Athanasius Schneider püspök első látogatása Magyarországon

A John Henry Newman Oktatási Központ a Szent István Könyvhét alkalmából jelentette meg azt a kötetet, melyben a hazánkba látogató püspökkel kapcsolatos emlékezések, tanítások és egy exkluzív interjú is megtalálható. 

Most a magyarországi látogatás első tanítását adjuk közre. A szerk.

„Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját” (Csel 2,10). Urunk ezen szavai minden keresztényt szent feladat elé állítják. Hűségesnek lenni azt jelenti, hogy megtartjuk a hitet – melyet a szentháromságos egy Isten önt a lelkünkbe – a maga teljességében, tisztaságában és szépségében anélkül, hogy annak változhatatlan igazságain bármit változtatnánk, vagy azokhoz bármit hozzátennénk. „A »hiszek« szó azt jelenti, hogy mindent feltétlenül igaznak tartok, ami ebben a hitvallásban áll; és ezt az igazságot szilárdabban hiszem, mintha a saját szememmel látnám, mivel Isten, aki meg nem téveszthet senkit, se meg nem téveszthető, nyilatkoztatta ki a szent katolikus Egyháznak és tanítja az Egyház által nekünk” (Szent X. Pius, Nagy katekizmus).

Aquinói Szent Tamás így szól: „A hit olyan beállítódás, amellyel az örök élet megkezdődik bennünk” (Summa theologica, II-II, q. 4, a. 1 c.). „A hit dolgait elfogadó ember önnön természete fölé emelkedik” (Summa theologica, II-II, q. 6, a. 1 c). A Tanítóhivatal állandó tanítása szerint már a hit kezdete és a hit vágya is a kegyelem ajándéka, mely a Szentlélek sugallata által hűtlen és istentelen akaratunkat hűségessé és istenessé teszi. Ezért a hit ezen megfoganása nem természetes osztályrészünk, és azok, akik nem tagjai Krisztus Egyházának, a természetfeletti hitnek is híján vannak (vö. II. orange-i zsinat, 5. kán.: Denzinger-Schönmetzer 375.).

A hit misztériumai: „A hit misztériumai olyan igazságok, amelyek meg-haladják az értelmet, és amelyeket akkor is hinnünk kell, ha nem értjük őket. Azért kell hinnünk a misztériumokat, mert Isten nyilatkoztatta ki őket, aki – minthogy maga a végtelen Igazság és Jóság – se meg nemcsalhat, se meg nem csalható. A misztériumok nem mondhatnak ellent az értelemnek, hiszen ugyanaz az Isten világosított meg minket az értelem fényével, aki a misztériumokat kinyilatkoztatta, önmagának pedig nem mondhat ellent” (Szent X. Pius, Nagy katekizmus).

A Szenthagyomány: A Szenthagyomány Isten azon igéje, melyet nemfoglaltak írásba, hanem Jézus Krisztus és az apostolok szájhagyomány útján adtak tovább, az évszázadok során pedig az Egyház közvetítésével hamisítatlan formában jutott el hozzánk. A Hagyomány tanítása elsősor-ban az egyetemes zsinatok dogmatikai rendelkezéseiben, a szent egyházatyák írásaiban, a római pápák hosszú ideig változatlan és állandó tanításában, valamint a szent liturgia szavaiban és gyakorlataiban ölt testet. A Hagyománynak ugyanolyan jelentőséget kell tulajdonítanunk, mint Isten kinyilatkoztatott igéjének, melyet a Szentírás tartalmaz (vö. Szent X. Pius, Nagy katekizmus).

A teljes isteni igazságot csak a katolikus hit tartalmazza.

Boldog John Henry Newman kijelentette: „Ó, testvéreim, ha elfordultok a katoli-kus egyházhoz, vajon kihez mehettek? Csak itt találtok békét és megnyugvást e lármás, változó világban. A magánhitek, a valláskülönlegességek lehetnek mutatósak, és a maguk korában sokakat megejthetnek; a nemzeti vallások önnön élettelenségükkel hatalmasra hízhatnak, és évszázadokig foglalhatják el mindhiába a földet, vonhatják el a tanult elmék figyelmét, és zavarhatják meg ítéletüket, hosszú távon azonban be fog bizonyosodni, hogy vagy valóban a katolikus vallás a láthatatlan világ elérkezése közénk, vagy minden fogalmunk híján van az értelemnek, a szilárd tartalomnak és a valóságnak. Vessük el a katolicizmust, és máris félelmetesen de feltartóztathatatlanul zuhanunk a protestantizmusba, a deizmusba, a pan-teizmusba, a szkepticizmusba. … Ó, nyughatatlan szívek és kényes ízlésű elmék, kik olyan evangéliumot kerestek, amely üdvösebb, mint a Meg-váltóé és olyan teremtést, mely tökéletesebb, mint amit Urunk alkotott!” (Discourses to mixed congregations, 13)

