3. rész – A hiúság
Néhány hónappal ezelőtt a Novo-Tyihvini női monostor elöljárója, Domnika igumenia (apátnő) a belső magányosságról beszélgetett a nővérekkel.
A beszélgetést a monostor honlapján nyilvánosságra hozták, és nagy érdeklődést váltott ki. Mivel a probléma napjainkban rendkívül aktuális és az elmagányosodás társadalmunkban tömeges méreteket öltött, ezért a „belső használatra készült beszélgetésből” egy új, a szélesebb közönségnek szánt beszélgetés született.

A magánynak egy további oka a hiúság. A hiú ember felebarátjától csak a dicséretet, tiszteletet, figyelmet, szeretetet képes elfogadni. Csak akkor érzi életét teljesnek, tartalmasnak, érdekesnek, ha ő van a figyelem középpontjában, ha ővele foglalkoznak, ővele beszélgetnek, őt hallgatják és hangsúlyozzák: „Nagy szükségünk van rád, milyen jól csinálsz mindent”. Ha ezeket megkapja, akkor jól érzi magát, mindenkit szeret és mindenkivel békében él.

De egyszerre megváltoznak a körülmények és a környezete nem tud már úgy odafigyelni rá. Például, valami olyan fontos dolguk akad, ami nem áll vele kapcsolatban, vagy valaki másra figyelnek oda, akinek az adott pillanatban nagyobb szüksége van a figyelemre és a gondoskodásra. Mi történik ilyenkor a hiú emberrel? Azonnal megváltozik a hangulata. Lelkéből hirtelen eltűnik a béke és az öröm; elkezdi magát magányosnak és elhagyatottnak érezni; unatkozni kezd, környezetét hirtelen közömbösnek és érzéketlennek kezdi látni. Természetesen azért kerül ebbe az egészségtelen állapotba, mert elfelejtkezett Istenről. Ahelyett, hogy Isten töltené el szívét, azt saját „énje” tölti be.

Hogyan lehet kikerülni ebből az állapotból? Hogyan győzhetjük le hiúságunkat, és ezáltal a magány érzését? Mindenek előtt értékeljük azokat a pillanatokat, amikor felebarátaink nem figyelnek ránk. Ezekben a pillanatokban nem tölt el bennünket a hiúságból fakadó öröm, levertnek érezzük magunkat, pedig ez egy nagyon megfelelő pillanat ahhoz, hogy eszünkbe jusson Isten, hogy imával forduljunk Őhozzá. A levertség e pillanataiban az ima különösen őszintévé, forróvá válhat. A hiúságból fakadó kétes értékű öröm érzése helyett eltölti lelkünket a Krisztusban érzett valóságos öröm.

Ne féljünk attól, hogy felebarátaink elfelejtkeznek rólunk, mi pedig magunkra maradunk, magányosak leszünk – ez az állapot Istenhez vezet el bennünket. Ellenkezőleg, az elhagyatottság érzésének pillanataiban mi magunk kezdjünk több figyelmet fordítani felebarátainkra. Ha valaki hirtelen megszakítja velünk a kapcsolatot, gondolkodjunk így: „Lehet, hogy súlyos gondjai vannak? Felajánlom neki a segítségemet. Ha cselekedeteimre nem is lesz szüksége, akkor is segíthetek neki kedvességgel, melegséggel, érdeklődéssel, imával”. Ha képesek vagyunk erre, akkor bárhogy is viszonyuljanak irántunk az emberek, nem fogjuk magunkat elhagyatottnak érezni, békére és belső nyugalomra találunk.

E viszonyulásról nagy kifejezőerővel szól egy kortárs görög sztarec, Emilianosz (Vathidisz) archimandrita: „Nem várhatjuk el, hogy a felebarátunk szeressen minket. Csak egyet tehetünk: akár saját fejünk levágása árán is bebizonyítjuk neki, hogy szeretjük őt, többet nem tehetünk”.

Ilyen forrón, buzgósággal és önfeledten kell szeretnünk felebarátunkat, késznek kell lennünk arra, hogy mindent megtegyünk érte. Egyúttal pedig nem szabad elvárnunk fizetségként a szeretetét. Ha megtartjuk ezt a törvényt, akkor nem leszünk magányosak.

(Ford. K.M.) Forrás: szimandron.hu

Létrehozva 2011. július 7.