„Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket. Maradjatok meg szeretetemben.” (Jn 15,9)

Egy teljesítménycentrikus lánynak, mint amilyen én vagyok, semmi sem idegesítőbb, mint azt látni, hogy nem jut egyről a kettőre.

Életem jó részében így következtettem: Nincs pipa – Nincs teljesítmény – Nincs érték.
Saját értékemet a teljesítményemmel mértem. Ebből következően gyakran nyögtem a magammal való elégedetlenség súlya alatt.

Amikor
– a nap háromnegyed része egy csecsemő gondozásával telt, és még egy zuhanyzásig se jutottam el;
– az óvodásaim hamarabb szétszedték a szobát, mint ahogy én rendbe tudtam tenni;
– elköltöztünk, és napokig nem szólalt meg a telefon, nem került bejegyzés a határidőnaplómba.

Belső küzdelemmel telt időszakok voltak, mert ha nem tettem meg eleget, úgy véltem, nem is érek eleget. Hagytam, hogy a ténykedésem határozza meg, hogy mennyit érek. Talán tudod, miről beszélek.

Kedves fiatal anyuka, aki őrülten szereted a gyermekedet, de az öröm átfolyik azokon a réseken, amiket te ütsz a lelkeden.

Magányos barátnőm, aki ugyan tudod, hogy van jó oldala az egyedüllétnek, mégis gyakran csapdának éled meg, mely megfoszt a lehetőségtől, hogy felépítsd a megálmodott jövőt.

Kedves új szomszéd, aki ahelyett, hogy felmérnéd új lakóhelyed előnyeit, beleragadtál régi otthonod gyászolásába.

Beteg testvérem, testednek pihennie kell, de te haszontalannak érzed ágyban fekvő önmagad.

Akkor válik mindez igazán drámaivá, amikor azt kezdjük hinni, hogy Isten ugyanolyan csalódottsággal tekint ránk, mint mi magunkra. Még a hitről is mozgást idéző terminusokkal beszélünk: előre jut a hitben, a hit útját járja… Úgy tekintünk Istenre, mint mennyei projektmenedzserre, aki állandóan noszogat, és méri a teljesítményünket. Ettől aztán Isten munkásának érzem magam ahelyett, hogy gyermeke – barátja lennék.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2016. szeptember 7.