Eretnekség: Aquinói Szent Tamás meghatározása szerint az eretnekség a hithez való hűtlenség: „Az eretnekben, aki valamely hittételt nem hiszi, nem marad meg az élő hit. Ha az Egyház által tanított dolgok közül az eretnek azt hiszi, amit maga választ ki, hogy higgyen, és azt utasítja el, amit maga választ ki, hogy elutasítson, akkor többé nem az Egyház tanításához mint tévedhetetlen szabályhoz ragaszkodik, hanem saját akaratához” (Summa theologica, II-II, q. 5, a. 3 c). Az igaz katolikussal szemben az eretnek továbbra is elfogad bizonyos dogmákat, de csak saját akarata és ítélete, nem pedig a kinyilatkoztató Isten tekintélye alapján, mivel más hittételekkel kapcsolatban ugyanezt a tekintélyt elutasítja.

A hit elleni bűnök a legsúlyosabb erkölcsi bűnök a remény és a szeretet isteni erénye ellen elkövetett bűnök után. „Minden bűn Isten elleni lázadás, amint fentebb bemutattuk (I-II, 71, 6; I-II, 73, 3). Minél inkább elválasztja tehát a bűn az embert Istentől, annál súlyosabb. A hitetlenség ma minden eddiginél jobban éket ver ember és Isten közé, mivel az ember Isten igaz ismeretével sem rendelkezik, és mivel istenismerete hamis, nem is közeledik hozzá, hanem elszakad tőle. Aki tévesen vélekedik Istenről, az nem is ismerheti őt, hiszen vélekedése nem Istenre vonatkozik. Világos tehát, hogy a hitetlenség bűne nagyobb, mint bármely más bűn, melyet az erkölcs megromlása során elkövet” (Summa theologica, II-II, q. 10, a. 3 c). „Az eretnekek hitetlensége, akik megvallják hitüket az evangélium-ban, ugyanakkor a hit megrontásával ellen is állnak neki, súlyosabb bűn, mint a zsidóké, akik soha nem fogadták el az evangélium hitét. De mivel a zsidók e hit ószövetségi előképét elfogadták, amelyet téves értelmezéseikkel megrontanak, hitetlenségük súlyosabb bűn, mint a pogányoké, mivel az utóbbiak egyáltalán – semmi módon – nem fogadták el az evangélium hitét” (Summa theologica, II-II, q. 10, a. 6 c).

A világ és a hit között mindig engesztelhetetlen harc fog dúlni, ahogy Boldog John Henry Newman fogalmazott: „Mi most a világ vallása? Az evangélium naposabb oldala – a vigasztalásról szóló üzenet, a szere-tet elve; míg az ember állapotának és kilátásainak valamennyi sötétebb, mélyebb vonatkozása csaknem teljesen feledésbe merül. Ez a civilizált kornak megfelelő vallás, a Sátán pedig ügyesen cicomázta fel az Igazság bálványképévé. … Azokat a félelmetes képeket az isteni haragról, amelyekben a Szentírás olyannyira bővelkedik, lekicsinylik. Minden derűs és vidám. A vallás kellemes és könnyű; a jóakarat a fő erény; az intolerancia, a bigottság, a túlzott lelkesedés a fő bűnök. Az önmegtartóztatás képtelenség – már az állhatatosságot is barátságtalan, gyanakvó szemmel nézik. A feslettség nyílt formáit azonban elvetik. … Új vallási célokra, új rendszerekre és tervekre, új tanításokra, új hitszónokokra van szükség, hogy a tudás úgynevezett terjedése keltette éhséget kielégítsék. Az elme betegesen érzékennyé és kényessé válik, semmivel sem elégedett, ami van, a változást önmagáért kívánja, mintha a boldogságot magától a változástól várhatnánk. … Vajon nem arról van tehát szó, hogy a Sátán úgy akarja meghamisítani az Igazságot, hogy azt, ami nem több mint az emberi szív természetes késztetése az adott körülmények között, szépen megformálja és felcicomázza? Egyáltalán nem tagadom, hogy a világ ezen szelleme használ olyan szavakat és tesz olyan kijelentéseket, amelyeket egyébként kerülne, ha nem a Szentírás magyarázójának szerepében kívánna tetszelegni; és azt sem tagadom, hogy általában a kereszténység színezetét ölti magára, hogy azután önnön mércéje szerint meg is változtassa azt. Ez a tanítás csak részben evangéliumi, valójában azonban a világ elvére épül, mégis az evangéliumnak hazudja magát, holott annak meghatározó elemével, az önmegtartóztatással teljesen szakít. Úgy gondolja, elég, ha az ember jóakaratú, udvarias, őszinte, feddhetetlenül viselkedik, tapintatos,

