas szeretetét, vagy akik kételkedtek megtisztító erejében. Azok iránt, akik erővel igyekeznek válaszolni erre a szeretetre Jézus »vak« és »nem számol«, vagy csak arra számít, hogy szeretetének e tüze által tisztítja meg őket, »mert a szeretet elfed minden vétket«, és főleg beszámolja az ő saját örök áldozatának gyümölcseit. Igen, kisebb hűtlenségei ellenére ön remélheti, hogy egyenesen az égbe megy, mert a jót Isten jobban akarja, mint ön, és ő bizonyára megadja önnek azt, amit az ő irgalmától remélt. Az ön bizalmát és önátadását jutalmazza meg. Az ő igazságossága, amely ismeri az ön törékenységét, isteni módon úgy alakul, hogy ide jusson. Csak erre a bizonyosságra építsen, és annál inkább vigyázzon arra, hogy ne veszítse el.”

A modern nyugati racionalizmusnak kétségtelenül nagy nehézségei vannak a purgatórium valóságának megértésével. Ilyen témában érzékelhetjük azt a távolságot, amely a vallási világ és bizonyos társadalmak között létezhet. Az ilyen dolgokban csak mágikus históriát látnak.

Alapvetően az az ember, aki nem akarja megérteni a purgatóriumot, nem jut el annak ismeretére, hogy ki az Isten.

Ha Isten a szeretet, ez a szeretet mérték nélküli lángoló abszolútum. Amikor Mózes találkozik Istennel, lángoló tüzet lát, ahonnan egy hang szól hozzá: „Én vagyok, aki vagyok.” Azt kéri, ne menjen hozzá nagyon közel, és vesse le poros saruit.

Nem mehetünk Istenhez, mint egy angolparkban szép érzelmekkel eltelt romantikus lélekkel sétálva. Isten tisztulást kér tőlünk minden zavaros állapotunkból, amely beárnyékolja szívünket és elhomályosítja látásunkat.

A szentek közvetlenül az Ég örömébe jutnak. De az emberiség legnagyobb részének a purgatórium egy nehéz és sivár előszoba Teremtőnk felé, aki meg akarja bocsátani az életünkben elkövetett mulandó vétségeinket. Isten nem lép be a bosszúállás világába. Az ő mércéje nem az emberek mércéje. A purgatórium az ember újjáalkotása is. A régi ember eltűnik, és megjelenik az új Isten tisztító gyöngédségében. A purgatórium tehát az isteni szeretetből következik. Tisztító tűz, amelyet egyesek magával Istennel azonosítanak.

Miért van néha az a benyomásunk, mintha Isten aludna?

Válaszolva a kérdésére, szeretném idézni XVI. Benedek pápa utolsó audienciáján mondott szavait (2013. február 27.). „Most, nyolc év elmúltával elmondhatom, hogy az Úr valóban vezetett, közel volt hozzám, mindennap érezhettem jelenlétét. Az Egyház útjának olyan szakasza volt ez, melynek örömteli, ragyogó pillanatai mellett nehéz pillanatai is voltak. Úgy éreztem magam, mint Szent Péter az apostolokkal, amikor a Galileai-tavon hajóztak: az Úr sok derűs napot adott, amikor enyhe szélben bőséges volt a halfogás; más pillanatokban viszont felkorbácsolódtak a hullámok, ellenszél támadt – mint az Egyház történelme során oly sokszor –, s úgy tűnt, mintha aludna az Úr. Én azonban mindig tudtam, hogy az Úr ott van a hajón, és mindig tudtam, hogy az Egyház hajója nem az enyém, nem is a miénk, hanem az Övé. S az Úr nem hagyja, hogy elsüllyedjen; Ő az, aki irányítja, persze az általa választott embereken keresztül is, hiszen így akarta. Ez olyan bizonyosság volt, és ma is az, amit semmi el nem homályosíthat. Ezért van ma csordultig tele a szívem hálával Isten iránt, mert sem az Egyháztól, sem tőlem nem vonta meg soha vigasztalását, világosságát, szeretetét.”

