A pápai tévedhetetlenség után érdemes végiggondolni az Egyház tévedhetetlenségének tágabb kérdését is. Az alábbi összeállítás is a Katolikus Lexikon alapján készült.

Egyház tévedhetetlensége azt jelenti, hogy az egész Egyház különleges karizma alapján a kinyilatkoztatott igazságokat a hitében és a tanításában romlás és hamisítás nélkül megőrzi. 

Krisztus életében, halálában és föltámadásában Isten megadta a teljes és végleges kinyilatkoztatást, s az emberiség üdve ezen fordul. Ezért annak eredeti épségében és igazságában meg kell maradnia az idők végéig. Krisztus saját küldetését adta tovább az apostoloknak (Mk 3,13; Jn 17,18), azonosította magát tanítói tekintélyükkel (Lk 10,16), és megígérte, hogy velük marad a világ végéig (Mt 28,20). Búcsúbeszédében megígérte Egyházának a Szentlelket, az Igazság Lelkét, aki szintén mindvégig az Egyházzal marad. Ő ad erőt a tanúskodásra (ApCsel 1,8). Az ígéret pünkösdkor teljesedett, s az apostoli Egyház a Szentlélek erejében kezdte meg életét.

Az apostolok teljes hitet követeltek a megtértektől, abban a meggyőződésben, hogy Isten szavát adják tovább. Ezért elutasítottak minden megmásítást (2Kor 4,5; 1Tesz 2,13; Gal 1,6), s az Egyházat úgy tekintették, mint az igazság oszlopát (1Tim 3,15). A keresztségi hitvallásban, a liturgiában és a tanításban a későbbi korok az apostoli Egyház hitét vették át, mert azt tartották mértéknek. Az a meggyőződés is megvolt, hogy az Egyház az apostoli utódlással együtt a teljes kinyilatkoztatást és a sértetlen hitet őrzi. Az eretnekekkel folytatott vitákban az atyák és a zsinatok az igazi hagyományra támaszkodnak, mert tudják, hogy az egyetemes Egyház hitében nem tévedhet, s az egyetemes zsinatok is úgy hozzák döntéseiket, hogy azok valóban a kinyilatkoztatott igazságot fejezik ki. 

Kegyelmi természete alapján a tévedhetetlenségben olyan karizmáról van szó, amely biztosítja a megadott és lezárt kinyilatkoztatásnak tévedéstől mentes megőrzését, hirdetését, kifejtését. A Szentlélek hatását nem szabad úgy értelmezni, mint csodálatos megvilágítást vagy beavatkozást, bár esetenként ez is lehetséges. Inkább különleges isteni gondviselésre kell gondolni, amely a hit megvallásának és hirdetésének tényezőit irányítja és óvja, hogy a tévedés elkerülésével megmaradjanak a Krisztustól rendelt keretek között. Ez a karizma az egész Egyházra kiterjed, mind a tanításra, mind a hit befogadására. 

Amikor kifejezetten arról a jogi kérdésről van szó, hogy az igazságot mikor tekinthetjük teljes bizonyossággal hitigazságnak, amit kötelesek vagyunk elfogadni, akkor tisztázni kell a tévedhetetlenség ismertetőjegyeit és megnyilvánulási formáját. A döntő kritérium itt az egész Egyház megegyezése a hitben és a tanításban (in credendo et docendo). Ki kell mutatni, hogy az Egyház mindig és mindenütt megszakítás nélkül hitte. Gyakorlatilag azt kell vizsgálni, hogy benne volt-e az Egyház liturgiájában, igehirdetésében, és hitéletében.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2016. szeptember 1.