– az igaz istenfélelemnek, az Isten tiszteletéért való buzgólkodásnak, a bűn iránti mély gyűlöletnek azonban híján van, nem retten meg a bűnösök láttán, nem méltatlankodik az eretnekek istenkáromlásain, és együttérzést sem váltanak ki belőle, nem ragaszkodik féltékenyen hitünk igazságaihoz, hidegen hagyja, milyen eszközökkel érjük el céljainkat feltéve, hogy jó célokról van szó, nem hűséges a szent apostoli Egyházhoz, amelyről az apostoli hitvallás beszél, nincs érzéke a vallás tekintélyéhez mint ami nem az emberi elme találmánya, egyszóval: komolytalan, és ezért se nem meleg, se nem hideg, hanem – a Szentírás szavaival – langyos. … Megváltozott az emberi társadalom szerkezete, és a megváltozott szerkezet az ember jellemét is megváltoztatja, ezt a megváltozott jellemet pedig lelkünk ellensége formálja oly módon, hogy minél inkább hasonlítson a keresztény engedelmességére, de ez a hasonlóság mindig csak a felszínt érintse. Mindeközben Isten szent Egyháza folytatja útját az ég felé a világ megvetése közepette, melyet ugyanakkor alakít is, részben jobbá teszi, részben korlátozza, egyes szerencsés esetekben pedig annak áldozatait is visszahódítja, és szilárdan és mindörökre a küzdő egyház híveinek sorába állítja, míg el nem érik utuk célját, a Nagy Király városát. Isten kegyelmet ad nekünk, hogy vizsgáljuk meg szívünket, nehogy a bűn csalárdsága minket is megvakítson!, és mi is a világosság angyalának mutatkozó sátánt szolgáljuk” (Parochial and Plain Sermons, I, 24). „A vallás szent területén tehát az emberek – anélkül, hogy bármely helytelen elvnek engedelmeskednének, vagy az igazsággal szembeni teljes közömbösség, nyílt ellenállás vagy önteltség jellemezné őket, amely a Sátán fő eszköze napjainkban, szép csendben feladják az evangéliumi igazságokat, és megnyitják az Egyház ajtaját a tévedések minden fajtája előtt, amelyeknek se szeri, se száma közöttünk, vagy megváltoztatják istentiszteletünket, hogy a gúnyolódók, a langyosak és az erkölcstelenek kedvére tegyenek. Kizáró-lag a barátságosság vezeti őket, és ha megütköznek az Egyház hitvallásán, tüstént gondolkozni kezdenek, miként változtathatnák vagy nyirbálhatnák meg azt úgy, ahogyan a pénzügyletekben tanúsítanak nagylelkűséget vagy mondanak le saját követelésükről. Minthogy nem értik, hogy vallási kiváltságaik olyan előjogot képviselnek, amelyet tovább kell adniuk utódaiknak, olyan szent tulajdont, melyet azért bíztak a kereszténység családjára, hogy éljenek vele, nem pedig azért, hogy maguknak sajátítsák ki, nemcsak azt tékozolják el, ami az övék, hanem azt is, ami másoké. Így például az Atanáz-féle hitvallás kiközösítései, a Commination Service¹⁸ vagy a zsoltárokban található átkok ellen beszélnek, melyektől meg kívánnak szabadulni.