Gyakran feltesszük Isten távollétének e kérdését, amikor látjuk világunkban a rossz tömeges jelenlétét. Amikor a Föld elemi csapásoktól leginkább sújtott helyein jártam, a tájfun után a Fülöp-szigeteken vagy Jordániában a szír háború menekültjeinek táborában, nem volt elképzelhetetlen feltenni magunknak a kérdést, valóban hol van az Úr. Ha a világ üldözött, házukból kizavart, száműzetésbe kényszerített, mindentől megfosztott, elhagyott és megalázott keresztényeire gondolok, tudom, hogy a reménytelenség ugyancsak érthető. Mint az Ószövetségben, azt szeretnénk, ha Isten megverné és megsemmisítené az ellenségeinket. Miért nem felel nekünk az Isten ezekben a drámai percekben?

Noha éjjel-nappali kiáltásaink szorongása bizonyára eljut hozzá: „Mi éretted ölettünk naponként és olyannak tartatunk, mint a megölni való juhok! Kelj fel, Uram miért alszol? Kelj fel és ne űzz el végleg! Miért fordítod el arcodat? Elfeledkezel-e szegénységünkről és szorongatásunkról? […] Kelj fel, Uram, segíts meg minket, és válts meg minket a nevedért” (Zsolt 43,23–25.27).

Krisztus kiáltása a kereszten pontosan a mi kétségeinket visszhangozta. Ezt kérdezi Atyjától: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”

Ám Jézus kiáltása egy vissza nem vont bizalom aktusa. Azt mondja Istennek, hogy egyedül csak rá számít. Nem lázadó kiáltásról van szó, hanem egy gyermeki siralomról. Ma is, amikor el vagyunk veszve, mint a keresztre feszítés tanúi, kétségünk lesz a reménységünk. Azért kiáltunk Istenhez, mert benne van bizalmunk.

A keresztény kétely nem a reménytelenség mozzanata, hanem a szeretet végső kinyilvánítása.

Isten nem alszik. Jelen van a néha kizárólagosan racionális kereséseink ellenére. Síró gyermekek vagyunk, akik nem értjük, hogy Atyánk mindig mellettünk marad.

A legnagyobb szentek, mint Lisieux-i Szent Teréz vagy Kalkuttai Teréz anya, megtapasztalták a hit alagútjait.

Igen, Lisieux-i Szent Teréz nagyon fájdalmas tapasztalatokat élt meg, amikor a Kármel volt, még az is előfordult, hogy Jézusban, az emberek megváltójának létezésében kételkedett. Megismerte a sötét éjszakák rettenetes pillanatait, ahol Isten különösen hallgatagnak tűnt. Teréz mégis mindig tudta, hogy nincs egyedül, és hogy az alagút végén felragyog a fény. Tudta, hogy Isten nem hagyja őt örökre sötétségben. Minden szent ismerte a nagy kétségek ilyen pillanatait. Az elhagyatottságnak ez az érzése hasonlít ahhoz, ami átjárta Jézus szívét a kereszten. A Golgota egymaga összefoglalja minden lelki éjszakánkat.

A kétség a tisztulás és a megerősödés ideje. Ettől kezdve egyetlen kérdés létezik: hiszünk-e még mindig akkor is, amikor az éjszaka reménytelenül sötét marad. Megőrizzük-e reményünket a könnyű időkön túl is? A hit reménykedés, vagy nem is hit.

Teréz anya a kétséget eszköznek tekintette Isten igazi arcának felfedezésére. Lehetetlen megérteni Istent bőségben és könnyed örömökben. A naponta megélt szegénység megpróbáltatásai ellen való lázadás után megértette, hogy Isten sohasem jön vigasztalni apró reménytelenségeinket vagy önző lázadásainkat. Ő tehát csak a szeretetben tudja magát kinyilatkoztatni.

Gyakran bejárva a háború, az éhínség, a földrengés minden területét, mindig gondoltam, Lisieux-i Terézzel, hogy az egyetlen lehetséges út az elhagyatottság halk hangja, amely visszavonás nélküli és végleg az isteni szeretethez szól.