… Olykor pedig a kifogásolható cselekedetű ember jellemének pozitív tulajdonságaival bíbelődnek, csak ezekkel, semmi mással, és úgy érvelnek, hogy jámbor, jóakaratú emberről van szó, kinek hibái semmi módon nem ártanak neki; – holott nem az a kérdés, miként hatnak ezek erre vagy arra az emberre, csak az, hogy hibák-e. … Vagy azt mondják, hogy olyan Egyházhoz tartoznak, amely toleráns, tehát az Egyház tagjainak is toleránsaknak kell lenniük, és ők mindössze toleranciából adnak példát, mikor elnézően viszonyulnak azokhoz, akik lazán kezelik a hitvallást, és erkölcseikben is a maguk feje után mennek. Ha mármost Egyházunk toleranciáján azt értjük, hogy nem lép fel tűzzel-vassal azok ellen, akik elhagyják, akkor joggal nevezhetjük toleráns Egyháznak; a tévedésekkel szemben azonban nem toleráns, amiként éppen azok a formulárék tanúsítják, amelyeket ezek az emberek el kívánnak vetni. … Bárcsak elég buzgóságot és szent szigort tanúsítanánk, amely egyedül képes arra, hogy a tévesen keresztény szeretetnek [irgalmasságnak] nevezett erőtlen, üres jóakaratot újra értelemmel telítse!” (Parochial and Plain Sermons, II, 23)

A lélek üdvössége minden mulandó és földi valóságnál fontosabb:

Boldog John Henry Newman így szól: „Az Egyház nem elkápráztatni akar, hanem az elkezdett művet kívánja beteljesíteni. Ezt a világot, és mindazt, ami benne van, pusztán árnyképnek, pornak és hamunak tekinti egyetlen lélek értékéhez képest. Úgy tartja, hogy ha a maga módján nem tehet jót a lelkekkel, egyéb tevékenységeinek sincs értelme; úgy tartja, hogy jobb, ha a Nap és a Hold lehull az égről, a Föld oszlopai megrendülnek, a rajta élő milliók a legszörnyűbb kínhalállal halnak éhen, vagy ami földi csapás még elképzelhető, mint ha egyetlen lélek, nemhogy elveszik, hanem csak egyetlen bocsánatos bűnt is elkövet, egyetlen szándékos hazugságot is mond, mely hazugság senkit meg nem károsít, vagy mindenféle mentség nélkül egyetlen árva fillért is ellop. E világ tettét és a lélek tettét – a maguk területén belül szemlélve őket – egyszerűen összemérhetetlennek tekinti; inkább menti meg egyetlen vad haramia vagy jajveszékelő koldus lelkét,

¹⁸Az anglikán egyház hamvazószerdai szertartása, melyben Isten haragját idézik fel bizonyos bűnök ellen.

A hit válsága és a hitehagyás. Midőn a katolikus hit teljességét és azegyházfegyelmet illetően óriási zűrzavar uralkodott az Egyházban, Nagy Szent Atanáz a következő szavakat intézte valamennyi püspökhöz 340-ben írt levelében: „Az egyházi fegyelem nem a mai egyházak találmánya, hanem elődeink bölcs és előrelátó rendelése hagyományozta ránk. Hitünk sem a mai korban kezdődött, hanem az Úrtól és a tanítványaitól kaptuk. Hogy tehát a rendelkezések, melyeket az egyházak a legrégebbi időktől kezdve megőriztek, el ne vesszenek napjainkban, és a ránk bízott örökséggel elszámolhassunk, ébredjetek fel tespedtségetekből, testvérek, Isten misztériumainak intézői, és lássátok, miként vetnek rá kezet mások. Soha ilyen dolgokat nem követtek el az Egyház ellen attól a naptól kezdve, hogy Üdvözítőnk mennybevétele előtt ezt a parancsot adta tanítványainak: »Menjetek hát, és tegyetek tanítványommá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében«” (vö. PG 27, 219–240).

Az igazság és a hazugság hamis ökumenizmussal történő összeza-varásától már Boldog John Henry Newman is óvott: „Soha nem voltannyira szüksége az Anyaszentegyháznak olyan emberekre, akik küzde-nek a vallási liberalizmus szelleme ellen, mint ma, mikor, ó, jaj!, e tévedés az egész földet csapdába ejti. … A vallási liberalizmus az a tan, amely szerint nem található pozitív igazság a vallásban, hanem az egyik hitvallás éppolyan jó, mint a másik, és ez az a tanítás, amely nap nap után erősödik. Egyetlen vallásról sem tudják elfogadni, hogy igaz legyen. Azt tanítják, hogy valamennyit meg kell tűrni, hiszen pusztán véleményekről van szó. A kinyilatkoztatott vallás nem igazság, hanem érzés és ízlés dolga. Nincs is feltétlenül szükség hitre a vallásos gyakorlathoz. Az ember egyszerre járhat protestáns és katolikusba templomba, és mindkettőből okulhat, holott egyikhez sem tartozik. Lelki gondolatokról és érzésekről kvaterkázhatnak anélkül, hogy bármit tudnának hitük közös pontjairól, vagy hogy ilyen igény egyáltalán felmerülne bennük” (Bigliettói beszéd, 1879. május 12.).

A katolikus hithez való hűség általában kisebbségi jelenség marad, ahogyan arra Boldog John Henry Newman bíboros is rámutatott: „Akkoriban mindvégig azt gondoltam, hogy az általános hűtlenség kora jön el, és azokban az években a vizek valóban az egekig emelkedtek. Várom azt az időt, mikor – halálom után – csak a hegyek csúcsa lesz látható, mint apró szigetek a hatalmas óceánban. … A katolikus vezetőknek nagy tetteket kell végrehajtaniuk, és nagy sikereket kell elérniük, nagy bölcsességre és bátorságra van szükségük odafentről, ha meg kívánják védeni az Anyaszentegyházat ettől a szörnyű csapás-tól, és jóllehet minden rászakadó megpróbáltatás csak ideig tart, kegyetlensége minden mértéket felül fog múlni” (1877. január 6 -i levél). „Az összes nagy változást a kevesek, nem pedig a sokak idézik elő – az eltökélt, rettenthetetlen, buzgó kevesek. Kétségtelen, hogy a sokak sok mindent lerombolhatnak, de cselekedni csak azok tudnak, akik felkészültek a cselekvésre. Az éhínség idején Jákob fiai csak nézték egymást, de nem tettek semmit. A nagy dolgokat mindig egy-két ember teszi, akik kívülről talán igénytelennek látszanak, de szívük annál átadottabb. Fel vannak készülve, nem hirtelen felindulásból vagy ügyük igazságában való homályos hitük okán, hanem a mélyen beléjük ivódott, gyakran ismételt okítás révén, és mivel az is nyilvánvaló, hogy kevés embert könnyebb tanítani, mint sokat, ilyen emberből is mindig kevés lesz” (Parochial and plain sermon, I, 22).

Bizonyos emberekről ezért ezt olvassuk (Tit 1,16): »Azt hangoztatják, hogy ismerik Istent, de tetteikkel megtagadják.« Ezért minden erényes cselekedet, amennyiben Istenre vonatkozik, a hit megvallása, amelyből megtudjuk, hogy Isten ezeket a cselekedeteket várja el tőlünk, és meg is jutalmaz értük, és így a vértanúság indítékául szolgálhatnak. Ezért ünnepli az Egyház Keresztelő Szent János vértanúságát, aki nem azért szenvedett halált, mert nem volt hajlandó megtagadni a hitet, hanem azért, mert elítélte a házasságtörést” (Summa theologica, II-II, q. 124, a. 5 c).

A katolikus hithez való hűség és a keresztény vértanúság szelleme azt kívánja tőlünk, hogy ne csak a pogányok és a hitetlenek előtt valljuk meg az isteni igazságot félelem nélkül, hanem az eretnek keresztények előtt is. Az ilyen vértanúk között említhetjük meg az írországi Sir John Burke of Brittas megindító példáját a katolikus hit 17. század elején kezdődött üldözése idején. Vasárnap reggel John Burke kastélyában katolikusok gyülekeztek szentmisére, melyet egy titokban működő pap készült bemutatni. Egy áruló azonban értesítette a hatóságokat. Hirtelen egy csapat katona vette körül a házat, ahol a szentmisére készülődtek. A százados bebocsátást kért. Sir Burke csak annyit válaszolt, hogy szabadon beléphet, ha kész meggyónni, és társait is erre biztatja, máskülönben kívül kell maradnia, mert a hitetlenek nem részesedhetnek abban, ami szent, a szent dolgokat pedig nem szabad a kutyák elé vetni, sem a gyöngyöket a disznók elé.