Igen, hinni kell a szenvedés és az emberek őrültségéből származó rettenetes erőszak ellenére. Annyi szenvedéssel szembesülve két út lehetséges. A lázadás, amely ráadásként mindig magával hoz még több nehézséget, vagy a szeretet, amely közelebb visz minket Istenhez.

Teréz anya látta a legrettenetesebb kegyetlenkedéseket. Ám azt is megértette, hogy a szenvedés új szolidaritást, soha sem tapasztalt boldogságot és megingathatatlan reménységet hozhat magával.

Egyébként gyakran Istent teszik felelőssé sok rossz dologért, nem vállalva saját felelősségüket. Isten nélkül a világ szakadatlan pokol lenne. Istennel a kegyelem létezik. A kegyelem az Ég gyöngédsége és simogatása.

Hogyan lehet tovább hinni Szent Josemaria, az Opus Dei alapítójának kifejezése szerint a sok „ellenére” ellenére?

Az Egyháznak mindig emlékeztetnie kell a mi istengyermekségünk valóságára. Hála ennek az istengyermekségnek, az örömöt és a békességet élvezzük, amely Istentől jön, és még gyengeségeink sem törnek le minket.

Soha nem szabad elfelejtenünk Jézus halálának pillanatát. Úgy tűnik, mindent beborít a reménytelenség, és a sötétség legyőzi a világosságot. Az apostolok megsemmisültek. E végtelen nagy dráma ellenére az asszonyok nem adták föl. Mária és Mária Magdolna, a bűnös nő, akiből Jézus hét ördögöt űzött ki, gondjukba akarták venni Jézus testét és virrasztani az ő sírjának tiszteletére. Nem tudták elhinni, hogy a rossz legyőzte Isten Fiát. Mária a halálon túl is ott maradt, mert az ő hite elmerülhetetlen szikla volt, túlment azon, ami emberileg lehetséges.

Még ma is túl tudjuk haladni azt a csalódást, amelyet az Egyházzal, illetve minden más emberi és keresztény realitással szemben érzünk, ha egységben maradunk Istennel az imádság által. Teljes bizalmat kell őriznünk abban a tényben, hogy nem vagyunk egyedül. Isten nélkül semmire sem vagyunk képesek.

A szenvedés, a bukások, a rossz ellenére a győzelmünk a mi hitünk. Szent János írja: „A győzelem, amely diadalt arat a világon: a mi hitünk. Ki győzi le a világot, ha nem az, aki hiszi, hogy Jézus az Isten?” (1Jn 5,4–5).

Néha a pápa szavai, az Egyház tanítása, az erkölcs elleni acsarkodás azt a látszatot keltheti, hogy a rossz csatát nyert.

Bizonyos zavaros filozófiai erők hallgatásra akarják kényszeríteni az Egyházat, hogy jobban irányíthassák a világot önző, kereskedelmi és kegyetlen alapelvek szerint. Továbbra is óvakodni kell a lármától, amely az ember teljes belső életét akarja megsemmisíteni képek és információk áradatával. Ezek valóságos kábítószerek.

Hinni kell minden ellenére, mert ez a mi keresztény hivatásunk. Hinni kell az Egyház jövőjében, amely már annyi válságon felülkerekedett. Hinni kell, hogy Krisztus marad a győztes! Hinni kell nagy és szeretetteljes türelemmel.

Még egyszer Szent Ágostonhoz fordulok, aki csodálatosan szól a mi emberi sorsunkról: „Aki magában akarja megtalálni az öröm okát, szomorú lesz, de aki Istenben akarja megtalálni örömének okát, mindig örömben lesz, mert Isten örökkévaló. Akarsz örök örömöt birtokolni? Tapadj Ahhoz, aki örökkévaló!”

(In: Isten vagy a semmi. Beszélgetés a hitről. Szent István Társulat, 2015)

Létrehozva 2021. május 11.