Burke végül elmenekült, később azonban elfogták. Mikor a törvényszé-ken kihallgatták, a bíróság elnöke kijelentette, hogy ügyét a legnagyobb jóindulattal fogja kezelni, ha a hit és a vallás minden dolgában aláveti magát a király óhajának, máskülönben halálra ítéli. John Burke azonban nem tágított. Derűs arccal hallgatta a halálos ítéletet, mindössze örömét fejezte ki, hogy azok, akik testének ily módon ártani tudnak, a lelke fölött nem rendelkeznek. Továbbá hangot adott annak, mennyire undorodik az eretnek tanoktól és véleményektől, és mennyire vágyik rá, hogy engedelmeskedjen a Katolikus Egyház tanításának, melynek közösségében kíván meghalni. Mikor a kivégzés helyéhez értek, engedélyt kért, hogy térdén közelíthesse meg, amit meg is engedtek neki. John Burke olyan elégedettnek és boldognak látszott, mintha valami pazar ünnepre készülődne. Az utolsó pillanatban felajánlották, hogy megkegyelmeznek neki, visszakapja birtokait és előléptetik, ha esküvel ismeri el a király fennhatóságát vallási kérdésekben, és részt vesz a protestáns istentiszteleten. Azt válaszolta, hogy a világ minden kincséért sem sértené meg Istent, nem cserélné fel a mennyországot a földre, és mindent megtagad és elítél, amit a Katolikus Egyház kezdettől fogva megtagadott és elítélt. John Burke 1607 decemberében halt meg Limerickben (vö. Murphy, D., Our Martyrs, Dublin 1896, 228–239. old.).

A katolikus hit, jelesül a csorbítatlan és tiszta katolikus hit a legnagyobb kincs, amelyet Isten keresztségünk pillanatában helyez a lelkünkbe. Mielőtt megkereszteltek volna, a következőkérdést hallottuk:„Mit kérsz Isten Egyházától? (Quid petis ab Ecclesia?)”, és nevünkben a keresztszüleink válaszoltak, vagy ha már felnőttek voltunk, mi magunk mondtuk ki ezt az egyetlen, de meghatározó jelentőségű szót: „Hitet! (fidem)” Ez a „hit” a csorbítatlan és tiszta katolikus hitet jelentette. A következő kérdés így szólt: „És mit vársz a hittől?” A válasz ismét rendkívül tömör, lényegbe vágó és felülmúlhatatlan: „Örök életet (vitam aeternam)”.

Szent Fidél, akit a protestánsok öltek meg a katolikus hithez való rendíthetetlen hűsége miatt, néhány nappal vértanúhalála előtt prédikált utoljára. Végakaratául ezeket a szavakat hagyta ránk: „Ó, katolikus hit, mily rendíthetetlen, mily erős vagy! Mily mélyek gyökereid, mily szilárdan épülsz az erős sziklára! Ég és föld elmúlnak, de te soha nem múlsz el. A világ kez-dettől ellenállt neked, de te hatalmas diadalt ültél mindenen. Ez a diadal győzi le a világot – a mi hitünk. Erős királyokat vetett Krisztus uralma alá, nemzeteket hajtott szolgálatára. Mi tette vajon, hogy a szent apostolok és vértanúk el tudták viselni a vad gyötrelmeket és kínzó szenvedést, ha nem a hit? Mitől van az, hogy napjainkban Krisztus igaz követői szakítanak a fényűzéssel, búcsút mondanak az élvezeteknek, és készséggel viselik a nehézségeket és fájdalmat? Az élő hittől, mely a szeretetben mutatkozik meg. Ezért vetjük el a jelen javait azon javak reményében, melyekben az eljö-vendőben részesedünk. A hitért cseréljük fel a jelent a jövőre”.

A Szent István Könyvhétre megjelent teljes Schneider-kötet (Regnum Eucharisticum) díjmentesen letölthető az Országos Széchenyi Könyvtár elektronikus könyvtárából.